Délmagyarország, 1937. november (13. évfolyam, 250-273. szám)

1937-11-28 / 272. szám

J-vl részlelíízelésrc Gyermekkocsi, gramofonlemezek leg^Q^lí Q r olcsóbb forrósa. Javítóműhely. • kerékpár, varrónéD ocru tiépáruház. • Délmag yarorci dg ragényé MÉGIS ÉLEK rta Emtfcofcjnyal E[»mirgg—— Feleségem is kórházba került, Pjotrt ismerősök vették magukhoz. Sokszor gondoltam öngyilkosságra, de ettől valami mindig viszszatairtott; mikor kezembe vettem a kést, hogy ereimet felvágjam, elhagyott az erőm, talán gyáva voltam, vagy mi, nem tudom, máig sem tudom, elég az hozzá, nem lettem öngyilkos. Aztán kitűzték a főtárgyalást. Már azt számítgattam, mennyire fognak elitélni. Mert, hogy becsuknak s ezzel vége lesz katonai karrieremnek, ez iránt nem lehettek kétségeim. És ekkor megint a megváltó halál eszméje kisértett. Végül ugy döntöttem, meghalni ráérek majd Ítélethirdetés után ..: az öngyilkosságot tehát ismét elhalasztottam; előbb családomról akartam gondoskodni, hosszú levelet irtam feleségemnek, még élt az apám, neki is irtam és megkértem, viselje gondját nőmnek s kisfiamnak és százszor megesküdtem, hogy ártatlanul fogok bűnhődni, nem követtem el becstelenséget. Ezek voltak életem legszörnyűbb napjai. S két nappal a főtárgyalás előtt egyszercsak csoda történt, váratlanul a vizsgálóbíró elé vezettek. Aki székéről felállva üdvözölt; kezetnyujtott. — ön ártatlan, Alexandrevics Iván Jeropkin:.. kiderült az ártatlansága ... gratulálok — és homlokon csókolt ahogyan a vendéget szokás üdvözölni mifelénk, ez a csók vezetett vissza az erkölcsi megsemmisülésből az életbe. — Kérem, ne haragudjon rám, amiért nem fogadtam el védekezését, de a gyanú ön ellen is szólt. Bevallom, tévedtem s most nagyon örülök, hogy bevallhatom tévedésemet, — mondotta még, majd Íróasztalához lépett. Nem jött ki hang a torkomon. Csak nyöszörögtem. Alig láttam a szemembe futott könnyektől. Leroskadtam egy székre. Először igazán nem értettem, mi fordíthatott ekkorát a sorsomon. Vagy kicsoda? Kicsodák? A rokonság? Összeadták a pénzt, amit más lopott el? Dehát ilyenformán elismerték, hogy én vagyok a tolvaj! — gondoltam elszörnyedve. — Tehát ők is azt hiszik? Talán feleségem is azt hiszi, hogy bűntársa voltam Dutlovnak? — Mondom, nem mozgott egyenesen nz eszem; ha gondolkoztam volna, okvetlenül eszembe jut, hogy a kár visszafizetése még nem teszi meg nem történtté a hivatali sikkasztást, legfeljebb cnyhitő körülménynek számit. A vizsgálóbíró szavait, viselkedését pedig eg\ általán nem mérlegeltem. Hiszen ő világosan meg-, mondta, hogy kitudódott ártatlanságom. Őrült voltam ezekben a pillanatokban, tisztára őrült. Legjobban az ejtett kétségbe, hogy nyilván feleségem is bűnösnek tart... E percben, ha alkalom kínálkozik reá, aligha haboztam volna az öngyilkossággal. Nem én, szent hitemre, nem. Gyors keresztvetésnyi idő alatt zúgott keresztül rajtam az iszonyodásnak ez az orkánja. Már éppen kitörni készültem, amikor a hadbíró vastag levelet nyújtott felém. — Tessék, Iván Jeropkin .:. a bizonyíték ártatlansága mellett.:. Dutlov hadnagy levele... ma reggél érkezett. — Még kinyújtottam kezemet a levélért, ám nem értem el, mert lefordultam a székről. Elájultam ... Mikor magamhoz téritettek, akkor tudtam meg, hogy Dutlov ötszáz rubel hijján