Délmagyarország, 1938. november (14. évfolyam, 237-262. szám)

1938-11-01 / 237. szám

Kedd, 1958 novemb'er T. DÉLMAGYARORSZÁG 5 „Erős vár a mi Istenünk...!" Protestáns hittétel és reformációünnep Szegeden — Egyed Aladár beszéde a magyar hivatásról és a felekezeti megértésről (A Dél magyar ország munkatársától.) Vasárnap délután nagy reformáció-ünnepséget rendezett az Országos Bethlen Gábor Szövetség szegcdi fiókja. Az ünnepség a Tüzi-szálió dísztermében volt cs azon a termet z;ufolásig megtöltött közönség sorában a város valamennyi protestáns vezető tényezője is megjelent. A sJövcl Szent Lélek Úristen...* köz énekkel megkezdődött ünnep a protestáns hittétel jegyében folyt lc. Széli Gyula, a szegcdi református egyházközség főgondnoka állt pódiuttnra először és bevezetőt mondott. Az Istentől való reményről, amely kétsógbeesésitö', kishitüségektöl védett és elvezetett ehhez a már rcszlegcsségcben előttünk álJó magyar Feltámadáshoz. Aztán az egység igazi szellemének szükségét bizonyította magyar multakból elchez >tt példákkal és hirdette, hogy a reformáció minden vallás szabadságáért hiizdött, megbékélést akart a nép között. A hit szibadsága és a nép rnegbókéltscgc pedig igazi nemzeti egység, amire most ismét nagy szükség van, mert különben itt állunk megtagoltan, szétcsöen, épp az idelátszó nemzeti feltámadás óráján. Lelkes taps követte beszédét, majd Fodor József szavalt szép költeményt, aztán Egyed Aladár evangélikus lelkész lepett pódiumra. Beszédében ezeket mondotta: — Tiz éve annak, hogy Prágában, mint a fz'ovenszkói Magyar Evangélikus Szövetség titkára, e'.sö magyar protestáns istentiszteletet végeztem a cseh fővárosban lakó magyar főiskolai hallgatók részére. Luther diadaléncke után a magyar protestáns és római katolikus főiskolai hallgatók cgyszivvcl és lélekkel együtt énekelték cl a magyar Himnuszt. Erről az istentiszteletről, amelyen az orgonánál egy római katolikus zongoraművész ült, egy premontrei pap-tanár irt vezércikket, fogadalmat téve, hogy a léleknek ezt az egységét minden körülmények között meg fogja őrizni Szlovenszkó magyarsága. — Tiz év múlva, szintén a reformáció hónapjában, a napokban voltam egy lelkes, a haza sorsán aggódó társaságban, ahol a tanácskozás végén egy fiatal római katolikus pap férfias nyíltsággal nézve a szemembe, tcstoéri melegséggel ragadta meg a kezemet s Ígéretet tett arra, hogy fe'ckczcti vLzany latban is mindent megtesz, hogy a magyar egységet ápolja és biztosítsa. Boldog örömmel és bizakodó hittel mondtam reá Áment én is. Az 1938. év reformációi ünnepén bebizonyíthatnám, hogy nekünk sohasem a római katolikus magyar testvérekkel, hanem mindig aszal az egyeduralomra törekvő szallemmel volt harcunk, amelyik a protestánsokat ki akarja zárni cz igaz keresz yének sorából és bennünket, magyar protestánsokat ebben az országban is »nélkü!