Délmagyarország, 1938. május (14. évfolyam, 96-120. szám)

1938-05-01 / 96. szám

DÉLMAGYADOPS7ÁG Vasárnap, 1938. május T. ludanesti (Nemzetközi V á s á Béláru vasúti igazolványai * „, a Délmagyarország jegyirodájában Érvényes máfus 9-ig ^^^maMmMmmmmmmmM^mm^mMK^mmM^mMammM^mMMmm^mmMmm A DÉLMAGYARORSZÁG NEGY NEGYED I R T A MAGYAR LÁSZLÓ 53 — Talán nem is tudod elképzelni, Kogy rni lehet a helyzet odahaza — mondta rekedten Domonkos. — Szörnyű. Ezelőtt, néhány hónappal még tele voltunk a gyors meggazdagodás reményével. Milliókról ábrándoztunk. Házat akarunk venni. Anyám •ngol nevelőnőt fogadott az öcsém, meg a húgom mellé. Igen, flancolni akart. Meg akarta mutatni, hogy mi vagyunk a legelőkelőbbek, a legkülönbek az egész házban. Fantasztikus tervei voltak. Estélyeket adott, előkelő vendégeket hívott. Folyt a pezsgő ezeken a buta összejöveteleken. A friss pénz szaga sok embert csalt hozzánk. Helyi politikusokat, pártembereket, akik mindenáron arra akarták rábeszélni az apámat, hogy a legközelebbi választáson vállaljon képviselőjelöltséget. Az öregnek nagyon tetszett a gondolat. Már országgyűlési képviselőnek, államtitkárnak, talán miniszternek is látta inagát. Monoklit vásárolt és autón járt. Premierbérletet váltottak a színházban. Most aztán vége mindennek. A vég nem is most kezdődött, hanem hónapokkal ezelőtt, csak hogy kifelé titkolták. Minden áron tartani akarták a látszatot, bíztak abban, hogy jóra fordul minden. Az apám kétségbeesetten próbálkozott a tőzsdei spekulációkkal, de minden kísérlete kudarccal végződött. Én már régen tudom, bogy baj van, hiszen egyre nehezebben tudták elküldeni a nekem szánt összegeket és ezek az összegek értékben egyre zsugorodtak, ha számszerűleg növekedtek is. Most aztán azt írja az anyám, hogy nincs tovább. Menjek haza, mert egyetlen koronát sem küldhetnek, hiszen otthon már kenyérre való sincs. Még vígasztal azzal, hogy odahaza is tanulhatok, legfeljebb majd vizsgázni, szigorlatozni járok föl Pestre. Azt is írja, bogy engem talán be tudnak juttatni a vasúthoz, gyakornoknak, ha már az apám előtt végkép becsukták az ajtót. Domonkos elővette zsebéből az anyjától Japott levelet, nagyon gyűrött volt, látszott ijta, hogy sokszor elolvashatta az, akinek szól és nagy indulatokat ébreszthetett benre. Az asztalra dobta. Árpád elé. — Olvasd el, legalább megtudod, Hogy milyen keserves a bűnhődésem azért a tegrapi gyávaságomért. Árpád visszatolta a levelet, aztán megfogta Domonkos kezét. — Ne beszéljünk többet arról a tegnapról — mondta. — Elmúlt. Nem is történt semmi. Rossz álom volt csak. Hidd el, én nem haragszom. Akkor sem haragudtam volna, ha nem jössz ma el. Csak fájt volna, hogy elveszítettetelek. Do mondok valamit. Együtt utazunk haza. Én sem maradhatok tovább. Mi se bírjuk. Én se birom. Mind a ketten hazamegyünk. Ez a pesti kísérlet nem sikerült. Abba kell hagyni. Mást kell kezdeni. Te bekerülsz a vasútKoz, en meg talán a Textilhez. Mind a ketten apánk életét folytatjuk. Ugy látszik, ez a sorsunk. Mikor indulunk? IV. NEGYED. I. Bizony, rettenetes börtönné torzult a ház, sóhajok hídja lett a lépcsőházból, kinzókamra a meghitt ebédlőkből és a nyűtt hálószobákból. A régi idők emléke kísértett minden sarokban és sórt föl éjszakánkint az öreg bútorok deszkáiból. Mintha sötét ótok fogott volna meg itt mindent és mindenkit. A lakók sápadt arccal jöttek-mentek, megtört szemük kifejezéstelenül meredt előre és fölöttük sötét szárnyakkal lebegett a gond. A kripták dermesztő csöndje borult a négy lakásra. Csak éjszakánkint hallatszott a hálószobák felől elfojtott suttogás: az egymáshoz riadt párok reménytelen tanácskozása. Néha veszekedés, dühös rsapkodós, tehetetlen, kétségbeesett vádaskodás, hogy mindennek a másik az oka. Pokollá váltak ezek az éjszakák és megnyúltak rettenetesen. Már nem adott nyugalmat a fülledt