Délmagyarország, 1953. december (9. évfolyam, 281-306. szám)

1953-12-10 / 289. szám

CSÜTÖRTÖK. 1853 DECEMBER 10 DELMflGYflRORSZBG AZ ANYAGIAS EMBER A Szegedi Ruhagyár vezetői nagy gondban voltak november 7 előtt. Mint ahogy ilyenkor szokásos, a könnyűipari minisztérium javaslatot kért tőlük, ki a legméltóbb az üzemből a ©könnyűipar kiváló dolgozója* címre. Az illetékes vezetők javaslattételre gyűltek össze és sorravették mind, aki csak számbajöhetett. Sok név felmerül ilyen alkalommal, sok dolgozónak mérlegre kerül a szorgalma, áldozatkészsége, törekvése, jelleme. Végül Csorba Bélánét javasolták, a 6-os teremből. Átlagteljesítménye 135 százalék, kiváló minőségi munkát végez, kiveszi részét a társadalmi munkából. A felterjesztés után mégis két oklevél és két jelvény érkezett a minisztériumból. Az egyik Csorba Bélánénak, a másik a 10-es terem egyik munkatársának, Erdélyi Albertnek a nevére. Erdélyi Albert? Nem ls javasolták, mégis kapott kitüntetést? A gyár vezetői, akik legjobb ismerői a gyár minden munkásának, elfeledkeztek volna róla? Ki ez az Erdélyi Albert? * Fiatal üzem a Szegedi Ruhagyár, még ötéves sincs egészen. Először csak a nagy újszegedi textilgyár, a Magyar Kender- és Lenszövő Vállalat mellett dolgozott afféle megtűrt gyerekként. Aztán Szeged új arculatának kiformálásával felnőtt a gyár. Tágas épületet kapott a széles Kossuth Lajossugárúton. A világítócsővek fényétől ragyogó gyártermekben, új munkások százainak keze alatt megállás nélkül lüktet a munka éjjel és nappal. A négy-öt éve ittdolgozó munkások már veteránnak számítanak. Közéjük tartozik Erdélyi Albert, ő még segédmunkásként kezdte a gépek szerelésénél, kint Újszegeden, s azok között volt, akiknek gépei alól először kerültek ki a szinte széttéphetetlen, súlyos ponyvalapok. Csizmadia Erdélyi, az a tanult szakmája, s azt mondják, mindenféle lábbeliműves embernek a jótulajdonsága, hogy akár roszszul megy az élet, akár jobban, tréfálva nevet az élet szemébe. Erdélyi a szakma fogásai mellett ezt a szokást talán még jobban kitanulta, mint a többiek. Zömök, kurtanyakú ember, túl a negyvenen, de ha nekidől a munkának, senki sem nézi 25 évesnél idősebbnek. A másfélkétmázsás ponyvákat úgy forgatja gépe alatt, mint más a dunnahuzatot. Négy éve, éppen ilyen tájon, a legendás 49-es sztálini műszak előtt kérdezték meg először tőle a gyárban: — Nem akar résztvenni a szocialista versenyben, Erdélyi elvtárs? [ Versenyben? — és Erdélyi szemöldöke felszalad a kerek homlokán, egészen a rövid haj alá. Most is, mint mindig, ha valamit nagy nyomatékkal akar mondani, tömzsi karjait maga elé nyújtja és kezefejével, húsos ujjainak minden mozdulatával, szinte aláhúzza szavait. Nem beszél ö-vel, mint a szegediek általában, mert ő battonyai, de furcsán sűríti a mássalhangzókat, mintha nem is kettőt, hanem hármat-négyet köpne ki egyszerre. — Te! Tudod, mióta versenyzek én? — Mióta megvagyok. Az apám odaállított bennünket udvart söpreni, felosztottuk hét részre, egyformán minden gyereknek. Én voltam a legkisebb, mégse maradtam le. Én ne akarnék...? Akkor 900 százalékot ért el minden gépesítés, vagy