Délmagyarország, 1937. június (13. évfolyam, 121-145. szám)

1937-06-13 / 132. szám

Vasárnap, 1957. junius 13. ORI" MAGYARORSZÁG 9 PAALJÓB fc/PORTSOROZKTA: FmncJómf**SchruttHatatta regénye írtam Egy asszony, aki mindenkil a kárhozatba visz.. Nem messzire a badeni kurparktól, a Kaiser Franz Josef-strassen áll egy sárgára meszeljt emeletes ház. Az udvarában öreg iák lombjavesztett koronái roskadoznak a hótól. „SORGENFREI": ezt a szót rakták ki. aranybetükkel a ház. homlokzatára és eddig azok, akik a Sorgenfrei egyik matróna lakójáról, Odillon Helénről riportot irtak, ezt a házat afféle szegényháznak tették meg. Bizonyosan azért, hogy mélyebbé tegyék a szakadékot Odillon Ilelén ragyogó múltja és sivár öregsége között. Pedig ez a ház nem szegényház, nem is aggok menháza, hanem a polgári középosztály kényelmét szolgáló badeni penziók és hotelek nívóján vezetett, inkább szanatóriumszerü intézmény, amelynek előkelő lakói is vannak, öreg emberek és öreg asszonyok lefizetnek egy nagyobb összeget és ennek ellenében életük végéig ellátást, szeretetteljes gondozást és meghitt otthont kapnak. Az ápoló schwesterek fehér ruhában járnak és a portásnak, aki a kapu mellett őrködik, aranystráfos sapkája van. A ház lakói társalgóhelyiségekben fogadják a vendégeket, az étteremben ragyog a tisztaság és a park behavazott sétányain meglátszik, hogy ezt a kertet tavasszal és nyáron isok szeretettel és hozzáértései gondozzák. Telefonon kérek randevút Odillon Heléntöl és amikor megérkezem, az egyik szobaleány — fehér bóbitával a fején siet elém. Pár perc múlva előttem van már a „művésznő.'' Nemrég szélhűdés érte, a baloldalára béna, mind a két kezével botra támaszkodik, a haja fehér, mint a frissen esett hó, ő maga öreg és töpörödött, a szemei fénytelenül ülnek a szemüregekben, ráncok szántják végig az arcát és talán jólápolt kezei maradtak meg egyedül hírmondónak a dicsőséges múltból . . . Nyomban megmondom neki, hogy miért jöttem. — Schratt Katalinról írok, — igy szólok hozzá — és szeretnék a művésznővel róla elbeszélgetni. Megígérem: egy szóval sem irok többet annál, mint amennyit ön elmond nekem, de megkérem arra: beszélgessünk őszintén egymással . . . ... A két botja ott hever előttünk a kicsiny fehér abrosszal letakart asztalon, Odillon Ilelén összekulcsolja a kezeit, maga elé néz, a gondolatai ott ugrálnak a múltban . . . Egy kicsit rikácsolva szólal meg: — Ilja, hja, die Schratt .... Sohasem bocsájtiott meg nekem ... Azóta se állt velem szóba ... A régiek közül nem látogat meg már senki, egyedül Pálmay Ilka jön néha ki hozzám. ő is csak egy pár percre . . . Néha ugy várom Schrattot, szeretnék elbeszélgetni vele, hiszen az a férfi, aki kettőnk éleiében annyit szerepelt, már nincsen. — De a Schratt nem tud megbocsájtani ... Jó lélek, mindenkivel az életében jót tett, nekem se tett rosszat, pedig talán megérdemeltem volna ... De nem bocsájtott meg . . Se Béesbeii, se másutt sohase beszéltünk a z ó t d . . . . . . . Azóta . . . ötvenhárom esztendő telt el, hogy Schratt Katalin. a Burgtheater fiatal tagja Girardi Sándor kanárisárga felöltőjének zsebében megalálta az Odillon levelét és ezt levelet Odillon Helénnek soha meg nem bocsájtotta. Még akkor sem, amikor Alexander Girardit utolsó utjár kisérték ki a bécsi temetőbe. . . . — Mindenki szerette és becsülte Schrattot — folytatja tovább Odillon Helén —. senki nem tudott rosszat mondani róla. Én is szerettem és szeretem ma is . . Talán, ha egészséges leszek, ha mégegyszer bemehetek Bécsbe, felkeresem őt. Mit gondol, fogadna? Azt hiszem, igen. Hiszen öreg vagyok. Abban a korban, amikor a nők az éveik számát már nem tagadják le. Elmultam hetvenkét esztendős . . . — Mondja meg nekeni: olyan nagyon szerette Girardit? Elgondolkozik. Talán szeretne őszintén felelni, de igy megrokkanva, megöregedve és összetörve LÁTUÁnVOSSÁG service- és javitóielepe, Budapest, VII. Aréna-ut 61. Körzetkép vi selet: Markovics Szilárd cég Szeged, Tisza Lajos krt 44. sem tud őszinte lenni. A női hiúság úrrá lesz rajta. — Girardi halálosan szerelmes volt belém . . , Miattam szakított Schrattal . . . Nem