Délmagyarország, 1944. január (20. évfolyam, 1-24. szám)

1944-01-09 / 6. szám

Csuka János: az egyiknél bün, az a másiknál erény? Az újságolvasók személyeskedésig kiéleződő sajtóvita »élvezői< lehettek a közelmúltban. Az egyik ismert poli­tikus, akinek neve legutóbbi külföldi szereplése miatt, atfnyi támadás köz­pontjában állott, sértődötten utasitatta vissza egyik bírálójának megjegyzését származására vonatkozólag. Nem ol­vastuk a szóbanforgó sorokat, de a vá­laszból ugy látjuk, az önérzetesen til­takozó politikus nevének analizálása idézte elő a polémiát. Erre kövelke-' zelt a hosszú lére eresztett felvilágosí­tás, amelyben a védekező politikus megmagyarázza kit tekint magyarnak és kit nem. Az asszimilációról, a ma­gyarságba való beolvadásról általáno­san ismert és egyedül elfogadható vé­lemény alapján áll, mégis ugy érez­zük, hogy valahogyan egészen közel került egy olyan felfogáshoz, amelyet az elszakítottság alatt a magyarság milliói is magukénak vallottak. becsftlésnéi, hanem a végzett munka, a magatartás, a magyarsághoz való tán­toríthatatlan tartozás. A kisebbségi magyarság kirekesztette soraiból azo­kat, akik nagycu is félreállva tudlak hallgatni és várni, amíg mások kika­parják számukra a sült gesztenyét. De felkarolta azokat, akik akkor is ma­gyarok voltak, amikor gyermekeiket magyar iskolába kellett íratni, adót kellett fizetni, vagy útlevelet kellett I kérni. Azok vizsgáztak magyarságuk­ból, akik nem törődve semilyen ve­széllyel, magyarnak mondották magu­kat akkor is, ha emiatt nem kaptak útlevelet, felemelték adójukat, vagy j más apró bosszantás érte őket. Vo­jnatkozott ez egyaránt a fajtiszta ma­gyarokra, mint a beolvadottakra és azokra is, akikről ma nem illik be­szélni. DÉLMAG7XBOBSZ4Q 7 VASÁRNAP, 1944 JANUÁR i. ' Mindenki olyan nemzetiségű, amilyennek érzi magát, olvassuk a felvilágosítást és valószí­nű, oogy a felszisszenő politikus 111a­gyarsagát nem vonták kétségéé. Ta­lán csak szerenyen megjegyezték, hogy már a neve is figyelmeztet atra, uogy a magyarságba beolvadt családboz tartozik, ami a bíráló szerint sem zár­ja ki azt, hogy az ilyen oldalról érke­ző nem lehet jó és kötelességtudó ma­gyar. Ha azonban a politikus szüksé­gesnek találta, hogy kifejtse nézeteit arra vonatkozólag kiket lehet és kell jó magyaroknak tartani, akkor ebből az értelmezésből senkit sem szabad ki­hagynia. Kisebbségi küzdelmeinkben keve­sebb idő jutott a származás kivizsgá­lására és kikutatására. Nem bajló­dott az elszakított magyarság ilyen csekélységekkel és amikor saját elha­tározásukból önként muukára jelent­kező magyarok jöttek, azokat tárt ka­rokkal és szeretettel fogadia. Nem mény ellenére öntudatosan magyarok­nak vallották magukat. Voltak évtize­dek, amikor még az sem jutott esze­be senkinek, hogy valakinek hozzátar­tozói felöl érdeklődjék. A legioutosabb ok volt, hogy merte magát magyarnak vallani 6s viselte annak minden kö­vetkezményeit. Pedig a kisebbségi ma­gyarság soraiban szép számmal akad­tak olyanok, akiknek idegenbangzásu neve indokolttá tehette annak a kér­désnek a teltevését, hogy vájjon a ma­gyarságba való beolvadásuk eléggé meggondolt és alapos folyamat volt-e, vagy csak felületes, könnyen eltűnő