újítás nélkül. Csak erővel dolgozott. Két név tűnt fel akkor a gyárban, az övé, meg egy fiatal szabólegényé, Baráth Mihályé. Baráth váltig ott érezte nyomában Erdélyit, s mikor már alig győzte a szuszt, beszélgetni kezdett vele: — Nem való már magának a versenyzés Albert bátyám, öreg maga már ehhez! Minek úgy törtetni, a fiatal úgyis jobban bírja... Erdélyi ravaszul hunyorította össze világoszöld szemeit, és a kezével Baráth álla alá nyúlt: — Én öreg? Jegyezd meg, kis barátom, hogy amíg én meglátok egy szép lányt és a fülem melegedni kezd, addig én nem vagyok öreg, hiába multam el negyvenéves. Vedd tudomásul, hogy tőlem addig nyugton nem maradsz, amíg el nem hagylak... Így született a 900 százalék és a következő években nem lehetett úgy megfordulni a gyárban, hogy a munka többi élenjárói mellett ne halljon az ember Erdélyi Albertről is. Mert a nagy erőfeszítés után Erdélyi gondolkozni kezdett — hogyan lehetne könyTiyebben dolgozni? Újításokon törte ezer százalék fölé is. Neves újító lett. A szegedi mozikban diapozitívról vetítették a képét, gyakran írt róla a ©Délmagyarország*, a csongrádmegyei pártbizottság lapja, képe sokáig volt kitéve a város főutcáján, a Lenin-utcán. Még 1950-ben megkapta a sztahánovista jelvényt, aztán a másodikat, és kitüntették a munkaérdemrend ezüstfokozatával. Megbecsült, híres emberré vált. Keresete átlagbap is csaknem kétszerese volt, mint a többieké ott a gyárban, sőt, volt. hogy 200 forintot is keresett egy nap. Bár nyugodni sohasem tudott — agyának kerekei állandóan újítások megoldásán őrlődtek •— megelégedett volt sorsával. • Több mint egy éve már, hogy az egyik gyűlésen Kertes Endréről, a gyár egy másik ötletes munkásáról folyt a vita. Kertes valami újítási díjat követelt, aijiit nem akartak kifizetni. Erdélyi figyelte a vitát, de mivel őt közvetlenül nem érintette, nem is akart hozzászólni. Majd kiköveteli magának Kertes, ami jár. A vita azonban egyre élesedett és Németh Ferenc elvtárs, aki akkor vezette a gyárat (a gyár igazgatója a Gazdasági és Műszaki Akadémián tanult), amikor már nem talált érveket Kertes ellen, fejére olvasta a mindig alkalmazható vádat: maga elvtárs, űgylátszik, csak az anyagi érdeke miatt újít. Maga anyagias. Erdélyinek egyszerre lett mondanivalója. Ügy érezte, őt is éri a vád, neki is szól, ami Kertesnek, akinek az igazgató, úgylátszik, bűnül rótta fel, hogy igényt tartott újítása díjára is. Dolgozott benne az indulat. Jelentkezett, aztán kitört belőle. — Én is anyagias vagyok! Én ls azt akarom, hogy amiért én spekulálok, kísérletezek, meg is kapjam, amit a törvény előír. Az is a mi érdekünket védi, nekünk ad igazat...! És jobb volna, ha nem az mondaná a vádat, hogy anyagiasak vagyunk, aki 3000 forintot tesz zsebre elsején. Ilyet mondani persze nagy szégyen és ostobaság is. Mintha a2 igazgatói fizetést, a 3000 forintot csak úgy osztogatnák, azért adnák valakinek, mert véletlenül leült az igazgatói íróasztal mellé. Van ott dolog bőven, annál az íróasztalnál, mint ahogy abban a műhelyben ls van, ahol 3000 forintot keresnek a munkások. Dehát gondolt is erre Erdélyi! Elöntötte az indulat: