Délmagyarország, 1953. október (9. évfolyam, 230-256. szám)

1953-10-18 / 245. szám

VASARNAP. 1953. OKTÓBER 18. delmagyhrorszag c d szegedi fúvás debzláa d&tgúzé pjCLvasxifaitiak íLctéJwl Az újszentiváni délszlávok, a Kossuth I. típusú tszcs tagjai nem hagyják el szövetkezetüket Az egész ott kezdődött, hogy e •zövetkezet tagjai az alakuláskor nem voltak elég éberek, s egy­két olyan embert is bevettek a cso­portba, akiknek bizony ott nem 6ok keresni valójuk volt. „Okos, •jóeszű embernek" ismerték Mészá­ros Mátyást, de azt is tudták róla a községben, hogy horthysta törzs­őrmester volt és rangját nem azért kapta, mert szépen, emberségesen bánt beosztottjaival. Mészáros nem azért lépett be az újszentiváni I. típusú tszcs-be, hogy jó munkájú­ival erősítse a szövetkezetet, hanem azért, hogy egy alkalmas időben bomlasszon a régi rend érdekében. — Lépjetek ki a csoportból — suttogta mindenfelé, mindenkinek — Egy-két szót ejtett el a szövet­kezet ellen, amire aztán a kisebb hitűek hallgattak. Kiss Antal a földosztáskor a földosztóbizottság elnöke volt és visszaélve hivatásával, a legjobb kilenc hold földet kaparintotta meg magának, közel a házához. Ugyanezt tette rokonainak, ked­ves ismerőseinek, sógor-koma, jó­barát alapon. Aztán belépett a cso­portba. Ugy alakult a helyzet, hogy a betakaritások után — elég hely­telenül — más szántotta, vetette be az ő jó földjét és ez nem tetszett Kiss Antalnak. Bosszúból feleségé­vel odahaza elhatározták, hogy feloszlatják a tszcs-t és visszaszer­sik a jó földet, mert elvégre az az ővé, hiszen ő volt a földosztóbizott­ság elnöke. Igy került aztán köze­lebb egymáshoz Mészáros, Kiss és Kissné. Klssnére az a feladat há­rult, hogy úton-útfélen hangoztas­sa: kifelé a csoportból, feloszlatni a csoportot és Így tovább. Kiss az utóbbi időben nem is járt el a cso­portgyűlésekre, hanem feleségé­vel „képviseltette" magát. Mészá­ros és Kiss pedig szorgalmasan gyűjtötte az aláírást. Ha valakit nem találtak otthon, nem estek kétségbe: aláírták a nevét, én el volt inténve Igy került a többi között a kilépé­si kérvényre — amelyet ők fogal­maztak — lfj. Pavlov Jusztin alá­írása is, holott esze ágában sem Volt kilépni. A kérvényt 130 aláírással — fel­vitték a Földművelésügyi Minisz­tériumba. Ott volt a sok kilépni szándékozó neve között Drágity Nándor, Putnik Ljubomir, Vesze­linov István, Pntnik Lujsa, Putnik Uros, Ackov Csedomir és Ackov Eádó neve is. A község pártszervezete azonban Jiem nézte tétlenül az ellenség ak­namunkáját. Jó felvilágosító mun­kával megmagyarázta a kilépni szándékozóknak, hogy mennyire gukat. Beszéltek a párt politikájá­nak helyességéről, rendeletekről, a kedvezményekről, s mindazokról a kormányintézkedésekről, ame­lyek a tszcs-tagok jobblétét, élet­színvonaluk emelését szolgálják. A népnevelők elmondották azt is, hogy miért érdeke a csoport fel­oszlatása Mészárosnak és a Kiss házaspárnak. Igy a beszélgetés közben a tszcs-tagok rájöttek arra, hogy ntnen in olyan nagy hiba a enoportban mint amilyennek látszik. A csoport tagságát az kedvetlenítette el, hogy Kozenkai István, a tszcs el­nöke kapzsi volt és nem harcolt a csoport megszilárdításáért. De Mészárosék „számításába" hiba csúszott. A tagság a népne­velők munkája után feleszmélt és a 130 kilépő egyemberként vonta vissza a szavát. Drágity Nándor is jól meggondolta a dolgot, hisz amióta a szövetkezetben van, Jelentőnen emelkedett am