Délmagyarország, 1942. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1942-01-14 / 10. szám

A halhatatlan frázis Mennyi haszontalan frázis van a világon, hogy hazudnak az emberek egymásnak pirulás nélkül! Azt mondják már a bemutatkozás­nál: — örülök, van szerencsém! Lehet, hogy van rá eset, amikor örül, máskülönben a legtöbb ember szívesen kiselejtezné az ismerősei fe­lét. Társas lény lévén, természetesen nem élhet egymagában, hacsak nin­csen éppen ebhez különös kedve. El tudok kepzelni őszinte örömet is. amit az uj ismeretség-szerzés okoz. Szelle­mit, lelkit. Csak a derüre-borura va­ló tömegeléstől irtózom. Hogy jövök hozzá, hogy mert valamely nvájban néhányan véletlenül bemutatkoztunk egymasnak, egy héten belül vizittelés­seí zaklassanak olyanok, akikkel leg­feljebb az időjárásról váltottam szot. Ha kíváncsi vagyok rá, bogy a vásá­rosnaményi postamester harmadik le­ánya akiről mellékesen soha nem hallottam —, kihez ment férjhez, meg­bízok egy kutatóirodát s az majd fel­világosít. Azonban semmi szükség rá, hogy erőszabos uj ismerősöm ezzel és hasonló témákkal traktáljon, mert őt ez mindennél jobban érdekli. (»Mikor is volt az esküvőjük, várjon csak, harmincnyolc októberében, vagy mit is beszélek, hiszen még nyár volt! Na, mingyárt rájövök. Hogy is volt csak... a nagybátyám fürdőre készült...«) Ezért szerezzen az ember ismerő­söket, nemkülönben tudomásulvétel végett annak, hogy az ökörmezei se­gédjegyzőt miért iiem jelölték s mit mondott akkor a községi orvos, aki nagyszerű pofa, biceg is a ballábá­ra... vagy a jobbik volna a kurta ... hogy is van?.,, persze hogy a bal... Mit tetszenek gondolni, miért tor­kolássza meg néha, látszatra indok nélkül, az egyik ember a másikat, ha nem ilyesmiért? Aki nyugalomra int és hevulékeny kedélyünek nevez, an­nak készséggel elmesélem a vásáros­naményi postamester harmadik leá­nyának férjhezmenetelét, »karöltve> az ökőrmezei segédjegvző kandidálása tárgyában kelt mellőzés iránt, vagy végett, esetleg okából, _ azt a kutya fáját, már kifejezni se tudom magam na! — Sajnálom! — böki ki a frázist mindenre a második ember, mire szót lanul elfordulok tőle. — Sajnálom, mondom Felületes Is­merősömnek, mikor megtagadom a váltója aláirását és ugyanakkor im­pertinensül hazudok. Mért tessék jó­zan ésszel megállapítani, micsoda saj­nálni valóm van azon. hogy három hónap múlva megóvatolják azt a vál­tót é nem nekem kell majd kifizetnem? Még ha Felületes Ismerős mondaná hogy sajnál De a piszokfészek kezdet­ben sem tette ezt, legkevesbbé. ami­kor az ő könyelmüsége. miatt engem egzekválnak. Aki nem akar valamit megtenni, arra azt mondja: sajnálom. De még sose hallottam ezt a kifejezést olyan­kor, amikor tájfun sepert cl tízezer japánit. Azokat nem sajnálta senki Gsak én sajnálkozom, mikor kérdőre vonnak, hogy miért nem voltam a bá­lon pedig eszemben sem volt, hogy fczon megjelenjek, ellenkezőleg aznap már este nyolckor ágyba bújtam és számadást vetve önmagammal, meg­állapítottam, hogy mégse vagyok olyan hülye, amilyennek a barátaim tartanak, akik most zeneszóra kubi­kusmunkát végeznek s öreg bálanyá­kal talicskáznak keresztbe, hosszába részint mivel stréberek, főleg azonban megmaradt bennük valami az őslény­ből. Az is himbálta magát a százezer év előtti családfán, mint aki a vesz fit érzi. mert előbb-utóbb kulturárn fogják s ugrándozásaiban mozgékony volt és üde, mintha frissen kisült má jashurkára ült volna. (Lásd: Nyelv történeti dokumentumok. Him bál anv nyi, mint férfiak táncmulatsága. Ak­koriban nők nem vehettek részt az ilyen szórakozásban.) Határozottan lenézném magamat, ha fájna, hogy nem vettem részt a bá­lon, mégis azt mondom, hogy sajná­lom. Mi züllesztett lc ennyire? A ci vilizáció talán? Mennyivel becsülete sebb az állatvilági A ^Kossuth-kereszt* szegedi legendája Mondák, adatok és emlékek a Szegeden vert 48-as Nemzetvédelmi Keresztről (A Délmagyarország munkatár­sától) Emlékezetes az a díszes ün­nepség, amelynek keretében a