rá ne mondják, hogy anyagias, amikor a jussát követeli! A munkatermekben megindult a szóbeszéd: — Hallotta, mit mondott az Albert? Hogy ő is anyagias, hogy ő nem öntudatból újít, hanem pénzér. — Azt nem mondta! Csak, hogy fizessék ki nekik, ami jár, Abban meg neki van igaza. — Igaza-a?! Mér volna igaza? Úgyis kétszorannyit keres, mint te! — szólt bele a harmadik is. — Mér jár neki több, mint neked ? Tiszta pénzeszsák. Jó lesz, ha letörik a szarvát. Nem elég neki az isten palástja se! — Na, az magának se lenne elég, néném! Csak magának nem sikerül olyan jókat kigondolni, mint neki. Az olyasmiért aztán jön a pénz. A díj is, meg a kereset is... Többen védelmére keltek. De ezeket előbb-utóbb elhallgattatták. Észrevétlenül végiggyűrűzött az üzemen a rossz vélemény, mint a vízbedobott kő hullámai. Az irodákból kiszivárogtak a hírek, hogy a személyzetin is az a vélemény, meg Németh elvtársé is az: Erdélyi anyagias ember. Ha jött valamilyen ünnep, Erdélyi természetesen felrakta' mellére a kitüntetéseket és úgy jött be a gyárba. Na, egyéb se kellett. Akadtak, akik mindjárt azt mondták: — Lám, hogy páváskodik! Kidekorálja magát, hogy éreztesse a másik emberfiával, hogy annak nincs. Nagyra van magával... ki, ha nem én. Erdélyi Albert, Hiú ember ez! Pedig Erdélyi nem volt nagyra magával. Büszke az volt, ma is az, de ki legyen büszke, ha nem ő, a kétszeres sztahánovista, a kitüntetett munkás. Nem akart ő kevélykedni a kitüntetésekkel, de hisz azért adták azokat, hogy felrakhassa. Az „anyagiassága" is annyi volt csupán, hogy többet akart keresni. Magának is, családjának is jobb életet akart. Joga van hozzá! Hiszen meg sem fordult az eszében, hogy becstelen úton jusson pénzhez. Sokan mégis elítélték. Az igazgató hiúsága, az akkori személyzetette az ítéletet. S aztán még el mérgesítette a helyzetet a következő eset. Egy gyűlésen elmondták róla: „Milyen sztahánovista az, milyen kiváló munkás, aki nem végez társadalmi munkát!?" Erdélyi belátta, hogy igazuk van, s még aznap munkát kért. Végez ő szívesen társadalmi munkát. Ott a motorkerékpár (azt is az újítási pénzből vette), felül rá és végiglátogatja a betegeket. Kapott három címet, és felkerekedett. Becsönget az elsőnél. Fiatalaszszony nyit ajtót és ő keresi a férjet. — Honnan jött az elvtárs? Hát honnan jöhetne ő máshonnan, mint a ruhagyárból. — Dehát a férjem bent dolgozik a gyárban! Bement reggel a rendes időben. — Hát benn aztán nincs, engem onnan küldtek! Lett erre sírás, hogy hol járhat az a gazember, biztos szoknya után mászkál. Mit lehet ilyenkor tenni? Erdélyi felültette a motorra maga mögé az asszony kisfiát és visszamotorozott a gyárba. Keresi a „beteget", hát az valóban ott dolgozik a helyén. A gyereket visszaküldte az anyjához, „kérj bocsánatot a nevemben anyádtól!", ő meg bement, ahonnan a címeket kapta: — Na, ha maguk ilyen munkát végeznek itt, akkor csak látogassák maguk a betegeket — s a címeket letette az asztalra, öbelőle ne csináljanak bolondot! Persze nem volt igaza Erdélyinek, hiszen az adminisztráción is csak emberek dolgoznak, ott is tévednek. Ki végezzen elsősorban társadalmi munkát, ha