életnxinvonala, két férjhez ment lányát teljesen kiházasította, új bútort vett nekik. De ugyan Így mérte fel valameny­nyi kilépő az életét, s ma már ar­ról beszélnek a csoportgyülésekeu, hogy nincs az az erő, amelyik ol­távolítaná őket a szövetkezeti gaz­dálkodás útjáról. A tszcs elnökét néhány nappal ezelőtt leváltották. A tagság hatá­rozott igy, mert olyan vezetőséget akarnak, aki szívvel-lélekkel, akik egyszer, s mindenkorra megszünte­tik, — ahogyan ők mondják — „a földdobálást" és harcolnak a cso­port megszilárdításáért. Ma már, ha a 130 volt kilépni szándékozók közül bármelyikkel is beszélünk, hallani sem akar a ki­lépésről. Arról beszél minden dél­szláv tszcs-tag, hogy a csoportban marad. Néhány nap múlva — Mé­száros és a Kiss házaspár szemé­lyében — kivetik maguk közül a konkolyt. A párt és a kormány nagyszerű programmja útján akar­nak járni. Kürti László Parlov Dragjlnya tanácsliíkarhelyettes Űjszentiván más­fél kilométerre van Tito Jugoszlá viájának határú tói. A község la­kóinak több min; 30 százaléka dél­szláv anyanyelvű A felszabadulás előtt Horthy fa­siszta nemzetiségi politikájának igá­ja alatt nyögtek azok a becsületes dolgozó emberek, akik délszlávok voltak. Fél nap­számért kellett dolgozniok, ha nem akartak éhenhalni. Anyanyelvüket még saját lakásukban is csak lopva, titokban gyakorolhatták, Ma már Űjszentiván sem a régi. Űj képe van a községnek, más em­berek, felszabadultabbak, igazi bol­dog emberek élnek ott, A sztálini A deszki délszláv iskolában Deszli utcáinak ho­mokjában apró kis láb­nyomok ásítanak, 8 egy­szerre megszűnnek a délszláv általános iskola kapuja előtt. Sietnek a gyerekek. Pár perc múl­va megkezdődik a taní­tás. Komolykodó, csöpp gyermekarcok tűnnek el a falak mögött. A kora októberi nap lágy fénye ott vibrál a muskátlis ablakok üvegén. Szép, langyos meleg ez a dél­után. Bent a tiszta, fe­hérre meszelt teremben már az íróasztalnál ül Novkov Mina, a fiatal tanítónéni. Mosolyogva nézi az érkezőket. — Napréd! — köszön vissza a kipirult arcú pajtásoknak. Néha ma­gyarul is válaszol. Felé­jük bólint. — Előre! — mondja. Hamar megtelnek a padok. Forgolódnak, be­szélgetnek a kislányok. A kisfiúk vitába ele­gyednek egymással. Múl­nak a percek. Tik-tak, tik-tak — üt az óra. Novkov elvtársnő feláll. Az óra mutatója ponto­san egyet mulat. Egy­szerre elnémulnak az aj­kak, csak a papírserce­helytelen lépésre határozták el ma- gÉS ' hanatsziki ahogy forgatják gyorsan a für­ge ujjacskák a könyv lapjait. — Ma magyarul olva­sunk — mondja Mina Novkov és a nap fénye ráül szép fekete hajára, — Olvass Milos — szól az egyik fiúcskához. — Ezerkilencszáztizen­hét, november hét — nézi a betűket nagy igyekezettel Gyukin Mi­los. A csendet betölti vékony hangja. Szépen, folyékonyan olvas Gyu­kin pajtás. Bizony díszé­re válhatna bármelyik magyar iskolának. Pedig náluk a tanítás szláv nyelven folyik. Az elsőosztályos sző­ke, göndörhajú 'Adamov Radinka csillogó szem­mel figyel mindent. Jónak kell lenni. Tud­ja 6 azt. Mellette Biszcrka Mar­kovié ül elsöosztályos ko­molysággal. Nagy mas­nija fehéren világít a táncoló napsugárban. El­mélyülten hajol a köny­ve fölé. 'A baloldali padsorban hat kislány, mögöttük két fiúcska tanul. A kis kotnyeles Krusz­tin Verica a második osztályból tanárnő lesz. Ezt már olyan biztosan tervezte, hogy nem le­het megingatni. — Az leszek! — mond­ja. — Budapestre me­gyek továbbtanulni <— folytatja. A többiek fennhangon olvasnak. A sarokban fehér mosdó unatkozik, mellette szappan és tö­rülköző. A katedra is fehér. 