Délmagyarország, 1939. június (15. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-18 / 137. szám

12 D£CMÁG7ÁRORSZÁG Vasárnap, 1939: Junius 18. Lúdtalpbetétek, 4érv- és haskötők, gumiharisnyák Orvosi ; Bal°gh ^ Aleacy Oroszlán utca 6. SZ. az övébe jusson. Egymás ellen harcol tehát az ember s harcának, centrumában a föld kincsei vő/ölt a legpimaszabb: az arany áll. A nyilt vagy titkos, a látszó vagy láthatatlan csatározás lényege az, hogy „lesz emberi ellátás, ha adsz aranyat"; célja pedig, hogy a természetes szaporodást természetellenes öldökléssel akadályozva meg elérje, hogy minél kevesebb embernek kelljen adni minél kevesebb élelmet minél több aranyért. Ha nem ennek a célnak szolgálatába állították volna a föld minden javát, minden tcrmelvényét, akkor elképzelhető volna-e, hogy kávé hull a tengerbe a brazíliai partokon s hogy buza ég az argentínai mozdonyok kazánjaiban. Siettetjük tehát a pusztulást, beleavatkozunk * természet törvényszerűségébe. De vájjon van-e olyan ember, aki ismeri a természel minden gigantikus összefüggését? Lehet-e embernek az önmaga által gyártott kegyetlenül rossz törvények szerint beleszólni az örök és változatlan életrendibe? Szabad-e a ^vusztitás utján sorakoztatni föl az rmbermilliókat? Barbárnak nevezzük a pygmeusoknak és még néhány néger törzsnek azt a törvényét, hogy az 50 éves törzsbeiieket megölik, sőt megeszik. Nem barhárabb-e fiatalok előtt fölnyitni a halál sorompóját? . . . Ókori embertclenségnek bélyegezzük korunkban a spártaiak nevelési rendszerét, amely szerint le kellett hajítani azt az újszülöttet, akiből nem látszott ki egészséges jövő, aki elszédült a borbamiriáson. Nem embertelenebbe a születés után élni hagyni s amikor már fiatal életté serdült, akkor lökni az egymásra célzó fegyverek elé? , , . . . Ezt a búvárhajót, amelynek elferdült kabinjában ezt a hosszú táviratot Írom valahova egy túlvilági poétára — Thetisnek hívják ... A mylholqgiából került ez a név hajónk oldalára. Neptusuak, nz oceánok istenének leánya volt Thetis. Szépséges szelíd istenlány; történt körülölte néhány kalamajka, de a jó öreg Ncptun mindent elsimított, s Tryton birodalmán csöndesek lettek a hullámok. Leszállhattak azóta a gyöngyhalá- . szok s talán éppen a szikrázó gyöngyök békés szépségének; eladási árából építették ezt a búvárhajót, hogy vad emberi nyugtalansággal kutasson, majd ba sor kerül rá, elpusztítandó hajók után ... .... Neptun bosszút állt . „ A tengerfenék zöldes, fcrosa némaségába temetett bennünket a vízhatlan aoclravalal, órák óta tudjuk idelent — talán már fönn is tisztában vannak vele —, hogy lehetetlen a menekülés. Ha egyszer partra kerül ez a hajó, mi már rég halottak leszünk. Találnak majd néhány matrózt, aki szétharapdálta a kezét a szörnyű perc őrületében. Megtalálnak majd mindannyiunkat; arcunk és testünk megszűnési merevsége ugy megőrzi a belőlünk elszállt iélek utolsó mozdulatait, mintabogy Pompei életét ránkhagyta a V'czuv hamuesöje. S mos't, amikor ezeket írva lassan eltávolodom a szűken vett ember-fogaiomlói, az az cmbcrségnélküli könyörtelen hit dohog bennem, mint valami esztelen gép accltüdőjének hangja, hogy nem fog belőlünk okulni, nem fog tőlünk tanulni az eoiheri-ég. Hi® szen eddig sem okult; nem mi vagyunk az elsők, akiket elitéit a tenger s mégis követtük belénkridtgzödött parancsra a halottak útját. -Tisztelni (udom a tudomány, a technikai fejlődés mártírjait, de az élet tudományának, az életet egy lépéssel kihasználhatóbbá tévő technikai . fejlődésnek vértanúit. Mi a hqlál tudománya miatt veszünk cl obben a rejtelmekkel és .tudományos titkokkal telt hullámsírban. No okuljon senki belölünk; ba a mi, vagy az én élelem nem fontos, akkor ne legyen fontos senkié sem. De senkié! S erre a jelszóra ügyeljenek azok, akiket kerget a halál . . .. • i. . . . Bocsáss meg Anyám ezért a pillanatnyi sltévelygésért. Látod