nem a legkülönb munkások, a sztahánovisták, a tekintélyes emberek! De Erdélyire már amúgy is rájárt a rúd: „anyagias, hiú, nem végez társadalmi munkát — nem elég öntudatos, kár is volt kitüntetni", Majd letörik a szarvát! A versenytáblákon másnak a neve került az övé helyére, képét is máséval cserélték ki a Leninutcán s a mozivásznon. Az újság szerkesztőségében elfelejtették a nevét; és ha valaki jó tervteljesítő munkás után érdeklődött a szegedi pártbizottság ipari-termelési osztályán, Újszegedre küldték, a Magyar Kenderbe, Erdélyi Albert megszűnt a nyilvánosság számára. Erdélyi pedig közben befejezte az 1957-es tervét is és belépett 1958ba. A 10-es termen kívül — ahol dolgozik — alig néhányan értesültek a nevezetes eseményről, azok is inkább csak hivatalból. Se egy szál virág, se egy üdvözlő szó nem hangzott el. — Hátha nem tudják! Elfeledkeztek róla — morfondírozott magában Erdélyi, s az udvaron egyszer hozzászegődött Péter elvtárshoz, az üzemi pártbizottság új titkárához. Pártonkívüli ugyan, de úgy érezte, a- párttitkár a legilletékesebb arra, hogy tudjon az ő nagy öröméről. Meg ez új ember itt a gyárban, csak nem úgy vélekedik róla, mint a többiek. — Befejeztem az 1957-es tervemet, titkár elvtárs, már két hete 1958-ban járok! Tudja, titkár elvtárs, ezt a két évet, 56-ot meg 57-et 10 hónap alatt gyűrtem le. Szép nem? Mert megy ám a munka, csak csinálni kell! De én kibánok vele... Néha meg-megállt a szóval, hátha a titkár válaszolni akar, de az még mindig nem szólt egy szót sem. Erre Erdélyi is elhallgatott. Mentek még néhány lépést egymás mellett, aztán Erdélyi megállt, s a titkár szembefordult vele: — Na és? Nem kapta meg maga azért a fizetést? — Hogy? Hogy a fizetést? — Igen. Megkapta. Nem? Mit akar még? Erdélyi erre nem tudott válaszolni. Igaz, mit is akar? Semmit. Semmit sem akar, csak azt hitte, mindenkinek olyan öröm ez, mint neki. * Ősszel aztán napirendre került a november 7-i kitüntetések ügye. Elment a felterjesztés és Budapesten a ruhaipari igazgatóságon csodálkozva fogadták a javaslatot, — Csorba Béláné? Jó, jó, százszázalékos minőség, jó átlag, de hol van Erdélyi? Elfeledkeztek volna róla? Nehéz lenne róla elfeledkezni, mert 1958-as tervén kevés ember dolgozik a ruhaiparban. Az igazgatóság vezetője lent járt ak-| koriban Szegeden, beszélt Erdélyi* vei, látta az eredményeit. — Na, ha őt elfelejtették javasolni, majd mi javasoljuk... Igy kapta meg Erdélyi a könnyűipar kiváló dolgo* zója címet — felterjesztés nélkül. „Véletlen" — mondták rá Érdé* lyi kitüntetésére. „Ha nem járnak lenn az igazgatóságtól..." Pedig nem egyszerű véletlen ez! Hogyan lehetne véletlennek nevezni, hogy híres emberekké nőnek az egy* szerű munkások, akik az első sor* ban fáradnak és verejtékeznek a mi új világunk teremtésénél! Med* dig lehet nálunk elhallgatni az ilyen embert ? Egy évig ? Két évig ?, Sokáig semmiesetre sem! A közös* séi elismerése, tisztelete, előbb vagy utóbb felszínre tör és tanú* ságot tesz a becsülettel, kettőzött szorgalommal végzett munka mel* lett. Aki felkeresi otthonában Erdélyi Albertet, legelőször a szoba egyik fala tűnik