'A terem falának baloldali fogasán tás. kák és kabátkák lógnak szép rendben. Minden tiszta. A ragyogó napsu­gárral átszőtt nagy gyermekszemek is fé­nyesek, tiszták, értel­mesek. Kedvesen szelídek ezek a gyermekek a tágas, vi­lágos teremben, tudás­vággyal a szivükben. Nagy terveket forgatnak apró fejecskéjükben és boldog, szebb jövő remé­nye lengi körül pöttöm alakjuk. Ragyogó élet vár rájuk. Itt tanulnák a hol­napért, saját anyanyel­vükön. Alkotmányunk biztosítja a nemzetisé­geknek az anyanyelvi ok­tatást. Magyarország a nemzetiségi elnyomás, a népek közti gyűlölködés színhelye volt évszáza­dokon át. Egységes, meg­hitt barátság alakult ki felszabadulásunk után a magyarok és nem ma­gyarok között. Sokan kerültek főiskolára, egyetemekre fővárosunk­ba a deszki kis délszláv iskolából, mint ahogy ta­valy is, tavalyelőtt is és a dicső Szovjet Hadse­reg győzelme óta minden évben. A pesti délszláv gimnáziumba jár Brcán Izvetozár, Radety Tósó. Mindketten jó eredmé­nyeket értek el. Büszke rájuk Deszk apraja, nagyja. Ugyancsak sze­retettel gondolnak Gyu­kin Szlávnára, a kis Gyukin Milos testvérére, aki a nemzetiségi peda­gógiai főiskola hallgató­ja Pesten. — Szlávna nyolcszáz forint Rákosi ösztöndí­jat kap, mert kitűnő ta­nuló — dicsekszik büsz­kén kis öccse, Milos. Sokatt vannak még, akik tanulnak a főváros­ban. Számukra is épp­úgy, mint a magyar gyermekek számára megnyíltak az egyete­mek kapui. BALOGH KLÁRI nemzetiségi polM tika, a magyar Alkotmány Joga* kat biztosít —• a magyarokkal egyenlő jogokat —* a délszlávoknak is. Ünnepségek éa egyéb rendezve* nyek alkalmával a délszlávok a ma* gyarokkal együtt boldogan éíieklilc Dunsjevszkij da* lát: ®Már magyar, szláv, s román könnyek árja nem patakzik a vén földön át<:.» Régen a község* házára hiába menti a délszláv dolgozó paraszt panaszra, jobb esetben süket fülekre, de leg* több esetben zárt ajtókra talált. Ma az Alkotmány biztosította jogok alapján ott ül a tanács dolgozói között képviselőjük; Pavlov Dra* glnya elvtársnő. 0 a tanácstitkár* helyettes, Mosolygós szemű, örökké vidárrt Pavlov elvtársnő. Szereti beosztá* sát, szereti az embereket és nincs olyan ügy, amelyet ne intézne el gyorsan, készségesen. Mindegy mi* lyen nemzetiségű dolgozó kér va* lamit, Pavlov elvtársnő egyformán becsüli őket. Rohonczi Józsefnénak, Piri Sándornak, Hegyközi József* nek ugyanolyan készségesen és gyorsan intézi el ügyét, kérelmét, mint Babuskov Dusánnak, vagy Veszelinov Milicának. A falu lakói szeretik Pavlov Dra* ginyát. Szívesen keresik fel hivata* Iában, mert tudják, hogy minden kérésüket meghallgatja és teljesíti, Pavlov Draginya lapunk levele* zője is, Napi munkája után szive* sen veszi kezébe a tollat és öröm* mel ír Űjszentiván életéről. Megírja a község problémáit, kisebb-na* gyobb örömeit. Most legutóbb arról írt, hogy Űjszentiván délszláv dol* gozó parasztjai Tito határától egy; kőhajításnyira boldogan élnek, megelégedettek és az ellenség erői* ködése ellenére továbbra is a nagy* üzemi gazdálkodás útján marad* nak. Czőreg Szegfű-utca 27. Ebben az egy­szerű, de takaros és tiszta házban él Jovanov Bogdán délszláv parasztember és családja. A ház hosszú, oldalról nyitott verandájára vadszőlő kapaszkodik egészen az ereszig. Nem is gondolná az ember, hogy ez a még most