Délmagyarország, 1938. július (14. évfolyam, 144-161. szám)

1938-07-31 / 161. szám

V«a»rnnp, 1958. julius 3T: DtoiAc.y ARORSTAG 11 Megjegyzések i Kézműves Céh kiállításához A szegedi kepzőmüvészetj kiállítások ünnepélyes megnyitásairól eddig minden alkalommal nyomasztó reménytelenség érzésével távoztám. A rendezők és kiállítók áldozatos fáradozása, a tárlatok anyagának mindenkor figyelemreméltó értékei s ezzel szemben a közönség dermesztő kölzönye következetesen a nemes mag és az életet elsorvasztó szikes talaj képét idézték föl. Növelte e kép elcsüggésztö ha'á-áít a megnyitások hagyományossá vált ceremóniája, mely a művészek és a közönség képviselőit szabványos szólamok kicserélésére kötelezi. Ezekben mindkét fél ünnepélyes hanghordozással magas kulturérdt/vutet emleget, a művészetet, mint a nemzeti géniusz legtisztább megnyilatkozását ünnepli s az elismerésben néha sajnálatosan késedelmes kortársak mulasztásáért vigaszul a jövendő egére az utókor örök hálájának szivárványát pöndöriti. Ha már íz ilyen közhelyekben való édelgés maga is lehangoló, annál inkább azzá teszi e mégnyitó szónoklatokat az őszinteség teljes hiánya. Mert a közönség felé finom Ízlésről, nemes igényekről bókoló művésznek alapjában meglehetős rossz véleménye van publikumáról, ez pedig, miután letette ékes frázisokból kötött koszorúját, a művészet eszményi oltárára, óvatosan kerülni igyekszik az oltár papjaival való minden közelebbi érintkezést. Néki nincs szüksége a művészre. Festőnek, szobrásznak azonban a közönség zsebéből csepeg az élet vékony forrása: a művész tehát további súlyos erkölcsi eredményeket kénytelen tenni a közönségnek. Szinte vazallus és kényúr viszonyáoan állnak egymással szemben az ilyen tárlatnyitásokon: az egyik alázattól elcsukló hangon ajánlja föl hódolati zálogul kiváltságos szellemek tudásának, erőfeszítéseinek, ihletének és álmainak legszebb gyümölcseit, a másik — jussaként, dé ahogy haszontalan csecsebecsét szokás, kegyes léereszkedéssel. vállverégetö buzdítás al fogadja, méricskéli az elébe hordott ajándékokat. Akárhányszor ismétlődik is művészek és közönség ilyén futólagos — szinte kényszerű — találkozása Ü2leti célokkal egybekötött kiáilitáaokon, nem teljesem remény télen-e egészségísabb művészeti élet kialakulása mindaddig, amig nem sikerül a közönségnek a művészet iránti érdeklődését fokozni, ízlését nevelni, ismereteit tágítani, benne művészi igények csiráját megfogantam). a művészetet száméra szükséglétté s őt magét a ma még ^jótékonyságot gyakorló* műpártolóból a művészet szerelmesévé tenni? Ennek a közönség-nevelésnek egyetlen hatásos, elméletben régen kitalált módja a vetített képekkel bőségesen illusztrált bölcs módszerű előadások szervezése s időnként, minül sűrűbben, a fővárosi muzeumok képanyagából összeválogatott, a különböző korokat, stílusokat hiven reprezentáló munkák egy-egy csoportjának bemutatása megfoldó magyarázatok kíséretében. Az Országos Képzőművészeti Tanács már ismételten megpendítette ilyen vidéki vándorkiállítások rendezését, <f« muzeumi letétek, engedélyezésénél több nem valósult meg eddig a buzgó tervézgctósekböl. Egy szegedi művészcsoport hasonló irányú kezdeményezése is megfeneklett a kérdést hegységeden/* és az »egész országra szólóan* megoldani »kótsziiló* központ nehézkességén s Így e nagy feladattal vidcki városainknak, ha egyáltalán szükségét érzik, maguknak kell megküzdeniük. Az alig pár hónapja megalakult Szegedi Képzőműves Céh érdeme, hogy nálunk a közönség mévészi nevelésének problémája komolyan feli merült, hogy az állami intézkedések egyedül üdvözítő voltát hirdető kényelmesekkel szemben a helyi eszközökben és erőkben bizók lelkes kis csapata kerekedett felül s néhány hónap fáradságot nem ismerő önzet'en munkája a Céh egyházművészeti és világi képzőművészeti kiállításának nagyszerű te!)o: iltnényéhez v öze tat t, amelyet az ilyenkor szokásos elismeréseket messze meghaladó halával cs szeretettel kell köszönetet mondani. í ' r Bármi légyen e kiállítás külső cégére s hivatalos programja, kivételes jelentőséget művelő célja s a rendezésnek e cél szolgalatába állított eljárásmódja ad neki. Az egyházművészeti jelleg kidomtooritását a Szent István-év aktualitása ajánlotta. A szabadtéri játékokat kisérő ünnepségek keretébe való beállítása a rendezők kitűnő pszichológiai érzékét dicséri, mert kétségtelen, hogy Szeged közönségét a játékok légköre fokozottabb szellemi aktivitásra készteti s ebben a felajzott lelkiállapotban a mindennapinál jóval fogékonyabb uj élmények, ismeretek, tanulságok befogadására. Finom tapintat jele az is, hogy a didaktikus, szándék nem tolakodóan jelentkezik s helyes propagandisztikus fogás, inert a lokálpatrióta-büszkeségre is apellál, hogy a kiállítás egyik jelszava