szemébe. Asztalmagas* ságban a szabadságszobor kis gipsz* mása, s fölötte bekeretezve, üveg alatt a kitüntetések okmányai. — Azokat nézi elvtárs? — moso* lyog Erdélyi és olyan könnyen ne* vető zöld szemét ravaszul összehu* nyarítja. — Én is szoktam nézni, tetszik tudni, rám is fogták, hogy hiú vagyok, de csak hadd fogják! Ide állok, szembe velük, és nézem őket, úgy nézem, mint a szerelmes a kedvesit. Nem is akarok én mást megérni, csak hogy az a fal kicsi legyen nekik .., Fejér Dénes, a „Szabad Nép" munkatársa, Kürti László, a „Délmagyarország" munkatársa OC&fLQLanlá NAGY VAGY KICSI? TT ezdődik a tél. Melegebb ruháját szedi elő az ember, tta mefj hiányzik, akkor pótolja. Az Agrárszakérettszégi Tanfolyamon nemrégen adták ki a havi ösztöndijat, megkapta azt Ácsán András elvtárs is. Azon frissiben elment vele vásárolni a 40. számú Ajándékboltba. Pullovert akart venni. — Tessék, tessék! — hozták nagy lelkesedéssel a pullovert. — Itt van elvtárs. Ez szép, csinos, a minősége is nagyon jó. Ugy fog állni magán, mintha magára szabták volna, — mondta az elárusító elvtársnő. — Nagy ez, elvtársnő! — mondta Ácsán elvtárs. — Adjon kisebbet. A... kérem, dehogy nagy. Higgye el, a legjobb méret. Én sok ilyet eladtam már, — válaszolja az elvtársnő. És hozzáfűzte még, hogy csak most olyan, mintha nagy lenne, d« össze is megy később, arra is számolni kell. — Valószínű igaza van, ő ért hozzá, — morfondírozott magában Ácsán elvtárs. A pullover valóban nagy lett. Két-három centiméterre lelógott a válláról, ujjatlan pullover volt ugyanis. Jót kacagtak rajta az osztálytársai, mikor magára vette. Ácsán elvtárs másnap visszavitte az üzletbe a szerencsétlen ruha. darabot. Sajnos eredménytelenül. — Kérem, nincs kisebb ... — mondták. '— Nem is lesz? — kérdezte az elvtárs. — Nem lesz, kérem, mert csak ebben a méretben gyártják. Úgyhogy kicserélni nem tudjuk — hangzott a határozott válasz, mire Ácsán elvtárs arcába szaladt a pulykaméreg. Nem akart haragosan vitázni, eljött. Elgondolkozott azon, anti történt és arra a meggyőződésre jutott, hogy jogtalanul, helytelenül jártak el vele szemben. A mi iparunk fejlettebb annál, hogy ne lehetne egy nem megfelelő méretű pullovert kicserélni. Az elárusítók indoklásán, csak nevetni lehetne, ha ilyen eset után lenne kedve hozzá valakinek. TALLÉR ISTVÁN p fejét ée teljesítménye felugrott i iá vezető szűklátása csak megerősíSZEGEDI JEGYZETEK Gyerekek a téren Jössz 'fomindjárt majd dehallott hallatszott — Gyuszi! cizniT — Várjál, megyek! — Hogyne, cemberben... Ki már ilyett.. Több nem az utcára, ahol már vagy hat gyerek nézett fel hívóan az ablakba, mert, aki az utóbbi szavakat mondotta, — Gyuszi anyukája — becsukta. — Tessék már engedni — próbálkozott még egy hosszú kérő hang, aztán a „csapat" nekilendült. — Gyerünk a „lekire", A Lechner-teret hívják igy a környékbeli labdarúgó kis emberkék. S alig, hogy elkészítettek a kaput, — kövekből, sapkákból, kábátokból, — már bordó tréningruhában Gyuszi is ott termett és megfordította a sapkáját a fején, hogy az ellenzője hátulra kerüljön. — Mégis csak elengedtek? — El hát. — válaszolta tízesztendős