Délmagyarország, 1941. december (17. évfolyam, 275-297. szám)

1941-12-25 / 294. szám

Levelek egy panaszkönyvből Irta: Kárpáti Aurél A színházról őszintén ina csak egyfajta könyvet lehetne írni. Panaszkönyvet Olyan vigasztalan helyzetjelentést, amelyből a kifogások végeérhetetlen sora kiszorítana minden elismerést. Egyszerűen azért, mert a mai szinház életében szinte semmi méltó mozzanat sem találkozik. Hiába van tele megint a nézőtér, ha a szinpad üres, — a szinház régóta emlegetett válsága ezzel korántsem ért véget. Ellenkezőleg, úgy tetszik: igazában most kezd csak elmélyülni, teljes fölbomlással fenyegetve i film oktalan versenyében alulmaradt, önmaga hagyományaitól végzetesen elszakadt s a színjátszás lényedét mindinkább megtagadó színházat. Ahhoz képest, amit napjaink színpadán látunk, a kezdeti züllést jelző sztár-rendszer túlhajlása, az együttes elhanyagolása, a realista-stilusformák megmerevedése, vagy a rivalda lebontása valósággal gyerek játék volt. A sokáig alulmaradt szinház egyszerre ellenkező irányba lendült s olyan reakciót váltott ki. amely a félreértett •öncélúság* jegyében előbb a költ t áldozta fel a rendezőnek, majd a drámát rendelte alá a látványosság-hajszoló színi hatásnak, végül elvetve a • minőség babonáját* — harmadrangú tehetségekre bizott főszerepeket s mig a hiányzó ensemblét egyszerűen • festői csoportozatok* mozgatásával pótolta, színészi alakítás helyett lassankint beérte a merő komédiázással. labbon téved. Mindenesetre könnycb ben cs sűrűbben téveszthető meg holmi látványosságok >hiu csecseoecsével«, a felszin, a külsőség tüntető csillogtatásával. Nem mondom, hogy az »öltöztetés< művészetének sémiin jelentősége sincs a színpadon. Elvégre a legszebb nö szépségét is kiemeli, sőt növeli a hozzáillő szép kosztüm. Végső soron azonban mégis csak az marad a legfontosabb kérdés: ki az. •akit felöltöztetnek s egyéniségéhez szabott- eruhája? Mert, hogy itt igazán nem a ruha leszi az embert: épp a legnagyobb drámaköltők bizonyítják. Azok, akiket akár diszlelek nélkül, pár függöny elölt is meg ienei szólaltatni _ értékveszteség nélkül. Shakespearet, mindenki tudja, valamikor vidéki kocsiszínek hordókra fektetett deszkáin játszották nálunk, mégis hatott és teljes illúziót kelteti költészetének varázserejével. Nem állítom, hogy ez a helyes mód, de tagadhatatlan, hogy igy is lehet. Viszont próbálják csak meg a közelmúlt színpadi nagyáruházait, paprikajancsi-produkcióit, cirkusz-mutatványait s egyéb öncélú rendezői mennybemeneteleit díszeiktől lefosztva előadni, már Soroksáron vagy Kispesten kiderül: mennyit érnek a maguk valóságában s mi marad belőlük a közönség számára ? A szinház lelke a dráma. A játék csupán teste, amelyet a lélek tart életben. Ezen nem lehet segíteni. »A Igy jutottunk el ahhoz az >elszaba- i dráma szinpad nélkül nem kész, a dult színházhoz*, amelyben a mult ki- szinpad meg üres dráma nélkül.* — ugró értékeire még jól emlékező kritikusnak vajmi kevés öröme tedhetik. Mert akármilyen elégedetlenül bírálta is színházi kulturánk régebbi teljesítményeit, föltétlenül észre kell vennie az általános müvsézi színvonal ijesztő hanyatlását a múlthoz viszonyítva. S mennyivel magasabban állott a régi átlag az újnál, — ha onnan idáig lehetett süllyedni. Ma szebb a díszlet, mint a dráma. S ez elég baj. Nemcsak azért, mert a mellékest (valójában a kellékest) juttatia főszerephez, mikor a képről a keret túlhangsúlyozásával igyekszünk elterelni a néző figyelmét, hanem azért is, mert épp arra a pontra mutat rá. amelyen a