Délmagyarország, 1943. december (19. évfolyam, 272-296. szám)

1943-12-25 / 292. szám

Kellemes karácsonyi ünnepeket ^ g l—g,— • kiván vevőinek a cégek nevében is 3Z UHIO IFOCI3 Mihály meg a legény Irta : Bibó Lajos * i A cigányban reszketett az őröm. Tél volt, az ólmos ég ugy feküdte; Felemelkedett, hogy kiszóljon a itocs­Szeged, Klauzál-tér 5. a vttagot, miutha a boiulat az öroa­kévalósagot őrizte volna. A legény, István, a ház elé érve, megállította a lovakat. Felemelkedett az ülésről és bekiáltott a házba. — Hét Itt volnék I A huga, Eszti, éppen jött hátulról. Megrebbent, amikot megpillantotta a bátyját — Teremtő szentatyám! — szorí­totta szivére a kezét. Szaladt. Nyitotta a kaput. Megvár­ta, amig a bátyja beállt az eperfa alá, akkor csak éppen, hogy elcsititsa a félelmét, megkerdezte: — Mért gyüttél be? A legény fogolt kifelé. — Sömmi — felelte kitérően. A lány nem szólt többet A kocsi­hoz kcrftlt és kikaparta az ülés alól, amit ott talált. Rozál anyjuk jelent meg a pitvar ajtajában. Meghökkent ő is, amikor megpillantotta a fiát. — Hát té? — meredt rá. A legény már ment a két lóval, hogy bekösse őket az istállóba. A hu­ga felelt helyette. — Beteg a bika... avégett — ha­zudta, csakhogy megnyugtassa az anyját. Á legény végzett a lovakkal. Együtt mentek be a házba. A legény köszönt. — Aggvon Istent Az apja, Mihály, az asztalnál ült. Vem szólt. Szívta nagy nyugalommal * ptpéját. A legény letette a süvegét az ágyra. Aztán kifordult a pitvarba, örült, hogy az apja hallgatott. Az anyja utána sietett. Az vizet készített nekí. A legény megtisztálkodok, az­után már ment is. Az apja bent, mqgvárta, amig be­»taptn maga mögött a kiskaput, ak­kor előrébb nyújtva lábát az asztal alatt, köhintett. — A fölőtőmet — mondta. Az asszony nem akart hinni a Tű­iének. — A fótötöjét? — Azt — Tán esak nem akar etmönni ha­zulról kigyclmed? Mihály felemelkedett a helyéről. — Nem, csupáncsak kerülök majd égve.t. Az asszony reszketett. Nem tet­szett neki a dolog. De azért hozta a nagvkabátot és feladta az emberre. Mihály Indult. — Aztán majd gyüvök — szólt visz­sza az ajtóból, köszönésképpen. Az asszony meg a tány magukra maradtak. A legény nagyon is sürün járt be mostanában a tanyáról a vá­rosba. Igencsak minden héten magá­ra hagyta kint a jószágot. Már most Mihály is elment, aztán ugv lehet, éppen utána. Szivük elszorult a félelemtől és belehallgattak a csendbe. II. K leigény mélyet lélegzett, amikor a >Három narancs* elé ért. Pillana­tig habozott, aztán hirtelen elhatáro­zással lenyomta a kocsmaajtó kilin­csét. Jó estét aggyon Isten! — kö­szöntött he széles hangossággal. A kocsma üres volt. De a dróton lógó petróleumlámpa már égett. Mun­gó, a cigány a sarokban tollászko­dott. A cimbalomverőjét kötözgette. Ábrázata széles mosolyra húzódott, amikor a legényt megpillantotta. — Aggyon Isten! — fogadta a kö­szöntést. István előrement és leölt az egyik asztalhoz. — Hát idebe jobb — tette le maga mellé a süvegét márosnénak. Kint sutlogó hangon be szólt az egyik szobába. — Asszonyság?! Bentről kiszólt valaki. — Tessék? — Gyüjjék gyorsan. A kocsmárosné már futott is. Az ivó közepén pihegve megállott. Szép piros orcáját elöntötte a láng, keble megemelkedett, araikor a legényt meg