a pénzt is visszaküldte. Hamburgban tette postára a levelet és azt irta benne, másnap indul Amerikába, mindenkitől bocsánatot kért, tőlem külön bekezdésben kért elnézést, megrendítő szavakkal könyörgött bocsánatért, valósággal esedezett, hogy higyjem el, nem tehet arról, amit elkövetett, a végtelenbe szikrázó hómezők vigasztalansága, a folytonos magány, vagy tán valami más, de valami egészen biztosan megzavarta az eszét, napfényre, melegre vágyott, virágok illatát szerette volna beszívni, hogy a dermedésből felengedjen a lelke, — igy irta szórólszóra, ma is tökéletesen emlékszem minden szavára — menekülni akart a hótömlöcből, a fagyos szibériai környezettől, tulajdonképpen az őrületnek egy szokatlan fajtája szállotta meg vagy micsoda, előbb napokig birkózott a kisértéssel, de végülis a kísértés bizonyult erősebbnek: a pénz ott volt előtte, hát hozzányúlt; már megbánta bűnét, nagyon-nagyon megbánta, irtózatos lelkifurdalásai vannak, se éjjele, se nappala, néha hangosan ordit, átkozza azt a végzetes percet, amikor tolvajjá aljasodott, ezért visszaküldi a rablott összeget, ami hiányzik, azzal Amerikába hajózik, ahol dolgozni, vezekelni akar s amint teheti, az ötszáz rubelt is megtéríti, mert ő nem tolvaj, csak ezt az egyet higyjék el neki, Igor Dutlov nem tolvaj, csupán szegény, szerencsétlen, elesett ember, akinek Isten legyen irgalmas . T Z Itt Iván Jeropkin kis szünetet tartott. Egymásután felhajtott két pohár bort, mintha ezzel akarna lemosni az emlékezés keserűségét. Elek ugyanúgy mohón ivott, torka teljesen kiszáradt az izgalmas elbeszélés alatt Laurent, Pjotr és Sztyepán kártyáztak. Valami orosz játékot játszottak. Ők ketten észre sem vették, mikor ültek neki. — Mikor a levél végére értem, sirtam — mondta Alexandrevics Iván, miután letette kezéből a poharat. — Dutlov hadnagy a legszebben minősített tisztem volt. És ezt tette vele Szibéria. Mert télen van ott valamiféle kerítő hatalom a levegőben, amit szóval nem tudnék hirtelen kifejezni s ami különösen a fiatalságra veszedelmes, ez tény... Mások is követtek el már őrültségeket a kegyetlen szibériai tél hatása alatt. Én a magam részéről megbocsájtottam Dutlovnak... Vagy igy, vagy ugy, de a tél mindig összeszedi a maga áldozatait Szibériában . Z. Hanem aztán a nyári Te, az a négy hónap, amig napsütés s meleg áztatja a beláthatatlan mezőket .:. Arról nincs fogalmad... az ember kiereszti lovát a pusztaságnak és hajrá! hajrá! szilaj, istentelen, vad vágtatással nyargal, mintha a telet akarná örökidőkre elűzni a határból, másalkalommal pedig... Elek erre nem volt kíváncsi. Megkérdezte: — Bocsánat... Azután, mi lett Dutlowal? Alexandrovics Iván láthatólag megütközött azon, hogy Elek mondat közepén szakította félbe, kissé kelletlenül válaszolt. — Az, ami a lehullott levéllel:.. elsodorta a szél... Hogy hová, merre, nem tudom. Azóta nem hallottam felőle. «— És az ötszáz rubel? — Igen, na látod, ezt évek múlva megírták az újságok. Talán két-három esztendővel az eset után csakugyan megküldte az ötszáz rubelt és még a kamatokat is hozzá... Ekkor riadót fújtak kint az udvaron. Trombiták rikoltó hangja vetett véget nz ünnep langyos semmittevésének. Április harmincadikán este a kameruni csata évfordulóján. Erre még alig volt példa. Mind az