Szegednek, mint a müértékek városának felfedezése. Ugyanaz a józan, körültekintő bölcsCség, amely a kiállítás elméleti előkészítésében mutatkozik, érvényesül a kivitelben is. Ehliez azonban még tömérdef más lelki és szellemi erő munkábaállitására vo't szükség. Mindenekelőtt nagy-nagy hitre, hogy érdemes a szokatlan vállalkozásba belefogni s hogy le lehet majd küzdeni minden előrelátott, vagy nem is sejtett akadályt. Aztán SZÍVÓS kitartásra, áldozatoktól vissza nem rettenő lelkesedésre, sok erkölcsi és anyagi önmegtagadásra. S végül rengeteg komoly, szolid szakmabeli tudásra a legkülönbözőbb irányokban. Ez utóbbi tekintetben nyújtja talán a kiállítás a legszebb meglepetéseket. Kitűnt, hogy a céh tagjai, akiket a közhiedelem —• igazságtalanul — saját művészetük bűvkörében élő, önző féltékenykédőknek hajlandó tartani, bárki másnál jobban ismerik városuk művészi múltját s legrejtettebb műkincséit. Kitűnt, hogy az énalékanyag megrostálásában, az értékesnek a jelentéktelentől va'ó megkülönböztetésében, bármely kor és stílus alkotásairól volt szó, alapos ismerétek és qualitás-érzék vezették a rendezőket. Emellett biztos és széleskörű naüvészettörténeti tudás irányította az összegyűjtött anyag beosztását s tette lehetővé az egyes müvek — majdnem kivétel nélkül héiytá'ló — meghatározását. Megfelelő erők álltak rendelkezésre a restaurálás sokszor igen kényes és kockázatos feladatainak elvégzésére, fejlett ízlésű, avatott kézii tárlattiechnikusok rendezték él ötletesen s a fontosabb darabok lehetőség szerinti hangsúlyozásával a műtárgyakat. Ha mindehhez ínég figyelembe vesszük a Céh rendelkezésére áálló anyagi eszközök szinte valószínűtlenül korlátolt voltát, a kiállítás helyiségeinek e célra való eredeti alkalmatlanságát, elismeréssel kell adóznunk a rendezőknek a szó szoros értelmében fizikai és mesteremberi munkateljesítményéért is, amelyre csak fanatikus, »a szükségből erényt kovácsoló* művésze tszerete.tük képesítette őket. i A kiállítás rendkívülisége a megnyitás formaságaiban is üdítően megnyilatkozott. A Céh elnöke üdvözlő szavaiban nyugodt lelkiisiaoercttel tehette k>' aaaagát a szokáson, sablonon: ez a kiállítás valóban nem képekben és szobrokban formulázott kérelem a közönséghez, hogy essen meg a szive a szegény művéMi csakugyan kiárusítjuk nyári cikkeinket! Vastag gumisapiták -.391 Női divatbőrövek -.39 Gyermekruhácska -.9a -.38 Rövidujfas női bluz -.9a -.38 Strandtáska -.98 Shorlharisnya kishibás -.98 Úszónadrág -.98 Férll fonott divatőv -.98 Gyermeknapozó 1.28 GyapjutUrdőruha 2.98 Márkás fürdőruhák fs erősen leszáttitolf áron Gyapjú evezősnadrág, dupla fenékkel 5.90 Frolier fUrdŐköppcny 11.90 a fehércégtáblás BOROS-náij szeken, hanem ritka becsű, gyönyörű ajándék!, amely — ha a megkezdett rögös úton további hasonló méretű lépések fogják sürün követni egymást — majd csak hosszú idő multán teremhet tán erkölcsi bábéroknál egyebet is a művészek számára. S az önérzetes, bár szerény űdvözlci szavakra szokatlanul nemes és emelkedett hangú, a kivételes alkalomhoz minden izében méltó válasz hangzott el a város polgármestere részéről, akt ebben a megnyitó beszédében példaadó tisztelettel hajtotta meg az elismerés és köszönet zászlaját nem az abstrakt művészét, hanem az élő és dolgozó művészek előtt, a kulturembernek kulturjav*k iránti biztos érzékével s szabatos formában fejtette ki a kiáJlitás jelentőségét s megszívlelésre méltó szavakat talált annak kifejezésére, hogy aa ország második legnagyobb városának közönségére a lelki átalakulás, fejlődés, önnevelés nagy feladatai hárulnak még, ha nem akarja, hogy »innen csak a paprika, szegedi papucs, halbicska és» a pusztai csend emlékét vigye magával* az idegen. A magasról elhangzó, vagy éppen hatósági szónak még mindig nagy szuggeráló ereje van a mi tekintélytiszteletlenséggel vádolt közönségünkre. Ezt bizonyítja a »tekiutélyek« részéről komolyan vett kiállítás rendkívül közönségsikere s a látogatóknak éppen nem felszínes érdeklődése, amelyet hasznosan támogat a pontos katalógus. A tanulságokkal, amiket a tárlat gondos szemlélője szerezhet, nem foglalkozhatunk itt részletesen. Csak egypár feltűnő érdekességet kívánunk szóvá lenni abban a sorrendben, ahogy a látogató elé tárul. A kopott iskolaépület lépcsőházának két sivár, falmezeje képek elhelyezésére a lkai inatlan lévén, barátságtalanul fogadta volna a belépőt. Az at félig tréfás ötlete támadt tehát a rendezőknek, hogy ide két nagy freskót volna jó festetni. A merész gondolatnak még merészebb megvalósítója akadt: a fiatal Vinkler László husz rövid nap Csillár, rádió, gramafon legnagyobb választékban es legolcsóbb árban DEUTSCH ALBERT KFT Deimagyarorszóg legnagyobb villamossági vállalata. — Részlet. Kárász wcca T. Telelőn 15-TI.