pillantotta. — Kigyelmed? — rebegte. A legény rátekintett. Nézte Nézte nedves ajakát, duzzadó kebelét, amely átverte pompáját a vékony réklin. Halkan mondta. — Erre jártam, hőt benéztem. Az asszony fordult, hozta a bort. A teli félliteres üveget letette az asz­talra. Kicsit, alig észrevehetően oda­simult a legényhez. — Jó estét — mondta. A legényt egyszerre átjárta a kö­zelsége. A szive nagyot lódult. — Itt vónék — nézett föl az asz­szonyra mély vágyakozással. Az asszony neheztelt. — Itt... — szólt kényeskedve. -­Oszt két hete mult, hogy erre se né­zett. i A legény öntött a borból. Kiun a helyem. — Attól még gyühetne. A dógátul ráérne. — Attul rá. — Oszt mégis elkerül. A legény kereste a szavakat. — Nem kerüllek Aztán máma is... Az asszony a szájára nyomta a kezét. — Ki ne mongyaT _ Mér? — Azér. Azér. mer az nem lőhet. — Mér nem lőhet? — Azér, mer mógláttyák, oszt mög­tnggyák. — Sötét az écraka. — De csak annak, akt vak. A legény nem szólt. Reszketett a szive Hej. ez RZ asszonv csak játszik vele! Gvötri. kínozza, ö meg majd el­eped utána. Aztán mi búzát ide hor­dott már. Nvilt az ajtó. Mihátv lépett be rajta. A cigány kezében megállott a cimhatomverő. Az asszony, meg a le­génv Mihálvra meredtek. Az ember köszönt — Aggvon... Nem felelt senki. Mihály csendesen körülhordozta tekintetéi az ivón. Akkor megindult, leült az egvik asztalhoz. Szembe a legénnyel. Az asszonnval forgott a szoba. Perc is beletelt, amig magához lére a halálos rémületből. — Jaj Istenem! — szakadt fel be­lőle. — fin mög csak állok itt. Szaladt ki borén meg poüaiérl. A legény há.radőll a székén. Szét­vetette a lábát Nézle az apját Há­borgott benne a harag meg az erő. Mihály a cigány felé pillantott. Csak ugy, hogy foggyon a szó, uoa szol* a legénynek: —- Máma nem veri A legény felbajtoti egy teli pohár bort. — Nem! — mondta kihivóan. A cigány pislogott az asszony resz­ketett A lámpabél balkan se.ocgeit. Ivott Mihály is. Hallgattak. A «i­gátiy lassan nekibátorodott és óra!o san ráütött a hurokra — Bort, he! — parancsoPa Mihály. A cigány már most nem béita. Vesszen a világ. Itt máma úgyis em­berhalál lesz. Elkezdte teljes dühvel verni a rozoga szerszámot Mihálv hátraszólt az asszonynak. — Hát té? Az se holt, se eleven nem volt, Nizöm... Ni zöm. hogy igy ösz­szetanálkoztak kigyelmedék. Mihály bólintott. — Hát igy is adódik. Fogta a poharát Megindnlt és át ült a fiához. A szivek egyszerre elnehezedtek A legény körül már forrt a levegő. Érezte, elérkezett a számadás. Vad indulatában siettetni akarta a fejte menyeket. Á cigány felé fordult — Azt verd... Mondta a nótát. Mihály arrébb tol ta maga mellett a széket. — Ülj lé na, té is — szólt oda az asszonyhoz. Amazok összenéztek. A hang si­mogató volt, nyoma sem érzett benne a neheztelésnek. De a legény még nem hitte, hogy jól hall. — Ütj lé na! — parancsolt rá az asszonyra. Az asszony megindult. Leült hoz­zájuk. Remegő kézzel nyúlt a teleön­tött pohár után. _ Isten éltesse kigyelmetöket — Isten. — Isten. A három poh#r összekoccant, A félelem egvszerre felengedett va­lamennvi szivben. Lám. Mihály nem is ölni jött, inkább gyönyörködni akar a fiában. Sűrűn, mohén ittak Mihálv hatal­mas dns testét meleggel öntöMe el a bor. Vére áramlása megindnlt. Érez­te rengő, nagy erejét — Aggvon Isten! — Aggvon. Mihálv fenékig ürített minden po­harat. fenékig kiitta a Korát a le­gény is. A levegő lassan megtelt füst­tel és a menyezetrőt hőség ereszke­dett alá. Uiévre Likőr és kölni készítéshez Finomszesz kLast"16d' Pálinkák közvetlen fogyasztóknak is. KISHfRI DOCZ MIKLÓS ctgltél Sreácá, Jókai-álca 1. szám. — Telelőn. 