Délmagyarország, 1941. április (17. évfolyam, 74-97. szám)

1941-04-04 / 77. szám

péntek, 1941.1*. 4. KERESZTENY POLITIKAI NAPILAP Xfli evfolüam 77. szám Ty az Gróf Teleki Pál . S'T^ 'I j Nincs terhesebb feladat, mini nehéz időkben szolgálni a nemzetei. A nemzet szolgálatában hamvadt el Gömbös Gyula színes és lendületes élete, a nemzet szolgálata emésztette el Darányi Kálmán szívósan magyar erejét s most újra ravatal mellé állít sorsunk és nem tudjuk a gyász ránkszakadó pilla­natában: minden halál között nem ez a legtragikusabb-e s minden veszteség közül nem ez sujtott-e ránk a legkeményeb­ben? Gömbös Gyula után Darányi Kálmán, Darányi Kál­mán után Teleki Pál gróf, — micsoda végzet kaszálja le azo­kat, akik a legmagasabbra nőttek a magyar mezőkön, mi­csoda istenostora csap le azokra, akik büszke tölgyként nőt­tek fel a magyar élet terebélyéből? X nemzet tragédiája mellett elveszti jelentősegét az egyéni tragédia, mint ahogy az egyéni életnek sincs jogosult­sága a nemzet élete medrében. Nem mérhetjük össze a köny­nyeket és sóhajokat, —ja nemzet gyászolja hűséges nagy fiát, vezetőjét es tanítóját, aki a prédikátorok haragjával s a zsol­tárosok vigasztalásával tudott hozzánk szólni, felemelni, ha elestünk s visszahúzni az örök magyar röghöz, ha horizont­talan kevélységgel készültünk elszakadni egyetlen talajunk­tól.} Kit gyászoljon az összetört magyar lélek? Az első zászlós urai, a nemzet leghűségesebb szolgáját, aki magára parancsolt áldozatként vette magára a nemzet keresztjét, a tudóst, aki nem szürke könyvet írt, de országot teremtett tudományával, akinek érvei országrészeket hoztak haza az ősi és Koldog kö­zösségbe, az államférfit, aki egymaga elég volt a magyar tu­dás, a magyar európaiság, a magyar kultúrfölény és az új, keresztény korszellem igazolására, a nagy névelőt, akinek mo­ralitása élet volt s humanizmusa szociálpolitika, aki nemze­tét elvezette — es ez nein szókép, nem hasonlat és nem is szimbólum, de elevenen élő valóság —, elvezette Trianontól Zágonig, a Koponyák hegyétől a boldog feltámadásig, vagy az embert, a magyart, ezeréves fajtájának öntudatos, gőgjé­ben szerény és szerénységében rátarti nagyszerű példányát, aki Európában magyar volt S a magvar határokon belül Európa, — | kit gyászoljunk most Teleki Pál gróf sietve össze­ácsolj ravatala mellett? Ne gyászoltuk a halottat, gyászoljuk' élőt, ne a halott vezért, de az élő nemzetet, — a magvar rögök elringatják majd a hazatért gyermeket, álmodhat majd a hantok alatt, melyeket visszaszerzett az ősi haza testehez, de ránkvár és ránktör az élet, megújuló pillanatá­ban újítva meg parancsait és kötelezéseit s annyi időt sem enged gyaszunknak, hogy kitörül jük szemünkből a befelé síró fajdalomnak komor férfikönnyéi) . Rossz cSillagok járnak felettünk, mindig a pillér dől ki, mindig a legvilágítÓbb fény lobban el. Hányódunk a tenge­ren s a világítótorony lámpája alszik el. Kialszik a fénv és megáll a motor — fölöttünk a csillagtalan éjszaka, alattunk" a tenger tombol Ha nem volt még idő, amelyik minden lár­mar tulsuvitve követelt a nemzettől megértést és engedel­mest követelte a lelkek éhségét s az akarat összeková­csolását. követelte a harci bárdok' elásását, hogy méltó lehes­sen az élni akaró nemzet minden élni ak'aro gyermeke azok­hoz a sohanemlatott komoly időkhöz, amelvek előttünk áll­nak, most ez az ido parancsol és követel engedelmességet. Vagy megtaláljuk egymás kezét, vagv elveszítjük egymást orokre. Körülöttünk véres háború tombol, olyan erőfeszítés­nek