Délmagyarország, 1938. május (14. évfolyam, 96-120. szám)
1938-05-24 / 115. szám
fi DÉLMAGYAROR SZAG Kedd, I95& máfas 21 R Délmagyarország regénye Mr. BUNDUSH Irta Kálmán Jenő Ijedtében csuklani kezdett, rögtön rá elfogta és megTázta a kövér embereknél szokásos asztmatikus köhögés. Percekig csörgött, mint egy zsák száraz dió. Nem, ilyen ördöngösséget még sohasem tapasztalt. Köhögéstől párás kis egérszemével nyugtalanul nézett a kutyáról a kisasszonyra, aki viszont bámulatában nyitva felejtette a száját és megmutatta aranyhuzattal ellátott metszőfogait. Hátul, az ajtóban a szmokingos állt. A szeme valami különös, fájdalmas mosolyban égett és alsó ajka hangtalanul mozgott, mint a majszoló házinyúlé. A helyzetet valahogy mégis csak meg kelTctt oldani. Az ügynök duzzadt hurkaujjaival letört egy jókora darab süteményt és Bundás orra elé tartotta. A puli durván elkapta, de mintha jóvá akarta volna tenni paraszti hirtelenségét, újra megszólalt: — Köszönöm. Most olyan volt a hangja, mint amikor valakinek ennivalóval van tele a szája. A pampák bikája gyanút fogott. Jól látta, hogy a puli harapás nélkül, a mohó kutyák káprázatos nyelési technikájával tüntette el a falatot, következéskép nem kellett csámcsognia. Hirtelen hátrafordult, hogy szemügyre vegye furcsa kosztosának gazdáját. Csak ránézett és mindent kitalált. Ilyen ostobán még sohasem ment lépre. De mindenekfölött a főnöki tekintélyét féltette. Rámordult a szmókingosra: — Okosabb viccet nem tudott volna csinálni?! Az ember a nehéz bakancsokban gyámoltalanul megmozdult. — Bocsánat, — mondta —, magam sem tudom, hogyan történt... Nem volt szándékomban tréfálni, sokkal inkább..: Azt ukarta mondani, hogy sokkal inkább szüksége van az ügynek jóindulatára, de valahogy belekeveredett, mint a vidéki ember, aki a mulató parkettjén szerpentinbe lépett és egyre több szemetet szed magára. Amellett az a szerencsétlen Bundás elkövette azt a jóvátehetetlen hibát, hogy mialatt Meran megfordult, elkapta a felügyelet nélkül maradt kuglófdarnhot az abroszról és sietve visszahátrált vele az előszobába. Hz pillanatnyilag betetőzte a hasbeszélő tragikomédiáját. — Mars ki — zudult rá mennyköves csattanással a kis kövér ember haragja. — De... — Mars! A két bakancs Husan visszafelé hátrált. Barátainak, rokonaínak, üzletfeleinek küldjön ajándékba féláru utazásra jogosító igazolvány*. Délmagyarország kiadóhivatala. Az előszobában belebotlott a hátizsákba. A fából való iker „untermann:'-ok idétlen viR forgással dugták ki fejüket a hurokból. alszemüek örök, bárgyú mosolya magát az emberi sorsot példázta: az is igy vigyázza részvétlen, torz fintorával a vergődő százmilliók örök harcait és bukását. A hasbeszélőnek nagy kedve lett volna beléjük ru<mi. Egy pillanatig az is megfordult a fejében, hogy visszamegy és megüti ezt a pöffeszkedő kis kövér embert, akitől úgysincs mit várnia. De aztán eszébe jutott, hogy ő húzná a rövidebbet, ha ugyan Bundás bele nem avatkozna az egyenlőtlen erők harcába, A puli azonban békés hangulatban volt. A süteménydarab ugyan ailgha elégítette kí mohó étvágyát, mégis evett, ami nagy szó a mai világban. Kusza és bozontos ernyőin át fölvetette hűséges tekintetét gazdájára. Nem érzett semmit a visszavonulás szégyenéből, a távozás lehetőségének öröme pedig vinnyogó üveghangokat csalt ki a torkából. Ha lett volna benne humor, most ő szólalt volna meg emberi hangon a gazdája helyett: — Gyerünk I De e földöntúli képességet megtagadta Bundástól a sors. Nem, ő egyáltalán ritkán beszélt, mert a puliknak ama megfizethetetlen fajtájához tartozott, amelyek az ugatást igen bölcsen, rendkívüli alkalmakra tartogatják, például, ha valaki tisztességtelen szándékkal közeledik a gondjaira bizott nyájhoz. Bundás gondjaira azonban senkisem bizott nyájat. Most nagy mehetnékje volt már és amikor meglátta, hogy gazdája, a hasbeszélő, a hátára kanyarítja a zsákot, lelkesedésében körtáncot rendezett előtte. Már lent jártak az uccán, amikor Zelma kisasszony a gazdája