24—Só. (Országzászlóval szemben.) Kellemes és boldog karácsony , BRLLR FERENC SZEGEDI KONZERVIPAR Szeged. Hiisxár*utca 8. Mihály nótát rendelt, aztán lekoo­cantott poharával az asztalra. — Isten. — Isten. A legény már veritékezett, de belüt a gyomrában hideg bujkált Aa imént mintha megingott volna. Mihály végigmustrálta a menyecs­két. — Takaros vagy, Az asszony szabadkozott, — Világ csúfja. — Pedig az vagy. Takaros. Na«yo« is, ha mondom. A legényben most hőség bomlott ki. ösztöne mélyén megérezte a ve­szélyt. Mi lesz, ha az apja tovább is marad, aztán mutatásra fogja? A ne­gyedik litert itták. Rajta már ia fo­gott a bor. Olyan szörnyű, olyan megalázó, olyan halálosan megszégyenítő volt a gondolat, hogy az apja tovább állja majd az ital erejét, mint ő, hogy a düh egyszerre elborította az agyát. Most ő koccintott elsőnek. — Igyunk mán! — Igyunk nat Szilaj, elborult mutatás kezdődött, A legény haraggal és háborgással ön­tötte magába a bort. hogy berugassa az apját. Az nagy, nehéz, ölő nyuga­lommal Ivott. óra. vagy másfél után kurjantotta el magát — Ufu-jujJ! — és kipattant a szoba közepére. A legény mellette termett. — Együtt na! — kezdte kirakni is a táncot. Előbb a padló ropogott, aztán el­kezdett remegni a ház A cigány kar­ja már zsibbadt. A legény sápadt volt, akár a fal. Mihály ácsit intett. — Közbe is na. Lőhet egy pohár­ral közbe is. — Ttóhet, — lehelte a legény, Felhajtotta az italt. Ejnye, mondtat magában, hát ki hasította ketté a vi­lágot? Mosolygott magában, hogy mindent keltőnek lát Testét álmosító bágyadt­ság öntötte el. Akkor hirtelen felhor­kant. Rádöbbent, hogy részeg. Az ap­ja örökre nevetségessé tette az asz­szony előtt Felhajtotta maradék borát, akkor felemelkedett, hogy kirúgja maga alól a széket. — Ide nézzőn kend! — orditott it apjára, de előre bukott Mihály angyali szelídséggel kérdez­te. — Mi köti, mit nézzek kedvesőm? A legény horkantott, utána esuk­lott Vége volt. Lépni akart, dc elzu­hant és ott maradt elnyuhra nz asztal alatt. Mihály csupán erre várt. Némán bólintott. Aztán fizetett Fogta a sü­vegét. _ Ha magáhon tér — fordult oda i az asszonyhoz —, mondd mög neki, a I búzát kitöttem a hombár elé, hozhaty­itva át, ha akarja. I Aztán kilépett az ajtón. i In­Még sötét volt kint, amikor a ko­csi hajnalban kifordult a kapun. Hal­lotta a kocsizörgést Mihály is meg Rózát is. ök lcetten, az asszony meg a lány, átvirrasztották aa éjszakát és rész­ketve várták a világosságot Amikor felkeltek, az asszony nem birta tovább. _ Csak tán nem tött benne kárt kigyelmed? —• öntötte el szemét a könny. Mihály mosolygott a bajusza alatt De azért komor méltósággal mondtat Nem. De mán most nem gyüv be többet engedelöm nélkül. Pertut itattam vele az éocaka. Az asszonv nem értette a szót. de a hanghói megérezte, nem történt semmi baja a legénynek. Kirordulf íj hát boay hozza Mihálynak' a früstö­Lot

Next

/
Oldalképek
Tartalom