vagyunk* tanúi, melyeket ez a vén föld csak geológiai korszakok születése és pusztulása idején élt meg, olykor már azt hisszük, nem is emberek, nem Is államok, nem is föld­részek ütköznek most meg, egy geológiai korszak vonaglik és vajúdik előttünk, körülöttünk és bennünk s ránk csak az ázalagok és emőbák munkáját bízta az az irtózatos erő, ami­nek vak és süket szolgái vagyunk. Kinek fontos még a maga egyéni élete, ki tud törődni a maga pengő ércével és zengő cimbalmával, amikor minden ereszték lazul és minden fun­damentum repedezik. Ha más nem, ez a sötét ravatal ébressze fel az álmok ködülte lovagjait, nincs más kötelesség, csak a nemzet parancsa, nincs más parancs, csak a nemzet élete. LHa Teleki Pál ajka elnémult, a ravatala még vezetni tud. A ravatal, melyen a legáldozatosabb magyar munkában és felelősségvállalásban halálragyötört teste talál ja meg a húsz év óta nem ismert pihenés első perceit. Milyen elkopott, milyen útszélivé taposott szó lett az, hogy — áldozatos. S mennyi ragyogással tündöklik fel ez a szó, amikor Teleki Pál halálba hanyatlott életének lett szinte egyetlen dísze? A Teleki Lász­lók bús, magyar tragikuma folytatódott a másik Telekiben, \csak aki a nemzetnek áldozta életét, az roskadhat össze a felelősség súlya alatt, a kötelességek szörnyű terhei csak an­nak törhetik össze nemzetnek áldozott életét. A gyászoló nemzet fájdalomtól megbűvölt tekintettel néz most fel Magyarország Kormányzójára, a megriadt család csak tőle várja már a fölemelő reményt és a vigaszLt ő az egyetlen, aki meg tudja mutatni az utat roskadozó lépteink előtt s aki ki tudja jelölni: ki légyen sorban közöttünk a leg­első. S amit nem tudott megteremteni az értelem, a józanság, a tisztánlátás, teremtse meg az egyformán átérzett fájdalom: Hullámok között hányódik a nemzet hajója, — most azon civódjunk egymás között a veszély halálos öleléséhen, hogy keleti, vagy nyugati szél dagassza-e vitorláinkat, amikor nincs egyetlen kar, amiről lemondhat a nemzet és nincs egyet­len tiszta gondolat, aminek parányi segítségét elfecsérelheti az egymással-civódás Keserű testvérharcában. ,Halottak élén, — dübörögte dalait a fájdalom fekete posztójával bevont dobján a magyar tragédia csillagok nőtt költője. S most a nemzet élén halottak járnak: Gömbös Gyula, Csáky István és Teleki Pál. A Trianon utáni magyar élet nagyságos vezérei közül az isteni gondviselés már csak a Kormányzó Urunk élete felett őrködik. Rossz időket élünk, rossz csillagok járnak s a ránkzuhanó döbbenet ájulásában szinte már űgv érezzük, hogy sorstragédia ostorozó jelenései bontakoznak ki számunkra.7 „Kik hivatottak vezérül S nép­nek," — azok már a halottak élén járnak s csak a csillagok­ból tudnak őrködni sorsunk és életűnk felelt. Testük gazda­gítja a földet, melyhői vétettek s melybe visszatértek, de szellemük fénylő ködoszlopként fogja mutálni előttünk az űfat 8 az emlékezés arcképcsarnokában méltó Kelvet kapnak ők. akik az utolsó lélekzetvételiikig s a legutolsó tollvoná­sukig ezért a nemzetért áldozták nemes életüket. "Az élet el­lobban, de az élet értelme és tanúsáéra örökké cl s mi lett volna már belőlünk. Ka ez a nemzet nem gazdagodott volna" legnagyobb fiai emlékével és élettanulságaival. JeleKi Pál ajkát lepecsételte a Kai áh de szelleme nem a halottak, de az élők élén Kalad előttünk" örökre, míg valóság nem lesz, amiért harcolt, fáradozott, áldozott, élt és meghalt. Örök* pihenőjét találja meg a magyarság lelkében, mely­ből vétetett és ahová most hazaiért? <

Next

/
Oldalképek
Tartalom