már lassan kezdtem levetkőzni emberi természetemet és 'csöndes, jelentéktelen, sőt kicsinyes gondolatcsavargatással menekültem hoznád a végtelen örön keresztül s az előbbi sorokban néhány1 percre megint ember lettem. Gyűlölködő, halálosátku ember. De nc hidd, hogy az irigység tett újra emberré; azt érzem kibírhatatlan tehernek, hogy bármilyen távol legyek is már tőlük; mégis, jaj mégis testvéreim. . . Aki szerette az életet, az ilyen pillanatban nem fél már a haláltól, de félti azokat, akik most — és csak most — lestvéreivé válnak. S a testvériséget ők vakká teszik, éppúgy, mint ennek testvérfogalmát, az egyenlőséget és szabadságot. Én már tudom, nekem véremmé, elmúló életemmé tisztultak ezek a fogalmak. Mi itt egymással halunk, de azok ott fönn egymás ellen élnek . , . • Mesélték, hogy amikor meghaltál Anyám, az utolsó pillanatban két kezed lassan szétnyílt, mint a tavaszi virágok hajnali szirma. Mintha a megtérült végtelenséget ölelte volna át hanyatló emberi erőd s föl nyilt szemed, ahogy követte kezed gyönge mozgását, mintha távoli csillagok szolid nyugalma fénylett volna a két lélekablakon. Könnyes volt a szemed s mindenki azt hitte: a búcsúzó életet siratod s csak én tudom és én is csak most tudtam meg, hogy aggódtál édes jó halolt Anyám ... Én tükröződtem vissza tejfehér gyerekképpel, nagy-nagy, életet, jövőt-igérő egészséggel és hittel a Te haldokló tekintetedben és féltettél engem. Féltettél s szemed messzenézett azon a végtelen uton, amelyen elindultál; kerested a virágos mezőt a világ horizontja fölött, ahol találkozni fogunk. Hosszú az út, leültél pihenni s nem is kelsz föl addig, amig én oda nem érek. Átöleljük egymást, nevetünk és csupa könny lesz majd az arcunk. Az időtlen és végtelen béke muzsikál körülöttünk és bennünk: Te és én leszünk a béke Édesanyám. Hiszen amig éltél, ketten mindig ezt kerestük. Hajnalokig beszélgettünk néha s elég volt egy szavad, egy simogatásod, hogy lenyugtasson bennem minden hullámzást. Egyszer egy különös " novellát mondtam cl uckcd, amelyet valami padlásról-előbalászott újságban olvastam, iiires angol búvár mesélte el benne egy megrázó élményét. Tengerfenéki tudományos kutatás céljából szállt le a mélységbe. A szokottnál jóval erösebb vizalatti reflektort vitt magával s ennek fényénél látta meg azt a képel, amelyet soha nem fog elfelejteni életében. A tengerfenéken két lábon álló halottak imbolyogtak a tcngcrliullámok lassii mozgásában. Mind egyszerre mozgott a viz parancsa szerint. Az első pillanat irtózatos rémülete ütán belement a halottak soraiba s látta, hogy mindnek óriási vasgolyó, súlyos vasalkatrész van a lábához erősilvc. A viz fölhsjtó ereje függőleges helyzetbe állította a halottakat, a tenger sós tartalma pedig konzerválta a ki tudja mióta itt imbolygó testeket. Később kutatni kezdett: milyen tragédia. játszódott 1c a tengernek ezen a helyén s megtudta, hogy régen, nagyon régen lázadás tört ki egy orosz vitorláson s a zendülés leverése ulán a parancsnok ugy végezte ki az elitélt matrózokat, hogy nehezéket kötve a lábukra, leeresztette őket a tengerfenékre. Borzaltjias hatással volt rám ez az elbeszélés, hetekig őrjttclt a hulla-tánc kísérteties, hangtalan imbolygása. S akkor te azt mondtad nekem Anyám: — Menj tengerésznek kisfiam . . . Irtózatni néztem egy pillanatig tmagam elé, aztán meggyógyultam. A hited, hogy én győzni fogok a- tenger borzalmai fölött: megnyugtatott. S megfogadtam a tanácsodat, hiszen njúidcgy, hol indul neki az ember az életnek. Mindenütt van hánykolódás, zendülés, tánc és, Ítélet. És minden nyugtalan a világ fölszine fölött és a. világ fölszine alatt f , . Egy amerikai vallásos szekta „bibliája" igy kezdődik: •. „Az.Ur mindent adótf a világnak, csak nyu' galinat nem. Mert az Ur életet teremtett és nem halált és az élet nyugtalan hullámzás. És ezért él a halál is az emberek között, hogy bizonyságot legyen és semmi ne pihenjen és minden változzék örökkön az Ur akarata szerint". Ennek a vallásnak követői hiszik a halál életét s megszállottságukban azért könyörögnek, hogy az ember ne legyen az élet halála. A felsőbb törvény úgyis elintéz rendben mindent, minek akkor megnyitni idő előtt a vérerek útját. Amint szabad u'tja lesz a vérnek, tehát amint kijut a test zárt egységéből; megszűnik az élet.'