parancsára kicsapta az előszobaajtót és belekiáltott a homályos lépcsőházba: — Hé ... ízé ur .:. jöjjön visszaí „Izé ur" azonban, művésznevén Perotti, valahol a Rákóczi-uton járt már. Két nyersbőr bakancsa idegenül tiporta a pesti járdát. És ahogy ment, nem tudott beleilleszkedni a világvárosi kép mozgalmas egyformaságába. A jól és kevésbe jól öltözött figurák, az egyszerűek és a rongyokba bújtatottak közül élesen elhatárolta alakját felemás öltözéke: a szmoking, a hátizsák, a babák és bakancsok és minden vagyontárgyak felelős őre, a kócmadzagon vontatott fekete puli. Bonyolult jelensége ennek a mai világnak, ilyet csak az emberi élet iróniája tud kitenyészteni a páva és a veréb keresztezése. Perotti jócskán messze lakott a fővárostól. Nem a modern irányzat vette rá, hogy az egészséges budai hegyvidéken üsse fel tanyáját, hanem az az egyszerű kényszer, amely a munkanélküli hasbeszélők gazdasági helyzetével jár. A nyomor pontosan viszszakergette őt az emberi kulturtörténelem egyik legősibb életformájához, mondjuk ki ugy, ahogy van, szégyenkezés nélkül: barlanglakó lett. A budafoki hegy egyik régi üzemen kivül helyezett, de azért egyáltalán nem elhagyatott kőfejtőtelepén foglalt magának pompás, különbejáratu egyszobás odút. A hegy tetején, óriási négyszögű bevágás alján volt ez a barlang, ami egykor talán menedékhelynek készült az időjárás meglepetései ellen, de az is lehet, hogy később — ha nz üzemet nem hacvíák —, tényleges munkáslakás lett volna belőle, mert szabályos távolságban még valami harminc ilyen lyuk volt a meredeken levágott terméskőfalban. Némelyik apró börtönablakot is kapott a bejárat mellé, lehet, hogy ezt már a mai lakók vágták ki szívós, kegyetlen munkával s egyik-másik lyukra ablakfélfa is került. Ezekben a barlangtelep ősarisztokráciája lakott, az első honfoglalók, a jó Isten albérlői, ahogy ők magukat nevezték, mert minden hatósági eilenkzés dacára, ideszivárogtak és itt maradtak, a gazdasági világháború sziklafedezékeiben. Külön kis világ volt ez, külön törvényekkel. Perotti szinte fellélegzett, amikor a híres borpincék, villák, gyümölcskertek és kis családi házak mellett fölkapaszkodva, a gyórfüvü hegytetőről lenézett a lyukba* amelynek udvarán e pillanatban a Barlanglakó FC mezítlábas első csapata mérkőzött a falubeliek és nyaralók vegyes csapatával. Nem kellett félniök, hogy ablakot törnek. Már készült, hogy leereszkedik a meredele lejtőn, amely éppen lakásának torkánál kötött ki, amikor vidám leányhang csengetyüzött rá: — Halló, mi újság? — Megyek a kőkorszakba — nevetett vlszsza a hasbeszélő s most egy kissé megenyhült. Bundás is nekividámodott. Kergeségében is kecses, szilaj pusztai táncba kezdett, amint Selivanoff Verát, a tábornok leányát meglátta. Mindenáron meg akarta csókolni. Vera kézzel-lóbbal védekezett, de azért jól esett neki a kutya hódolata. A hasbeszélő megkockáztatott egy suta bókot: — Itt minden és mindenki magának engedelmeskedik, még a kutyák isi — Jókor mondja. Nézze, Bundással sfl birok... Nyugodj már, te bestia ... Végül is kénytelen volt odatartani a nevető félorcáját. A puli kedvére kinyalakodta magát és elfulladva elnyúlt a földön a lány lábai előtt. — Mi újság? Kapott szerződést? Perotti legyintett. — Még biztatást se. Kidobtak .. J Igy könnyebb volt kitalálni a balsorsot* ahogy a kimondott igazság a maga durvaságában humornak festett. — Pedig a maga ötlete igazán remek volt* de bele se kezdhettem. Ez a buta Bundás elrontotta. Nem is tudom, mért vittem magammal ..: Mérgesen próbált a kutyára nézni, de nem sikerült neki. Gyengéje volt a puli, aki a szétzüllött cirkusztársultból éppen őt választotta ki gazdájának. Ugy volt vele, mint az apa, akinek elpanaszolják, hogy a gyereke valami mulatságos csinyt követett eL Szeretné a haragost adni, de a szive belsejében mégis nevet. Aztán, az igazat megvallva, Bundás csak az események egynegyed részében hibás. (Folyt. köv.J A Bar lói és olcsón szórakozni Iratkozzék be a D lmagyarorsz&g kCIcsönkönyvlArába.