özhető mennyiségnek* tart. Nekünk is van legalább annyi közünk István királyhoz — folytatta —, mint más magyaroknak, az ő ke.c.ztyénségc a reformáció ke.esztyénségphez áH legközelebb. Ugy I Női és férfi! fehérnemű, harisnya, ernyő fcSsf^paszomány, rövid- és divatáru üzletében szerezze be, meri jóminflségü árut olcsón vásárolgat Szeged, Kleiiö ucca 4. sz. (Bagolyvár) SASHEGYI I fonalainkból kössön pultovert. ruhát! Készítésére megtanítjuk. MUSKÁTLI Kárász ucca 3 sz. érzem, hogy amikor a magyarság határon kivül és belől Prágával vivja élet-halál harcát, nekünk a reformáció értékei közül azakra kell rámutat* nunk, amelyek • az egyetemes magyarság értékei, tehát amelyek összekötnek, nem pedig elválasztanak bennünket. — Ha a reofrmáció értékei között ilyen sz?mpontból válogatok, mint legelsőt, legnagyobbat és legegyetemesebbet, a hit által való megigazulás tanát mutatom fel. Ez nem politika, mert nem nyújt politikai programot, vagy megoldást, aminthogy az Üdvözitő se akart ilyent nyújtani. Nem gazdasági átszervezkedés, mert nem helyesli csak ezt a társadalmi rétogeződést cs nem itéii cl a másikai. Nem társadalmi forradalom, mert senki sem figyelmeztette a népet olyan komoly szavakkal, hogy a fclsöbbséggel szemben minden cröszak'ól, lázadástói fa~tózkodjék, mint cppen Luther. •— A reformáció nem uj tudományos módszer, a reformáció: az ember örök létproblémájának a meglátása, a hitélet döntő jelentőségű fontossága, felismerése, mert reámutat az Istenkérdésre, Jézuskérdésre és cinberkérdiésrc, vagyis feleletet a<f arra a gyötrő kérdésre: hogyan találhat megnyugvást a leikom. S cz a felelet igy hangzik: kegye* lemből, hit által, az Ur Jézus Krisztusban leti váltság álla'. Ez a hit által va'ó megigazulás iá' iete, a reformáció központi gondolata. — Sokat hangoztatják ma politikusaink is a belső revízió szükségességet — folytatta. Nem irt gondolnak talán arra, hogy ez kifejezetten protestáns gondola'. Egy nemzet megújhodása is a Szalay József Irta MÓRA PANKA (Székfoglaló « Dugonics-Társaságban) I. Egy alkonyodó Szilveszter délután, fázósan, magánosan bandukoltam az uccán. Nem volt szilveszteri hangulat, nem borította puha, fehér hótakaró a világot, ahogy ezt a könyvekbeu olvasni szoktuk, hanem ólmosan szitált az cső és fekete ásitással búcsúzott az ó-cv, mintha nagyon elunta volna már magát közüliünk. A templom elölt vitt el az utam, ahol a fényesen kivilágított ablakok, mint éber szemek biztatták a járókelőket a betörésre. És csakugyan a nagy nyitott kapun tömegesen tódullak be az emberek, a bálaadásra. Bementem én is, mert nagyon jól esett volna felengedni, felmelegedni a mások, meg a magam áhítatában. Ahogy beléptem, első pillantásom a Fiu Isten szobrára esett, aki szelid mosollyal tárta ki felém sokat szenvedett szivet, a Boldogságos Anya lábánál pedig pici remegő fénnyel loboglak a hála gyertyái. Türelmetlen, sürgető erővel lépett fel bennem a kívánság: utal találni, gyorsan utat találni az Isten szine elé. Dc. ez uz ut. néha olyan nehéznek, olyan megjárhatatlannak látszik. A szószéken prédikált 3 pap. A hálaadásról beszélt és mintha csodálatos lélekismcrcttel rátapintott volr.a, area a valószínűleg nagyon sokunkban feltámadt, tehetetlen tétovázó érzésre, utmutatáskepen azt mondta: — Az ember egészen egyszerűvé válik az Isten Rzinc előtt. És nem mond többet, csak annyit, hogy: Köszönöm, Istenem, köszönöm. Köszönöm a jót, •amivel megjutalmaztál, köszönöm a roszszat is, amivel megpróbáltál. Azután tovább beszélt, a bivek tovább hallgatták. de én nem tudtam többé szabadulni, ennek a nőhiyjy szónak az erejétől. Felengedett bennem a dermedtség és forrón ujjongott fel az öröm: meg volt már az ut az Isten felé. Persze, hogy egészen egyszerűek leszünk, persze, hogy nem kell többet mondanunk, esik aunyit: Köszönöm. Istenem, köszönöm! És azóta valahányszor