Délmagyarország, 1939. június (15. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-01 / 123. szám

Csütörtök, 1939. VI. 1. KERESZTENY POLITIKAI NAPILAP XV. évfolyam 123. szám Pünkösd után A Délmagyarórszág álláspontját nem mindenben híven . fejezi ki ez a 'cikk, a benne felvetett szempontok érdekességénél fogva, mégis készséggel adjuk át a nyilvánosságnak. Hiábavaló észjáték volna minden találgatás, amelyik a pünkösdi választás mérlegét — most. akarná megállapítani. Ma még csak adatok állnak rendelkezésre, ma még csak a statisztikai anyag csoportosításával és egybevetésével foglalkoztathatjuk azt az érdeklődést, aminek a tudásvágy csak egyik forrása, de ami épúgy táplálkozik abból a nyugtalanságból is, amit „a nem ismert tartomány" ébreszt fel — hitetlenben még inkább, mint hívő lélekben. Az erőt annak hatásával lehet csak megmérni s ha azt kutatjuk, hogy a pünkösdi választással felszabadult, a törvényhozás tényezőjévé, az államhatalom részévé vált erőktől milyen irányú cselekvések, milyen rombolások, vagy alkotások várhatók, akkor meg kell várnunk, amíg ez az erő legalább első hatásában, első megnyilatkozásában a törvényhozás területén jelentkezik. A nyilas-pártra pár százalékos eltéréssel ugyanannyi szavazat esett, mint a kisgazdapárt jelöltjeire. És mégis, nem téved az az ösztön, amelyik az egyik választási eredményben a párt zászlójának megtépázását, egy talán érdemtelenül súlyos kudarc fájdalmas bizonyságát látja, míg a másik párt lényegileg azonos szavazóinak számában példátlan ütemű és riasztó dobbanáséi előretörést ismer fel s lelkének súlyos aggodalmai között számol azzal, hogy ez a siker és ez az ütem csak a kezdeté. Ha csak azt kellene nézni, hogy a kormány a maga pártját 103 képviselőből 180 képviselő-tagra duzzasztotta fel, akkor a választásnak ebben az eredményében a kormánypolitikának elvitathatatlan, minden kétséget lebunkózó, hatalmas, szédítő arányú sikerét lehetne látni. A küzdelmek sikerét azonban nemcsak a harcosok abszolút, hanem a csapatok relatív erőviszonyai döntik el. Magyarul: az ellenfél erejét is számba. kell venni, ha a magunk erejét akarjuk felmérni. A kormány mentesült a clisszidensektől, mentesült a kisgazdapártnak nagyjában a felétől s ezek helyett a politikai ellenfelek helyett kapott egy közel ötven főből álló szélsőjobboldali ellenzéket. S ezenfelül a kereszténypárt támogatását is elveszítette, ha a párt helyébe négy képviselő támogatását meg is nyerte. Azoknak erejét fel tudjuk mérni, akik a kormány politikai ellenfelei sorából kihullottak, de ismeretlenek azok az erők, melyek a kormánnyal ezentúl fognak szembe állani. S ha most össze kell vetni a volt diszszidensek nagy részének közéleti műveltségét, politikai kultúráját és felelősségérzéséi a magyar politikai élet neofitáinak türelmetlenségével, fékezhetetlen követeléseivel, s ha ehhez hozzászámítjuk azt a ma még fölmérhetetlen súlyú veszteséget, ami főként erkölcsiekben a keresztény dó rt részben fölolvadásával, részben megsemmisülésével érfe a kormányzó pártnak — nem is annyira erejét, mint inkább hatalmát, akkor — s azt hisszük, seuki nem fog és senki nem is akar ennek ellentmondani —. megállapíthatjuk, hogy a kormány pártjának számbeli ereje mérhetetlenül megnőtt, de ugyanakkorát nőtt ellenzékének harci kedve, csillapíthatatlan követelése is. Alig hiheti valaki, hogy a kormányzás pünkösd után könrtyebbé vált a kisebb számú új •ellenzékkel, mint amilyen terhes az a pünkösd előtt a nagyobb számú ellenzékkel volt. Az országnak a nyilas-hullámokkal szemben ma még védett területe az után vágyakozik. hogv váljon tetté mindaz, amit Teleki Pál gróf választási beszédeiben hirdetett s hogy a parlamenti munka számára ne szélsőjobboldali kezdeményezések rögtönzései, hanem a miniszterelnök átgondolt, magas színvonalú s egy nemzedék életét betöltő munkaterve szabják meg a tennivalókat. Amikor azonban erre gondolunk, aggodalmaink nem csökkennek, hanem növekednek. A miniszterelnök az egész választási küzdelem alatt szokatlan és szokatlanul meleg elismerő szavakat talált az ellenzéki politika vezérei számára s magyar tájon merőben újszerű nobilitással ismerte el az ellenzéki politika hivatottságát és jogosultságát, A miniszterelnök emellett félremagyarázást nem tűrő egyértelműség gel bélyegezett meg politikai irányzatokat, melyek sem céljaikban, sem módszereikben, sem a küzdelem eszközeinek megválasztásában