is zöldelő vadszőlő milyen gondolatokat támaszt. Pedig... Ügy esett, hogy az asszony az egyik szép estében a veranda asztalán terített a vacsorához, s várta az urát. A leszálló al­konyatban aztán meg is érkezett az ember a „Vörös Rózsa" földjéről, vagyis az övé­ről is, mivelhogy téeszcsé tag. Hozzá lát­tak a vacsorához aztán, s jó falatokkal kínálgatták a kis Bogdánt, az egyik uno­kát. Mert ő a nagyapánál, nagyanyánál lakik, hogy ne csak egymagában legyen a „két öreg", hisz jó és szívderítő hallani a gyermek kacaját. Vacsora után az ember egyre csak a Vadszőlőt nézte. Az ö kezük munkája után nőtt oly szép nagyra, melegben árnyékot is ád, de azért... — Min gondolkozol? — így az asszony fiz urához, aki elmosolyodott, amikor el­sorolta: hát baj van ezzel a vadszőlővel, mert nem terem édes, hamvas szőlőt. Mi­lyen jó lenne, ha szőlőt szemezgethetnék itt minálunk a kis unokák, csak úgy, a lugasról. No, de sebaj, lehet ezen segí­teni. El is határozták rögvest, ha eljő a tavasz, igazi szőlőt telepítenek a vadsző­lön kívül, mert azt dehogy is pusztítanák el. Hadd maradjon az is, megfér. TAT ár lombjukat hullajtják a fák és itt az ősz. De azért még most is, ami­tor enyhe az idő, a vadszőlővel futtatott verandán töltik az e6téb Jovanov Bogdá­néi. A minap is eljött Jovanovékhoz a fiuk, finnak felesége és a másik kis unoka: a Danica. Nagyapa, nagyanya eltréfált a kis Danieával, meg Bogdánnal is. Értelmes, eszes kislány a Danica és hát elújságolta nagyanyának meg a nagyapának, mit tanultak az óvodában. Noma je mir najmiliji Nekünk legkedvesebb a béke válni kezdett, örömmel nézték, s oly' meg­hitten szép volt minden. A gyönyörködő apa, anya, nagyapa, nagyanya, az ámuló szeműBogdán és a verselő Danica. Néha szél borzolta a vadszőlő lomját, melyen át behunyorogtak a verandára az égre fel­kapaszkodó csillagok. Játszottak, nevettek a gyerekek. A' fel­nőttek meg arról is beszéltek, mit vesznek majd télire. Az öreg Jovanov, és a fele­sége nem árulta el, hogy bizony ajándék­kal kedveskednek majd Danicának, Bog­dánnak, ha megtörténik az évvégi elszá­molás a Vörös Rózsában, s megkapják a további járandóságukat. Amikor aztán a beszéd fonalát a csoport körül fonták, öreg Jovanov Bogdán fia odafordult apjához, anyjához: — Az az én elhatározásom is, hogy be­lépek a csoportba. TJólogatott az öreg, s arra gondolt: jól határoz a gyerek. A Vörös Kózsa, az ő csoportja még most bimbózik, de aztán nem sokára teljesen kinyílik a tagság bol­dogulására. Mert igaz, volt sok hiba a csoportban, a kukoricát is egyszer kapál­ták meg és ráfizettek jópár mázsát ezért. Vagyisbát a bajok miatt szép summa pénzt elszalasztottak. De hát majd ügyei­nek, hogy ne legyenek hibák, s így el­érnek oda, nem lesz okuk a panaszko­dásra. Nem tagadta öreg Jovanov és el is mondta fiának a hibákat, de hát a csoport tervét, a jövőjét is lefestette. Ez a jövő pedig szép, és vidítja, deríti az embert. Álmosak lettek a gyerekek, így Jovano­vék fia, felesége és a kis Danica is haza­felé indult. De a távozás előtt még a Dani­cát karjába kapta a nagyanya, s végtele­nül gyengéden megcsókolta. A nagyapa is gyöngéden szorongatta a kislányt. Jovanov néni később elkészítette az lefektettek a kis Bogdánt. Pá,r jnár MÉl is "aludt. Nagyanya, nagyapa kicsit még nézte, s az járt fejük­ben: vájjon mi lesz ebből a gyerekből! Az szent igaz, hogy viheti, és viszi is valami­re. Hej, de sokkal más a kis