jelenség? Megkérdezhették volna, hogy a magyar szellem eléggé kialakitó ha­tássaL volt-e a jelentkezőkre és utó­daikra tudják-e hagyni mindazt az ér­téket, amit a magyarság önként válla­lásával kaptak? Kár és hiba lett vol­na az ilyen esetekkel foglalkozni, mert sok sértődésre, félreértésre vezetett volna. Mennvivel egyszerűbb és embe­kö­Készséggel és szívesen elhisszök * megtámadott politikusról, hogy a ma­gyarság öntudatos, kötelességteljesítő fia és semmi köze ahhoz a fajhoz, 'amelyre neve távoli vonatkozásban emlékeztet. Ugyanekkor azonban el várjuk, hogy ugyanolyan elbánásba* részesítse azokat, akiket ki szeretne rekeszteni sorainkból, mint amilyen megbecsülést és tiszteletet követel a maga számára. Nem kaphatja meg a» jelismerést. ha asszimilált és asszimi­lált magyar kőzött különbséget tud tenni, nem a magyarsághoz való hű­ség tekintetéiben, hanem egyoldalú erőszakolt származási magyarázattal. A métro — Párisban vizsgálta nevük eredetéi, családfájuk gyökereit. Mindennél sokkal fontosabb ribb volt annak 9z irányelvnek a volt, bogy minden önkény és követkéz- vetése, amely a magyarság küzdelmeinek színhelyén je'entl ezoktől semmi mást nem kért és keresett, mint a magyarsághoz való tartozandóság vállalását. Ha a nemzetiségi sorsba szakadt ma­gyarság is elkezdte volna a szarma­záskutatást és mindenkitől keresztle­velet kér, akkor különösen az első években nehezebben bontakozhatott' volna ki sok életrevaló, egészseges ak­tio. Mindenki szívesen látott testvér volt, aki saját elhatározásából érke­zett,' soha megjegyzést nem hallott azért, ha történetesen csaladjaban ide­gen beütés volt kimutatható, vagy ne­ve idegenül, furcsán hangzott a ma­gyar fülnek. Kockázatot vállalt az, aki idegenhangzásu neve, származási hi­bája ellenére büszkén és magmasitha­tatlanul mindig és minden alkalommal azt mondotta, hogy magyar. Másmilyen nem lehetett a kisebb­ségi magyar élet, különben megtagad­ta volna rendeltetését és feladataik Soha ebben a tekintetben viták ketsé gek nem merüllek fel. Csak később következett az nj éitékmérés, amelynél kirekesztettek is akadtak. Nem a ma­gyar társadalom, a jószívű, egészséges gondolkodású magyar nép végezte ezt az egyoldalú felbecsülésl. Azok, akik­hez az a politikus is tartozik, aki egy­szerre sértve érezte magát, amikor fi­gyelmeztették idegenhangzásu nevére, mire büszkén kijelentette, liogv ma­gvar az, aki annak vallja magát, ve­tették fel a problémát. Mi is ezt mon­dottuk tegnap és változatlanul állít­juk ma is azzal a kiegészítéssel, hogy mi még igazolást sem sürgettünk, meri ennél sokkal többre becsuitűk a telje­sítményt, aldozatot, amit a magyarsá­gért hoztak azok, akiket ma ki akar­nak zárni a magyarsagból azok, akik között nem egy olyan politikus van,, akinek származására, idegen családfa­jára most figyelmeztetnek. A sértődöt­tén és önérzetesen tiltakozó politikus szavaiból kiérzik, bogy megbántották és mint a megsebzett, sziventalált em­ber, érthetetlennek tartja, hogyan le­het kifogásolni olyasvalakinek a ma­gyarságát, aki idegenhangzásu neve ellenére, már régen beolvadt a ma­gyarságba. Olyannyira, hogy maga csapott tel a faj védelmezőjének. Ha a kikezdett politikus most megtalálja