nem azonosíthatók a magyar nemzet történelmi érdekeivel. A miniszterelnök követői közül nem volt — nem is lehetett — senki, aki ezeket a kinyilatkoziatásszerű szavakat parancsoló utasításnak nem tekinthette volna. És mégis mi törént? Ennek a választási küzdelemnek őrmesterei, frejterei, tűzmesterei és szakaszvezetői a törzstisztek által nem korlátozottan azok ellen vezették a miniszterelnök hadserege egyes alakulatainak rohamait, akiknek értékes politikai tevékenysége, államférfiúi hivatása felől a miniszterelnök nemes és meggyőző szavakkal tett bizonyságot s azoknak toborzását és felfejlődését, harci oszlopokba való állását s végül rajtaütését könnyítették hol passzivitásukkal, hol megértő mosolyuknak s a szokottnál melegebb kézfogásuknak bátorításával, akiknek politikai tevékenységét a miniszterelnök az országra nézve károsnak jelentett ki s akinek tevékenységét ugyancsak a miniszterelnök ismeretlen eredetű, importált összegekkel hozta — bizonyára nem gondatlanul s bizonyára nem kellő tényalap nélkül — összefüggésbe. Importált eszméket „importált pénzen" importált célok érdekében importált módszerekkel terjeszteni, — bizonyára nem tartozik azok közé a tevékenységek közé, melyek a nemzeti irányzattal összeférnek. Megfeszített figyelem fogadná mindenfelől a logikának azt az akrobata-mutatványát, mely annak bizonyítására vállalkoznék, hogy a miniszterelnöki politika szolgálatában Hogyan lehet egyfelől a legtürelmetlenebb vehemenciával s a legridegebb kíméletlenséggel rátörni azokra, akiket a: miniszterelnök a politikai élet szellemüknél, tanultságuknál és hazafiassá gukn ál fogva kívánatos részeseinek ismer el, másfelől rejtett örömmel és titkos mulasztásokkal hogyan lehet ugyancsak a miniszterelnöki politika szolgálatában támogatni, segíteni, mozgalmukban - bátorítani azokat, akiknek tevékenységét a legelőkelőbb hely s egyben a legelőkelőbb vélemény a nemzet céljaival azonosíthatóknak nem tart? Elvégre lehet mindenkinek az a véleménye, hogy a miniszterelnök téved, de ma még azért van akaratszabadság, hogv mindenki szabadon követhesse meggyőződését s lépjen annak a pártnak követői sorába, amelyik szerinte „meglelte a szót, azt a nagv talizmánt, mely a vén földet ifjúvá teszi". De követni a miniszterelnököt s oltalmazni és erősíteni munká jának ellenségeit, olyan jelenség, ami a mai zűrzavaros, sok vonatkozásban megoldhatatlan helyzetnek egyik legbővebben patakzó forrása. De az aggodalmak nemcsak ebből a forrásból táplálkoznak. Vannak érzelmi megegyezések, vannak szuggesztiós hatások, melyeket sem falak, sem korlátok, sem pá :kérdések nem gyöngíthetnek. A meggM ődés nagy transzmissziós tengelyére temt edek csapágy van felszerelve, ha ugyanaz az erőforrás forgatja a tengelyt, mi jelentősége van annak, bogy a csapgyek melyik teremben vannak rá felszerelvt A nagy hajtóerő munkájához igazodik minden, indítását, sebességet, munkaerejét tőle kapják az apró közlőművek, — állíthatnak falakat az egyes gépegységek közé s választhatják el — látszólag — pántkerettel, egyetlen erő hajija meg őket s másnak engedelmeskedni nem is képesek. A mai képviselőház pártkereteit sok tekintetben nem a meggyőződés, a politikai hit, a nemzet jövője szolgálatának parancsa jelöli ki, sokan az érvényesülés megsstabta programmal és a párthűség igéreteivej jelentkeztek jelölőik és választóik előtt. Nem lehet, nem kell-e arra gondolni, hogv a politikai élet legkisebb rezdülése elég lesz ahhoz, hogy a meggyőződés, az ér7jelmi közösség összeterelje azokat, akiket ma pártfegyelem műhelyszabályzata tart egymástól — testben — távol s akiket tegnap az érvényesülés ösztöne még egymás ellen is állított. Ez a fonák, sok nyugtalanságot keltő s a politikai helyzet stabillitását támadó helyzet csak azért állhatott elő, mert azok közül sokan, akik a miniszterelnök politikája számára engedelmességet követeltek másoktól, maguk erre az ergedelmességre példával nem szolgáltak. A választás előtti utolsó három nap alatt már—* igen, amikor a választás napjának közvetlen közelsége megéreztette azt a veszedelmet, amit olykor jóhiszemű, olykor vétkei toleranciájuk ha nem is idézett fel, de megerősödni, kibontakozni, a maga félelmeter erejében mutatkozni segített. Három nap azonban túlságosan kevés volt ahhoz, hogy töltést emeljen az áradás elé s túlságosan hatástalan is volt azok fáradozása, akik maguk ugyan addig sem vettek reszt a „di-