sze­gedi városházán kiosztották a sze­gcdi kitüntetetteknek a Nemzetvé­delmi Keresztet. Magas vendégek jelenlétében folyt le az ünnepség és a fogadalomtétel, az ünnepség min­den résztvevője visszaidézte a múlt­ból azokat, amelyeknek harcaiért kapták meg számosan az új magyar érdemjelvényt. Ez az ünnepség azonban nemcsak a közelmúlt harcait idézi s az ün­nepségen kiosztott Nemzetvédelmi Kereszt nemcsak a közelmúlt törté­nelmét juttatja eszünkbe. Az ünnep­ség is es az új érderajelvény is óda­sorakozik a többi érdemrend mellé, amelyet Szegeden kapták meg egy­kor a harcosok. A 48-as magyar hadsereg első szegedi kitüntetése Négyszáz esztendő hosszú küzdel­mei titán a magyar szabadságharc katonái 1848-ban az önálló magyar hadsereg tagjai tettek. Századokon keresztül apáról-fiúra szállt itt az önálló Magyarország és az önálló magyar haderő eszméje': Zrínyi és Frangepán kivégzésén, Caraffa vér­törvényszékén a nemzeti vértanuk egész sora vitte körül az országban az eszmét, amely végre az 1848-as időkben élő valóság lett. S a meg­indult szabadságharc Irányítója: Kossuth Lajos és kormánya a sza­badságért küzdő magyar katonák részére rendszersítette az önálló ma­gyar hadseteg első katonai kitünte­tését, az .,1818—19. Érdem jelvényt". öt, vagy hatezer darab bronzjel­vényt veretett a kormány. Kiosztásáfa országos ünnepséget terveztek,. erre azonban az egyre változó és súlyosbodó helyzet miatt nem kerülhetett sor. Csak a kor­mány székhelyén tartózkodó maga­sabbrangú katonák őrizhettek meg néhány darabot. Maga Bem apó tű­zött néhány katonája mellére ilyen kitüntetést. Hogy mennyit osztot­tak ki, arról ninEs pontos adat, ar­ról sincs, hogy mennyi maradt meg s hogy a megmaradt érmek nagyré­sze hova került. Egy esiksomlyói irat szerint 2000 darab szabads'ág­harői jelvényt beolvasztottak egy harangöntvénybe. Nagy tömeg maradt Szegeden is: ez az éfdemjelvény itt készüli Sze­geden. Sok szegedkörnyéki Család­nak talán még ma is birtokában van ilyen jelvény, amelynek mint hadijelvénynek is, örökre emlékez­tető jelentősége és ereje van, mint muzeális értéknek pedig igen nagy a keresettsége. Szegedről indult el tehát útjára ez az első katonai ki­tüntetés is, hogy a mai időkban ta­lálkozzék azzal az „érdemjelvény­nyel", amely sok évtized után a nemzet új életéért és jövőkéért foly­tatott harc emléke és emlékeztetője lett: a Nemzetvédelmi Kereszttel. » Aevuk, keresztek, harangok­Nem tudjuk poutosan, hogy s magyar szabadságharcban milyen hadikitüntetés, illetőleg hány hadi­kitüntetés szerepelt. A szegecTkör­nyéki világ egyik központja volt a magyar szabadságharcnak ée így nem érdektelen számbavenni azokat a szegedi emlékeket, amelyek erre vonatkozóan nyújtanak némi bete­kintést. Áz első a fentebb említett „érdemjelvényre" a szenttamási győzelem leírásában találjuk. 1849. április 6-án vették be a ma­gyar bonvédek Szenttamás sáncait. A harcról szóló leírás megemlíti, hogy a sáncbarCban „igen jelösen tüntették ki magokat a szegedi ön­kénytesek". A harcban összedőlt a szenttamási templom tornya és a harangok széttöredezve feküdtek az összedőlt torony törmelékei mellett. A hafc győztes résztvevői Össze­szedték a harangtöredékeket és Batthyány miniszterelnök rendele­tére Szegedre szállították. Itt meg­bízta a kormány Kocsis János aranyművest hogy a „harang- és ágyúdarabokból, ha kitelik, 6000 da­rab rajzolat szerinti hadiérmet ver­jen . . ." Kocsis János — bár min­den inasa és segédje hadbavonult és teljesen egyedül dolgozott a mű­helyében — vállalta a megbízatást és az elkészítésért darabonként há­rom ezüst garast kért. Reizner Já­j nos írja le Szeged történetével fóg­• lalkozó munkájában, bogy milyen '. fáradtságos munkával öntötte ki és ! csiszolta meg Kocsis János szegedi I aranyműves a szabadságharc hadi­érmét. Amikor munkájával elké­szült. megfordult a történelem kere­ke. Az érmeket már nem tudta át­venni tőle a kormány, csupán né­hány darabot — 40—50-et vitt o! Debrecenbe egy futár. És a