azokat a szavakat, amelyekkel érthe­tővé tudja tenni azt az elhatározását, amiért önként és szivesen jött a min­den jelentkezőt készséggel befogadó magyarságba, akkor a beisnieressel egy lépéssel tovább kellett volna men­nie. Azt is cl kellene ismernie, hogy hozzá hasonlóan lehet jó és megbízha­tó magyar az is, akinek családjában •kevésbé értékes idegen beütések van­nak*. Ha olyan gyorsan eltűnhetett nála az idegen származás minden ha­tása, akkor feltételezhető ugyanez az örvendetes folyamat másnál is. Az egyforma értékmérésről van igenis szó. Ami az egyiknél bün, az nem lehet a másiknál erény. Nem lehet kétféle bün és kétféle erény. Az ember egyformán hibákat követ cl és egyformán jó és megértő tud lenni. Ezért kívánjuk a'-t, hosry mindiir emberi érték és tt teljesítmény legyen irányadó valakinek a megítélésénél.' Néni lehet különbséget tenni hangos-' kodók. szerények és hallgatok között. Nem a vagyon, a szerencse, az alkal-' mazkodásí készség az irányadó a meg­Aki valaha Parisban járt, azt hi­szem, annak legmaradandóbb emlékei közé tartozik a métro-on való utazga­tása. A métro földalatti vasút Páris gyomrában. A hajdani Páris óriási forgalma itt bonyolódik le legnagyobb részben, szinte észrevétlenül. Ezen a •földalattin* percek alatt el lehetett jutni Páris legtávolabbi pontjára is, legtöbbször kényelmesen és ami a fő, olcsón. Ki ne emlékeznék a hosszú folyosókra, az alagútakból hirtelen elődübörgő szörnyetegekre, melyek ontották és nyelték a mindég siető utasokat, az áporodott, súlyos, nehéz levegőre, melyet az első percekben, aki még nem szokott hozzá, alig tu­dott elviselni? És ki ne emlékeznék az örökké vidám ifjúságra, mely gond­talan nevetéssel viharzott reggeltől estig a folyosókon, a vonatokon az egész világ nemzeteinek színárnyala­taival, különösen a Quartier latin-kö­rüli állomásokon? És melyik idegent nem tréfálta meg ez a vasút, mely ide­oda száguldozott vele Páris mélysé­geiben, mielőtt az megtanulta volna a •correspondances*. a csatlakozások titkait? Mennyi emlék gomolyodik fe­lém most ezekből a messzire tünt, ho­mályos folyosókból, mennyi arc, meny­nyi ember, akiknek enyelgését, tréfál­kozását volt alkalmam elhallgatni a nagyon is hosszúnak tetsző néhány perc alatt, míg úti célomhoz megér­keztem! Rég volt, olyan nagyon rég, hogy azóta a világ arca is más lett és ahogy olvasom Chamine, e kitűnő pá­risi író egyik cikkében, a métro is egész utazó közönségével más tett, na­gyon más lett. A métron, mint annak­idején minden foglalkozásságbeli uta­zott, ma még inkább utazik, de akkor mindenki meg tudta őrizni egyénisé­gét és ma. munkások, tisztviselők, ta­nárok. vasúti alkalmazottak, orvosok, művészek, ha beszállnak a kocsikba, egyszerre mind egymáshoz hasonlók lesznek. Egyforma lesz az arcuk, arc­színük, tekintetük és a hallgatagságuk. Vigasztalan, hasonszínö arcok, megné­mult szájak, szinte a láthatatlanságig magukba süppedt emberek. Még a ru­házatuk is egyforma: egyszer már ki­fordított. toldozott-foldozott. s a ka­bátok újjá annyira rövid, hogy úgy tetszik. mintha az emberek keze meg­nőtt volna. A métro pillanatok alatt meg telik a nap minden órájában. Az el­sőknek érkezők az ülőhelyeket elfog­lalják