önérzettel. Arról azonban hogyan „beszélte" rá anyukáját erre, nem tett említést. Ekkorra már a téren össze tudták állítani a nyolc-nyolc tagból álló csapatot, egyikőjük zsebéből előkerült egy húsz filléres, — kaput választottak. '-=> Ti lok — lesztek az angovetette oda egy 130 centiméternél nem magasabb barna képű, briccsesz nadrágos fiú. — Hogyne, úgyis mi győzünk. Eleve lehetetlennek tartotta, hogy ők, akár képzeletben is, az angol színeket képviseljék. Ki legyen a kapusi — nehéz volt eldönteni. Mindenki játszani akart. Egy rövidnadrágos, alacsony, de igen élelmes fiú a mellette álló feketekabátos társára mutatott. — Te legyél a kapus. Béke-kapus. Ezen aztán jót nevettek mindnyájan. A feketekabátos kicsit sértődötten állt be a kapuba, nem azért, mert azt mondták neki, hogy béke-kapus — ez inkább jól esett, — hanem az bántotta, hogy ezen nevettek. Meg is jegyezte, hogy „mi van ezen nevetni való", de — ezt a többiek már nem hallották, s megkezdődött a játék. A tér másik oldalán is összeverődött több fiatal, kis labdával kapura fejeltek. A decemberi dér csakhamar eltűnt a fűről, az úttörő arcok kipirultak, a kék-piros tréningruhások, rövid nadrágosok és térdzoknisok csapatának hangos kiáltozása töltötte be a teret. Többen néztük felnőttek, — vasárnap dél felé járt az idő. Volt, aki nem állta ki szónélkül. — Ne triblizzél, add már le a labdát! — ez a rövidnadrágosnak szólt. — Te meg menjél utána, ne hagyd, hogy elvegye. . A labda éppen a fekete ruhahalom, — a kapufa felett hagyta el a játékteret. — Bácsi, ugye gól volt? — akarták bizonygatni a gyerekek. — Nem, kapufa volt. — Ugye, mondtam, hogy nem gól! — így a „másik fél". Ahogy néztem ezt a kedves, csupa élet sereget, egy régi barátom jutott az eszembe. Én is itt játszottam gyermekkoromban Sanyival együtt, — Naulender Sanyinak hívták. Munkás színjátszó volt, gyönyörűen tudott tercelni, mikor énekeltünk. Együtt jártunk iskolába, együtt töröltük le a sarat a cipőnkről fulballozás után, nehogy meglássák otthon és együtt szenvedtük a háború borzalmait. En szerencsésen hazakerültem, Sanyi nem. Meghalt. — éhen — az a vidám, mindig jókedvű fiú. S hányan azok közül, akikkel itt szaladgáltunk a kápolna oldalán le és fel, rugtuk a fűzfák körül a labdát önfeledten, felnőttek, s a háború fiatalon végetvetett a jobb idők felé törő életüknek ... Már egy óra volt. "A higgadtabbak bejelen- ! tették: — Gyerünk ebédelni! 'A „béke"-kapusnak egy gólt sem rúgtak. Gyerek öntudattal, szívére vette a könnyen eldobott szót. Egy-két aggódó szülő is megjelent a közeli utcából és féltő kincseiket szólítgatták szigorú szavakkal haza. — Nem kapjátok meg a Télapó-ajándékot> Ez végképp hatott. Aki már megkapta, — az apróbbak — hencegve újságolta. — Az én anyukám hozott ám a gyárból játékokat, cukrot. — Az én „Télapukám" is bnmtr rím ... . 'A Télapó, — az üzemek vezetői — sok-sok értékes ajándékkal kedveskedtek a dolgozók gyermekeinek. Hisz mindenünket nekik adjuk, munkánkat, szeretetünket, féltő gonddal. .. Ezek a kis baritok, barátok maradjanak mindig! Megvédjük őket, két kezünkkel, eszünkkel, szívünkkel! MARKOVITS TIBOR