hadiór­mek köré lassan a legenda fátyla szövődött. Senki nem tudta, hova lettek, hova tűntek az érmek. Ko­csis János egyetlen szót sem szólt soha senkinek arról, hogy a szabad­ságharc érmeit elvitte-e tőle valaki, vagy átadta-e valaha valakinek . . . Az érmek legendája Néhány szegedkörnyéki népme­sében és legendában szerepelnek ezek az érmek. A szegedi nép hajla­mos a legendaköltésre, — elég ha a meyerlingi tragédia utáni időknek azokra a szegedi legendáira gondo­lunk, amelyeket a szegedi nép Ru­dolf trónörökös alakja köré font. Ezek szerint Rudolf nem halt meg, hanem „a szegedi tanyák közt buj­kál, hogy egy napon igazságot te­gyen, mert nagyon szerette a ma­gyarokat . . ." Ilyen legenda született á 48-as érmekkel kapcsolatban is. Csak mondafoszlányok állnak ma már rendelkezésünkre, amelyek szerint Világos után — éppen a fegyver­letételt követő napon — Kocsis ész­revette, hogy az érmek Összecsen­dülnek, mintha imát mondanának. Titokban bejelentette ezt egy „buj­dosónak", aki „maga Kossuth La­jos volt" s egy éjszakán álruhában átsegítette őt a városon köpenye zúé rejtve azt a ládát, amelyben az érmek voltak. 8 az érmekből eev vi­DBLMAüYAHOKbZAG E m^mmmnmmmmmmmmmm haros éjjelen harangot öntöttek az angyalok és elhelyezték az alsóvá­rosi templom tornyában. A haran­gok' azontúl a szabadságért folyta­tott küzdelemre emlékeztették é«s figyelmeztették a szegedi népet . . . Az aranyműves titka A legendán kívül aztán „iga» szószó" ie született az érmekről. Évtizedek múlva azt mesélték, hogy Kocsis János aranyműves, amikor már közeledni érezte halálát, a ha­lálos ágyön magához hivatta leg­híresebb munkását és bizalmasát: Bognár Lajos k'ovácsmestcrt — aki tudvalévően a rókusi toronyórát szerkesztette s aki igen hires ágyu­öutő hírében is állott — és közölte vele évtizedek óta vigyázva őrzött titkát. „Kinn a kertben a nagy eperfa alatt kincsesláda van lenn a föld­ben. Ásdd ki szógám, gyorsan, míg lehet, ott vagyon a hitünk eltemet­ve" — mondja egy megmaradt bal­ladasor Kocsis János utolsó szavai­ként. És Bognár ásni kezdett fe megtalálta a ládát, a ládában pedig sokener érmet, amit Kocsis tfram vert Kossuth Apánk rendeletére, hogy a küzdők mejjit díszítse ve­lök .. . Györsan bevitte a haldoki? Kocsishoz, aki figyelmeztette, hogy vigyázni kell, mert sok áruló figyel ma mindenfelé s ezért „úgy kell el­tüntetni az érmeket, hogy mégis meglegyenek . . Ezért aztán utol­só erejét Rsszsezedve halrangot ön­tött Bognárral együtt az érmekből. A Harangot egyik tanyai templom tornyában Helyezték el. Nem tudta meg senki soh'a, hogy melyikben, nehogy elvitesse onnan az, aki nem szereti a* 'ót« messzehangzó, fi­gyelmeztető szavát. Kossuth-k eresz t a szőregi csatában . .. Vájjon igazak-e ezek a régi-reg? mondák, azt ma már nem tudjál. Találunk azonban hiteles feljegyzé­seket arról, hogy „Érdemjelvényt" osztottak ki a szabadságharc né­hány katonája között. Egyik legér­dekesebb írat aztán másik szabad­ságharci kitüntetésre utal. Az 1849-i Szeged melletti szóregi 'ásnia leírá­sának egyik részlete ez, amely el­mondja. hogy a magyar hadsereg­nek egyik ezredese: Woronieeky Mieisláv herceg •ebben a szőregi Csa­tában esett osztrák fogságba. A® osztrák vértörvényszék halálra ítél­te a hereeget. Perének tárgyalásá­ról szóló jegyzőkönyv tanúskodik arról, hogy az ezredes „harc közben a Kossuth-keresztet viselte . . Ezt a tényt súlyosbító körülmény­nek tudta be az osztrák haditör­vényszék. Az erről szóló okiratokat ma már a Fővárosi Könyvtárban őrzik: Bécsben találták a Justizpa­last iratcsomói között. Áz „érdemjelyénven" kívül tehát a „Kossutb-kereszt" is egyik hadi­kitüntetése volt a szabadságharc­nak. Összegyűjtöttük a róluk szóló gyéf adatokat, mert közvetlen össze­függésben vannak Szegeddel. Ttt ké­szültek, vagy a környéki csaták le­írásában történik némi utalás. Á szabadságért folytatott harC emlé­kei ezek. amelyek felidézik a dicső­séges multat a szegedi unnepte­g«k«a.

Next

/
Oldalképek
Tartalom