ágy, mór nem hűsítenek a foszladozó párnák, mór csak sírni és fulladozni lehet közöttük. A gyerekek mindent tudtak és mindent hallottak. A nyomorúság különverte őket, kegyetlen falakat hajigált közéjük és a szülők közé, akik elkeseredésükben gyűlölni kezdték őket, legalább is azt hitték, hogy őket gyűlölik, pedig csak önmagukat gyűlölték, amiért nem adhattak rájuk szép ruhákat, nem rakhatták tele tányérjaikat tápláló, jó falatokkal. Gehhardtné állta a nyomorúság ostromát a legelszóntabban. De most már kapitulált ő is. Lassankint clemésztődött minden ereje és megtört minden ellenállása. Pedig nagyon ügyesen és a legtovább leplezte, takargatta a szörnyű semmit. Ügyeskedett, szélhámoskodott, az eladogatott holmik árából melegen tartotta a konyha tűzhelyét. Az urát pedig űzte, hajszolta, hogy nézzen valami után, vagy könyörögje vissza magát valahogy a vasúthoz, látogassa sorra hajdani barátait, kollégáit, kilincseljen azoknál, akiktől talán remélhet még valami megértést, segítséget. Ezekben a hetekben gőgösebb, tartózkodóbb volt, mint valaha. Nincstelenségüket lefüggönyözött ablakok mögé bújtatta és megtörtént, hogy a lépcsőházban elfordította a fejét, amikor Matinóknéval találkozott. De Bálintnénak, aki kis kölcsöncukorért kopogtatott be minap hozzá, nyájasan adta oda azt a négy kockát, amit az ebédlőkredenc egyik fiókjában rejtegetett utolsó tartalékként. Ugy adta oda, mintha kietlenül üres kamrájában ládaszámra állna a cukor. Most megakadt ő is. Hiába kutatott ót mindent, hiába forgatta föl az egész lakásty nem talált egyetlen fillért sem. Az ebédidő pedig rohamosan közeledik, nemsokára hazaérkeznek a gyerekek, megjön Péter is, az ebédnek pedig se híre, se hamva. A tésztához való liszt fehérlik a gyúródeszkán, a reson mindjárt felforr mór a viz, a prézlisdoboz az asztal szélén őrködik. Minden van ehhez az egytál tésztaebédhez, csak éppen a tojás hiányzik. Az egyetlen tojás. Ezen az egyetlen tyúktojáson tört ősszel Gehhardtné minden ereje, minden hősiessége. Még egysze átkutatta a lakást, kiforgatta az ura szekrényben lógó ruháinak zsebét, elhúzta még a szennyesládát is, mert megtörtént nem egyszer, hogy így került elő egyegy észrevétlenül mögéje hullott pénzdarab. De most nincs sehol, semmi. Megáll dermedten a lisztes gyúródeszka előtt, a vállal összerándul, szikkadt arcán két könnycsepp szalad végig, tüdejéből zihálva tör föl a sóhajtás. Aztán körülnéz mégegyszer a földűlt konyhában, majd lehajtott fejjel, konyhai ruhában, kötényesen megindul. Átmegy az előszobán, kinyitja a lépcsőházba nyíló ajtót, amely tárva-nyltva marod mögötte, lassan roskadozva megy le a lépcsőn néhány pillanatig tétovázva áll Matinákék ajtajánál, aztán becsönget, dc a szeméből gyorsan kitörli a könnymaradékot. Matinákné nyit ajtót. A vendég mindenáron mosolyogni szeretne, de érzi, hogy nagyon siralmasan festhet a kényszermosoly az arcán. Abba is hagyja. Hirtelen eszébe jut, hogy valamikor, nagyon régen, tegeződő viszonyba került ezzel az asszonnyal, igaz, hogy azóta kerülte, nem is igen találkozott vele, nem is igen beszélgettek. Most jó lenre talán fölújítani a barátságot, megszólalni kedveskedő hangon, bizalmasan, barátnősen. De nem megv. Nincs ereje hozzá. Koldusnak érzi, annak látja magát. (Folyt, köv.) Páratlan Kedvezmény a Délmagyarország oiuasűinah A főváros egyik elsőrangú családi szállodájával, a csendes és központi fekvésű istván király szálloda VI, PODMANICZKY UCCA 8. SZ. igazgatóságával sikerűit olyan megállapodást kötnünk. Hogy olvasóink 20 százalékos kedvezménnyel kaphatják a szálló minden modern komforttal (hideg-meleg folyóvíz, központi fűtés, telefon, lift stb.) berendezett ragyogó tiszta szobáit. —- A százalékos kedvezmény igazolvány alapján vehető igénybe, melyet a Délmagyarország kiadóhivatalé díjmentesen bocsájt olvasói rendelkezésére.