Bogdán gye­reksége is, mint volt az övéké. Igaz, az öreg Jovanov Bogdán sem akármilyen em­ber lett. Érti a földdel való bánást és októ­ber l-ig 413 munkaegységet szerzett cso­portjában: a Vörös Rózsában. Ez sem kis dolog ám! D irkadatkor — másnap —. megyén 1 már az ember a földre, hogy vé­gezze a soron lévő munkát. Asszonya úgy is készül a télre, hogy jó sok paradicso­mot is főz. Napokban is tett el jónéhány üveggel, annyival, hogy jusson az unokák­nak is. A kis Bogdán ott játszott az őszi napfényben fürdő udvaron és Jovanov néni szívrepesve nézte. Főzte a paradicso­mot. s elkalandozott a gondolata: az uno­kákra, magukra, terveikre, meg a vadsző­iöro, vagyishát az igazi szőlőtelepítésre. Milyen békességes dolgok ezek, s azt is jelenti a béke, ami az eszében jár. Tudja ő ezt már, nagyon is tudja. Évekkel ezelőtt csupán fohász volt nála a békéért való tevés, de aztán mindig előbb­re jutott az eszmélés útján, ölelte áz uno­kát, ajándékot vett neki, illatozó virágot hozott a szobába és egyszercsak feltette magában: vájjon mi lenne, 6 istenem, ha háború volna! Sírna, rína az unoka is, aztán meg tán a vadszőlős verandára sem ülhetnének, meg nem hozhatna virágot... Igen, hát itt ez az igazi szőlőtelepítés is, a tervezett ajándékvétel az unokáknak. Nem, nem a háborút! — Nama je mir najmiliji — mondotta a dallamos délszláv szavakat Jovanov Bog­dánná, ott a vadszőlős verandán, melytől kicsit távolabb a kis Bogdán játszott. Igen, jól mondta: „a béke nekünk a leg­kedvesebb." Jóságos agszony Jovanov Bogd^nné. psendee-'éa ^íd embec'.az ttra is. Dclsfri dlk a békét, ragaszkodnak hozzá és akar­ják — tettekkel. Az ember 413 munkaegy­sége is beszédes bizonyíték rá, az asszony meg beszél az ismerősökkel, ezzel is, azzal Is. Amit ö tud, elmondja. Segít nekik előre menni az eszmélés útján. S ha úgy hozza a sor, a nagy dolog idején a csoportban is végez munkát. Tovanov Bogdánná egyik szomszédja, J Piriné, aztán hozzájuk közel van Mcndebaba Krisztovné, Petrov Andrásné és Belincsityné. Ha az utcán összetalálkozik velük, vagy éppen betérnek otthonába, vagy ő megy hozzájuk, akkor elbeszélget­nek a világ soráról, meg arról, mit csinál a fiú, vagy a lány, mit vettek, hogy áll a munka. S észre sem veszik, — a békéről beszélnek. Az utcában bizony volt néhány olyan asszony, aki azt felelte Jovanov Bogdánné­nak, amikor az eljött hozza és hívta a békokisgyülésre: nem hajolok én azzal, mi nem értünk ahhoz, amiről ott szó van. Be­szélhetett Jovanovné akármit, akkor nem változott a néhány asszony véleménye. De aztán, ha találkozott velük, utcán, vagy otthon, megint szót váltottak. Ahogy a gyerek járni tanul, lassan, napról napra — úgy kezdtek érdeklődni a békegyűlés iránt a „makacs" asszonyok is. A vélemé­nyük meg ez lett: a béke a mi ügyünk, otthonra talál a mi házunknál. A kisgyű­lés meg a békéről szól, hát ott is ott kell lenni. Este lett megint, öreg Jovanov most ér­kozett a munkából, s futott eléje a kis Bogdán. Szokásuk szerint — mert jó és alkalmas volt rá az idő — a tornácon kezdtek vacsorázni. S egyszer csak vala­honnan tanburica hangját hozta a szél. A békéről daloltak. X1 igyelték az éneket. A' kis unoka el­aludt nagyanyja ölében. Az öreg Jo­vanov meg megint a vadszőlőre gondolt és elképzelte, milyen öröm lesz majd, ha hozza a termést az új telepítés. Mert szeretik az ízes, hamvas szőlőt az unokák. -l , T,­" lí.<St

Next

/
Oldalképek
Tartalom