valami öröm fcsli színesre az életem szürke falát, vagy valami szomorúság borítja rám sölét szinü kendőjét, mindig ez a csendesen elmondott néhány papi szó jut eszembe. Bégen nem ért engem, olyan maradéktalanul szép, komoly öröm, mint amikor a Dugonics-Társaság megtisztelt azzal, hogy a tagjai sorába választolt. Hiszen tudom én, hogy mindenkinek öröm az ilyen megbecsülés, de éh talán jogosan érzem, szubjektivebb, felfokózotlabb örömnek a magamét. Másnak, egy megállót jelent, az elete irodalmi pályafutásában, nekem végcélt, végállomást, aminél többet, Isten látja a lelkem, nem is akarok elérni. Én, must hazaertem oda, ahonnan elindultam. Méltóztassanak néhány pillanatnyi türelmet ajándékozni nekem, hogy elmondhassam, miért jelent nekem elindulást a Dugonics-Társaság. Nem lesz talán pódiumhoz méltó, amit mondsri fogok, dc én tartozom ezzel, ennek a teremnek ezeknek a falaknak, ezeknek a szép komoly arcképeknek, néhány kedves regi vendégünknek, mindannak, ami nekem kiesi gyerekkorom óta a Dugonics-Társaságot jelenti. Soha nem fogom elfelejteni azt a délutánt, amikor először léptem ál ennek a teremnek a küszöbét. Egy álló hétig készültem, erre az alkalomra, ami az első irodalmi ülésen való megjelenést je.lenlelte a számomra. Sötét ünneplő ruhába öltözlettek, szigorú, sima koszorúba fonták a hajam és én a homlokom is igyekeztem megfelelő redőkbe vonni, hogv egészen stílusos legyek. Már a kora ebeduláni órákban sürgettem az enyéntoket az indulásra és ahogy ez rendesen lenni szokott, az ö türelmük hamarabb elfogyott, mint az enyém Elsőnek érkeztünk ide, még egy lélek scin volt rajiunk kivül és én valami templomi áhítattal ültem a helyemen. A nagy teremben, a rám boruló nagy csendben még picikébbnek éreztem niagam, mint amilyen voltam. Félelemmel vegyes tisztelettel nczlem körül. Megbámultam a szép plüss függönyökét, gyönyörűnek találtam a dúsan aranyozott falakat, farkasszemet néztem az arcképek szemével, megcsodáltam a pódiumon méltóságoskodó piros bársony székeket. Ezeket nagyon szerettem volna közelebbről is megtekinteni, dc miután elérhetetlenek voltak, csendben és titokban megsimogattam a széket, ahol ültein cs nem minden csalódás nélkül állapítottam meg, hogy az bizony nem olyan puha bársony. Az őszi nap szélesen nevetett be az ablakon, finom arany porszemeket táncoltatva fénykévéjébe és jókedvűen kacsintott a szemembe. Talán kedve telt abban a kis öreg gyerekben, akiben annyi várakozás és lelkesedés lüktetett, amenvr.yi csak kis öreg gyerekekben fé! cl. Amig én nézelődtem, lassankint meglelt a terem, a szomszéd szobából pedig bejöltek az elnök ur, az előadók, a tagok és én egyre lázasabb' izgalommal ültem a helyemen. A műsornak egyetlen számára sem emlékszem, de ugy gondolom, nem is a műsor volt a fontos, hanem a légkör, a sok uj benyomás. Égő pirosra tapsollam a tenyerem és beszédes szám egy percre bc nem állt hazafelé menet, annyi volt a kérdezni, meg a közölni valóm. Ezentúl rendszeresen elhozlak a Dugonics-ülésekre. Talán azért, mert szivesen jöttem, talán azért, inert nem volt kire hagyni otthon, de egész bizonyosan senki sem gondolt arra, hogy az alig tiz esztendős gyerek, az irodalom, a szellemi élet. a szépség első kortvocskáit szürcsölgeti, ezeken a délutánokon Az első kortvocskáit annak a furcsa italnak, aminek az a tulajdonsága, hogy min-