Éppigy, ha az emberi gyűlölet kilöki az embert a szeretet és az egymásrautaltság zárt gyűrűjéből: megszűnik1 a Föld Föld lenni. Ne az egymástól való rettegés hajtsa egymással szemben álló egységekké az embereket, hanem a szeretet, a közös munka tartsa össze őket s ez tegye a Földet emberi világgá. Ebben a szigorúan zárt egységben lesz igazi szabadság. Ezek jutnak most eszembe, amikor itt a tenger át törhetetlen börtönében természetes egyszerűséggel érzem a szabadságot. Itt már nincs kétség, nincs bizonytalanság, nincs határ. Ismerem az utat, amelybe néhány óra niulva a vég torkollik. És nem irigylck senkit ott fönn, a rögök kínlódásának tetején. A történelem ősi szabadságában élek s mi ehbez képest az angol Fabianus-Társaság szociális elgondolása? Érzem a történelmet, hiszen egy véletlen folytán történetemmé váltam: ha személy szerint nem Is, de az eseményekben való résztvélel folytán s most már enyhe derűvel tudok arra gondolni, hogy mit fognak rólam és rólunk irni az elkövetkezendő és számunkra értéktelen századokban. Talán jön majd egy uj Iluizinga nevű történetíró, akinek könyvében meglepetéssel olvasta az, akinek volt türelme hozzá, hogy „nincs veszedelmesebb tendencia a történő, lemirásban, mint az, hogy ugy mutatja, be a mut-. tat, mintha az észszerű egész lenne és világosan körvonalazott érdekek diktálták volna . . .*« Innen az elpusztult búvárhajóról fölküldök egy kérdést: hogyan gondolta ezt az egyébként kiváló holland történész? Hiszen az érdekek ésszerűtlen harcja a történelem s még az „ésszerű egészből1* kivillanó véletlenek is — mint ennek a hajónak' pusztulása — a világosan körvonalazott érdekek, az érdekharcok miatt következnek be . . . Meghalunk s halálunk „ésszerű egész mull" és esztelen, széteső jövő . . . Történelem. Különösen jókedv szállt meg. Néhány órával ezelőtt még csak nyugodtan készültem az utolsó pillanatra s most már mintha örülnék, hogy néhány perc múlva itt van. Én már tuljutoltarn a holtponton, átsegített az emberi tehetetlenség, mint a dugatlyut átsegíti a holtpont mozdulatlanságán a kerék tehetetlen lendülete. Wilde „De profundis4'-ában a bör'tönrácsok mögött meglátta a tavaszbaborult almafák virágzását; én most ennek a végtelen szabadságnak láthatárnélküliségén tul látom az élő emberek hörlönrácsait . . • Megírtam ezt a táviratot, a tc túlvilági címedre Anyám. Nem búcsúzom benne tőled; mi boldog békében fogjuk nézni ennek az útnak földi köny* nycit. A föld tovább éli nélkülünk is a maga élcttelcnségét s minket cz már nem bont szét töibbc messze a világok fölött. Mi már nem fogjuk hallani a lentiek- békétígérő Cassandra-jöslatait s távol leszünk attól az énektől, amelynek ütemérc menetelnek lenn egymás felé nem azért, hogy megöleljék, hanem hogy megöljék egymást. Sulyps nagy anyasirások és emberkönnyek mcteorhujlása lesz a Földön s mi csak annyjt látunk, hogy a villódzó könnytengerben elmerül a világ. S ennek az uj világtengernek közepéből kiállnak majd a felkiáltójelek: az ismeretlen katonáik obcliszkjci. A rájuk helyezett virágkoszorúk ott úsznak majd* a fájdalmak hullámain s az a néhány emberállat, akit megment az uj Noé, megtanul imádkozni. S ha majd a nap termékennyé száritja a rögöket: újra birkózó egységekké vadulnak az emberek'. Mert a világnál; nem szabad békébe.n élnie. Megtagadná önmagát. Az Istent már úgyis régen megtagadta . . . . . . Jobb Anyám, hogy oly • közel vagyunk" a találkozáshoz . • . Kalmár-Maron Feraue,