s a következők nem is nézik, hogv maradt-e üres hely. Megdöbbentően furcsa dolog, hogy a hajnali métrókon senkisem ásít. Hajdan egy-egy önkéntelen egészséges ásítás vidám beszélgetésnek volt a be­vezetője, ma többé nem ásítanak és nem beszélnek az emberek. Ahogy a kocsikban sűrűn, szinte egymáshoz tapadva állnak, mintha árnyszerfi, ér­zéketlen. süket alvajárók volnának. Akik ülnek, az álom nosztalgiájával merülnek el magukban. Félnek a nap­tól, amelyik következik. A ránc arcu­kon nem enged, ellenkezőleg az átam még egy újabb ráncot ad az arcnak, mintha tövis volna mindegyiknek a homloka közepén. Egy másik új dolog: többé senki nem engedi át helyét senkinek. Érzé­ketlen, magukbazárkózott emberek mit sem törődnek azzal, ami körülöttük történik. A hajnali métrókoa nagyon sok mindenféle foglalkozású asszony van, akiknek arca, mint a férfiaké, mintha fából faragták volna, mozdu­latlan és zárkózott. A kocsikat, me­lyen a fiatalság is megvívja helyet, napközben erős parfőmillat lengi át. Ahol kevés a szappan, sok a kölni. És sok a virág is. A métrok egyik leg­jellegzetesebb arca a virágárus leány. Nem megható-e, hogy amikor az embe­rek oly ínségben vannak, megengedik maguknak, a szépség pazarlásának a kéjét? Ezek a szegény kicsi lányok a szörnyű tumultusban virágos kosár­kájukat fejük fölé tartják, hogy véd­jék virágaikat, azonban olyan kicsi­nyek, hogy virágaikat mégis sokszor összepréselik. Egyedül a rózsák ma guk védekeznek. S a métrokoig mint hajdan, ma is olvasnak az emberek. De nem újságot, mert az nem jut minden­kinek. Hanem könyveket, nem detek­tívregényeket, hanem igazi könyveket: jó regényeket, történelmet, filozófiát, sőt még nyelvtant is. Egy a fontos: hosszú legyen. Alexandre Dumas Em­lékezéseit, a Háború és békét, a Nyo­morultakat, stb. Csak az utoljára in­duló éjjeli métrokon nem olvasnak a» emberek, mert ez az előkelők, a gau­dagok métroja. Ha hajnalban a dolgo­zók indulnak monkára, éjjet, de nap­közben is, a mulatni, a szórakozni vágyók utaznak. A métro az előbbiek­kel ellentétben olyan eleganciát Ma­tat, mint soha azelőtt. Rt vonul fel * legfelső réteg hölgyeinek meseszámha menő rnhakülönlegességeinek kiállítá­sa. Minden, ami hajdan, a taxik, a »*­igánkocsik mélyében rejtőzött, most * métrokon pompázik. A férfiak, ameny­nvire hasonlítanak egymáshoz ruhá­zatban, a nők nnnyira eredetiségre törekszenek, de semmiféle etegáncta sem hasonlítható az utoljára induló métro elegánciájához. Ez a hajdani Páris, még fokozottabb pompájával; minden hölgy egy-egv ünnepélyre be­lépő királyné, csak az arcok festet­tebbek és a mozdulatok bizonytala­nabbak. Mintha narkotizálása volna ez a külső megjelenés a lélek bajának. Háromnegyed tizenkettőkor, a tel­jes elsötétítés előtt egy negyedórával, aztán az éj elnyeli a figurákat. Orion gyémántjaival kidíszíti az eget. Vala­hol ágyúzás hallatszik. A messze, ma­gason robbanó gránátok a fehér fé­nyű csillagok mellé a maguk piros csillagait tűzik. A visszahulló szilán kok pattognak a há2ak tetején. Aztán a metró-lejárat kék lámpája is kial szik. Tlt-ott siető lépésele hallatszanak még, azután csönd, határtalan csönd borul a világra. MA&ÁC5V IdiSZLÖ

Next

/
Oldalképek
Tartalom