színpad sohasem veheti fel a versenyt a filmmel. A színjátszás s annak drámai tartalma elsősorban emberábrázolás. Egy vagy több ember benső átalakulásának cselekvő formában való felmutatása. A többi, ami ezen tul van, legfeljebb körítés. Kiváltképp a festett vászon, reflektorfény. vetités, szinpadforgntás s más efféle mutatós, szemhez-szelö. külső illúziót keltő masinéria, meg láncos-zenés ráadás. Mindezt a mozi tökéletesebben, gazdagabban és korlátlanabbul tudja alkalmazni, nem szóivá arról, hogy számára maga a természet valósága is külön diszletadcitság. Bevallom: sokáig azt billem. hogy a film. a látványosság lehetőségeinek egyre fokozottabb kihasználásával, előbb-utóbb ráeszmélteti majd a színpadot önmaga lénvegére s a technikai vivmánvok túlságos kedvelésétől visszatereli érd"k'ödését az ember felé. Sajnos, ez az egészséges változás nem következett be, ami azonban egyáltalán nem jelenti a kívánalom helytelenségét. A tények, pusztán azért, mert ténvek. korántsem válnak elvi helvességük igazoló) rá. Még kevésbé valamely művészi követelménv cáfolóivá Abngv például n kritikusra sem _>cáfol rá* a közönség. ha például sikerre viszi a •levágott* darabot, mert hiszen a siker legióhhször független az értéktől. Más a kritikus szemnnntia s más a közönségé: ennyi az egész. Persze azért a kritikus sem csalhatatlan. De a közönség még gyak** * szinpad mondotta egy jeles kritikus és igaza van. Szebb á páva, mint a pulyka, ezt mindenki elismeri. De azt még inkább, hogy a pulykapecsenye mindig kiadósabb táplálék marad a pávanyelvnél. Ezért, valahányszor azt látom, hogy szebb a diszlet, mint a dráma, önkénytelenül a bibliai festett koporsóról szóló hasonlat jut eszembe. Egyszer azt írtam valahol: erős a gyanúm, hogy a szinpad művészete tulajdonképpen temetői ékesség, legdusabban a dráma sírján virágzik. Ma sem mondhatok mást. • Van egy régi dramaturgiai törvény, amelyet mostanában főképp azért érdemes fölemlegetni, mert színpadi szerzőink minduntalan megfeledkeznek róla, holott elhanyagolásáért rendszerint sulvos árat fizetnek. A szóbanforgó törvény legtömörebben igy foglalható össze: a dráma szereplői mindig kevesebbet tudnak a körű lőttük játszódó eseményekből, mint a darab nézői. Vagyis, mig a közönség a színpadon kibontakozó történet bi zonyos >titkába* már jóeleve beava- ) tott, maguk a történet hősei a legfontosabb dolgok felől tájékozatlanok. A drámai konfliktust, a feszültségszerző bonyodalmak éno az ő hiányos értcsültségük hozza létre. Nézzük például Othellót. akit Ja?n cselvetései tesznek féltékennyé. Mi. szemlélők, kezdettől fogva tudiuk. bogv a mór gyanakvása merőben alaptalan, mert Desdemona ártatlan, ö azonbon vakon hisz a látszatnak, ami végül is katasztrófába dörti Vagy vegyük Moliére Fösvénvét. akinek pénzesládáiát saját fia lopja el. hogy igv zsarolja ki apja beleeevezését az ellenzett házassághoz. Tlarcagon semmit sem sejt. a néző ellenben mindennel tisztában van. Frre a »benvatottságra* épül tragédiánál a közönség részvéte már az első pillanattól kezdve, amikor észreveszi, hogv a hős miiven gyanútlanul megy vég zele felé. — vígjátéknál viszont az a kaján érdeklődés, amelv a nézőben annál inhtahb fokozódik, mennél »tudatlanabbulo közeledik a nevetséges áldozat a biztos k'nöarc vagv felsülés felé. Beavatottság tekintetében KRYRTONFÉNYES KARÁCSONYT ma, az ujabb színpadi művésznél, többnyire épp fordított a helyzet. Mind sűrűbben találkor.unk olyan darabokkal, amelyek előttünk valósággal eltitkolják azt, amit a szereplők — legalább is külön-külön — pontosan tudnak. Más szóval: legtöbb mai színműírónk a batáskeltés olcsó eszközei közül a legolcsóbbat alkalmazza: csattanóul tartogatja a váratlan meglepetést. Egész sereg tipikus példáját láttuk ennek az utóbbi évek során, azokban a hazai és külföldi darabokban. amelyekben szinte percenként >kideriil* valami, anélkül, hogy a néző egészen beavatódnék az egves alakok rejtegetett •titkaiba*. A tájékozott szereplök sokkal többet tudnak előre, mint a tájékozatlan közönség amely ilyenformán legfeljebb a detektivregénveknek kijáró >izgalmas« érdeklődéssel kiséri a színpadi töi teret menetét. Igaz, pasztán a hatást tekintve, a darab megteszi a magóét. De ez a hatás aligha nevezhető túlságosan művészinek. Tgazi iró nem is é' ílven »érdekfeszitő* titkolózással Ellenkezőleg: mindig többet árul e' darabjairól előttijük, mint amennyit azok egymásról és a kőréiük szövődő eseményekről tudnak. Talán legkiasz. szikusabb példa erre Sophokles Oe<1ipus királya, akinek színpadi sorsala kulását lépésről-lépésre megelőzi a nézők beavatkozása. A költő épp arról ismerszik meg, bogv a nézőt teszi bizalmasává. m:g a mesterembernek legtöbbször sztn. padig alakok a konfidensel. Nem egészen mindegy hát. hoev ki a beavatott és hol van: a szinpadon-e, vagy a nézőtéren? * Különben arról, hogv mit csinál (esetleg nem csinál) ma a lpgtöbb szerző, sokat lehetne beszélni. Ttt van mingvárt az úgynevezett >drámni grizeskoeka*. a szétmetélt regénytől a laskává aprított életrai'ig. A forgószínpad megadta a lehetőséget az ídöhely- és cselekménv-egvség szétbontására, amit egyébként — mellesleg megjegyezve — Shakespeare szimhó. likus színpada, illetve a reneszánsz-. dráma már egyszer elvégzett Még pedig sokkal szerencsésebben, mint a mai formabontók. Mert a mi »ujitóir.k< beérik annyival, hogy a játék helyét elszakítják a történés belyétöj, a játék idejét különválasztják a törté] nés idejétől, attól azonban gondosan tartózkodnak, hogy a cselekményegység fonalát is szétfejtsék s magát a történetet sodorják többszálúvá, ahogy Shakespeare tette. A modern szerző ugyanakkor, amikor széttöri dráma helyi és időbeli zártságát. érthetetlen makacssággal ragaszkodik tovább a mese egyszólamú vezetéséhez. Nem aggasztja az ebből származó, bántó stilustalanság. Még kevésbé az egyes képek közt tátongó időbeli szakadék, amely másik mese bejktatása nélkül kitölthetetlen, a történés folyamatosságát széttagolja s végeredményében hiányt, szaggatottságot idéz elő. valóságos »stiriai metéltet* eredményez a szinnadon. < Fogadjuk el. hogv az ibseni zárt Torma csakugyan kimerült. így gyökeres ujitás szükséges. Ez ideáig rendben van. Am fölmunkával bajos ujat teremteni helvétté. Ibsen ujitára tudvalevően ahhól állt. hogv amikor a múltban fölismerte a végzet beheIvettesitőjét. vagyis, az, tstenrk akaratával egyenrangú, modern sorsdöntő tényezőt: visszatért a . görög drámához s a hármas, egvség alapján .építette fel a polgári drámát A mai >uiitók*' is helvespbben tennék, ha — ahelyett, hogv egymást tanulmányozzák egyszerűen Rbnkcsprarelinz járnának iskolába. Higviék cl: tőle is lehet tanulni. Sőt. érdemes is, mert legalább van mit. Többek kö»t az egymásba fonódó, többszálú meseszövést. * S Ka már Shakesnenremél tnrturk nvíssnnk rá egwttal Hamlet sokszor idézett dramntrugiai intelmére is. ezúttal éppen a mai szinradi irok védelmében. Azt mondja a dán királvfi: • A színjáték föladata most és eleitől fogva az volt és az marjd, bogv ttjfcl röt tartson mintegy a természeinr!;. hogy felmutassa az erények önábrá-