öten szinte egyszerre ugrottak talpra és rohantak puskáért, szuronyért, tólténytáskáért; szolgálatosok nyargaltak a folyosókon: sorakozó!..: sorakozol... «— Mi baj? Lázadás? — Valaki rémhírt dobott el. — Az arabok megtámadták a lőporraktárt! — A falépcső majd leszakadt az udvarra iparkodó tömeggel. Tolongás. Üvöltés. A városból is félrészeg légionisták vágtattak a kaszárnya felé. Altisztek káromkodtak, mint a jégeső; cudarul lökdösődtek: vitel vite. 7: gyorsan, gyorsan!..: és senki nem tudott bizonyosat. Csak járták' a bolondját. Máskor ilyen fejetlenség elképzelhetetlen a légióban, de most már egy kicsit mindenkinek tele volt a feje. Néhány józanító pofon is csattant... Aztán negyedórával későbben mégis rendben álltak a századok. Menetkészen, feltűzött szuronnyal. Tisztek jöttek le a parancsnokság épületéből. — Elől az ezredes, hühn! s milyen mérgesnek látszik. — Nyomukban két betegápoló letakart hordagyat hozott. A pokróc alatt emberi test. — Sebesült? Halott? Tágra meredtek a szemek. — Valakit megöltek? — Kit? — Ki ölte meg? — Miért ölték meg?— Hol? —• A hátsó sorokban halk suttogás neszezett. — Na, szép ünnepi cirkusz ez, igazán. — Majd felharsant a vezényszó: gardez vöusí... vigyázz..: — Elek azt gondolta: az a szegény pára ott a takaró alatt mór mind gardézhat magára, többé nem támad fel, — az ezredes pedig beszélni kezdett. — Többszöri határozott tilalmam ellenére ismét előfordult, hogy valaki egyedül csavargott el a városfalon kivül. De ti olyanok vagytok, mint az állatok, vagy még annál is rosszabbak, mert az állat se teszi mindig azt, amit nem szabad. Nektek hiába tiltanak meg akármit ,azért is azt teszitek, amit nem szfbad. Ez is azt tette, — a hordágyra mutatott — a village négre szélső házai között találta meg az őrjárat, ez is fütyült a parancsokra és most itt van. — Utasítást adott az ápolóknak, hogy emeljék tél a pokrócot. — Nézzétek ... itt van ... halott... Ezt kapta, mert a maga feje után ment. — A hordágyon fiatal légionista hullája feküdt, szemét kiszúrták, orrát, fülét levágták, ruhája csupa vér, felfeszitett szájába egy rohadt narancs volt gyömöszölve. Borzadó sóhajtások lebegtek az udvar felett. Az ezredes, ha lehet, még magasabbra emelte hangját. Csak nézzétek meg jól, igen, nézzétek és gondolkozzatok rajta, — szeme villámokat szórt, mintha ezzel akarna végigverni a sorokon. Tremiscau hadnagynak intett. A hadnagy Elekék szakaszához lépett: á droit per quatre ... en avant, marche I... négyesével jobbra ... előre, indulj ... Elek rögtön tudta, hogy az arabfaluha mennek nyomozni. Azok közé a makacs fékezhetetlen arahnk közé, akik minden aliasságra képesek s akik semmi áron sem hajlandók meghunyászkodni. (Folyt, köv.) páratlan K'etiuezmenii a Deimagyarorszáa oiuasiM A főváros egyik elsőrangú családi szállodájával, a csendes és központi fekvésű ISTVÁN KIRÁLY SZÁLLODA VI, PODMANICZKY UCCA 8. SZ. igazgatóságával sikerült olyan megállapodást kötnünk, hogy olvasóink 20 százalékos kedvezménnyel kaphatiák a szálló minden modern komforttal (hideg-meleg folyóvíz, központi fűtés, telefon, lift stb.) berendezett ragyogó tiszta szobáit. — A százalékos kedvezmény igazolvány alapján vehető igénvbe, melyet a Délmagyarország kiadóhivatal* díjmentesen bocsáít olvasói rendelkezésére.