mondom, én Csendes város Irta TERESCSÉNYI GYÖRGY Ebéd után, nyáron, alig mozog valaki az én szülővárosomban. Csendesek az uccák. Nos, igen, mi tagadás benne, ilyenkor aludni kellt Ugy tetszik, mintha az égboltozat egyetlen szikrázó és roppant nagy ivezet volna. Egy káprázatos üvegbura. Fenn, magasan, megfoghatatlan távol, de mégis az ivezet alatt a nap ragyog. Itt-ott, az azurtenger felszínén apró nyári fellegek látszanak, rózsaszínnel kicsipkézett és lilával árnyékolt alakzatok. Olyan egyformák ezek a felhők, egymáshoz olyan lehetetlenül hasonlítanak, hogyha láttukra cl nem mosolyodna az ember, meg kellene döbbenie. Egy púposabb és egy ellapult olacsonyabb dudorodásból állanak, szélességükben egy kissé elnyúlna s alul egyenesre vannak simitva. Olyanok, mint formás és kerekded cipók. Mozdulatlanok, mintha sülnének és pirulnának a végtelenség lángoló kemencéjében. AH a szél. Az opálos ragyogású verőfényben egyetlen fodrot sem vet a levegő s köröskörül ugy hajlik alá az ég, mintha le akarná takarni, körül akarná zárni, rabul akarná ejteni a várost. Ha kedve volna a madárnak, valami tikkadt fecskének, fészkét kereső őrgébicsnek, bogy elsuhanjon felette, széles, néma udvarokat, lecsüggedt .lombok sárgazöld foltjait, dermedt tornyokat, falakra hervadt háztetőket látna ott alant. Ülnek és gubbasztanak az ablaksorok felett. Le Tan hunyva minden' szem, valamennyi ablak. iLebocsátott függönyök. beihiajtott zsalugáterek, csukott kapuajtók. A hosszu egyenes uccák bús szabályosságát alig bontja meg valami. Házak sorakoznak egymás mellé, szürke deszkakerítések választják el őket egymástól. A kerítésen is szinte egyforma lécezésü és vasalásu a kiskapu, a nagy kapu. Mindegyik kicsi mellett van egy nagykapu is a szekerek szániára. A sarkokon egy-egy bolt, kocsma, péküzlet. Egyik-másik házra ovális pléhtáblát szegeztek fel, vagy a járdára szögellőben pajzsot dugtak ki. Azokon a táblákon mesteremberek neve díszlik. „Varga János. Szabó". „Kovács Péter. Asztalos". „Szűcs István. Cipész". Különös szeszélye a sorsnak, mert egyikük sem üzi a nevét jelentő mesterséget. Az én szülővárosomban alig található ilyen cégtábla: „Kádár Antal. Kádármester", sem ilyen: „Kerekes Lajos. Bognár". A Kis-ek hórihorgas, nyakigláb emberek s ismerek a Ivistiszauccában egy óriás Imre nevezetű ácsot, aki alig magasabb másfél méternél. Csöndes az ucca. Nyári dél van, hétköznap. Ha kedve kerekedne valakinek s az érveréstelálütó melegben megbújna egy akác árnyéka alatt, ha szétfigyelne valamely sarkon, hosszu pcrcek múlva venne csak észre egy-egy lomhán mozgó alakot. Messze, a járdavonalak mentén szinte szétfoszlik és eltűnik a verőfényben haladó ember, ki«ingben, mez.'tíáfo iramodó gyermetk, egy-egy fuvarból ebédre megtérő szekér. Egy szekér, amint álom-szerü haladásban felveri a kocsiút mély porát, szétterül és állva marad a levegőben. Ebéd után kettőre-háromra jár az idő. Aludni vonult mindenki. Csend van. A sétatéri szobor (a város szive ez a hely, egy kis poros park. ök ugy hívják: Sétatér!) ércbeöntött méltósággal mereng maga elé. II. Rákóczi Ferenc fejedelem képmása ő. Mint az állhatatosság, mint a makacs és örök következetesség, páncélokban, csizmásan, párduci bronzkacagányszürben üli meg a toporzékolásában gutaütött csatamént. A. fejedelem jobbkarja egy érebotpt nyújt előre mereven. Előremutat vele egy kétemeletes házra. A ház oromzatán szeces>Sz'ö-rózsák és gipszfolyondárok között egy sor betű villog kopot aranyos hivalkodással: Alföldi Gazdabank és Takarékpénztár. Ugyan miért mutat arra, éppen arra a házra a fejedelem. Kinyújtott hadvezéri pálcája ugyan minő hadműveletet jelez? Mit akar abba az irányba parancsolni, mi az olt, mi várható abból az iránybéf? Kuruc-e, labanctes1 Ellenség-e, jő barát-e? Egy gömbakác árnyékában állok. Lihegve, lecsukott szemmel, félálomban. Csend van. Ekkor messziről, érces, gyengén neszelő csikorgás üti meg a csendet. Felriadok. A zaj erősödik, mintha vaskerekek gurulnának és olyan bugórccsegő hang hömpölyög, remeg a levegőben, mint amikor az egytestből öntött tehervagonkerék lyukai a fordulóknál hosszu, vontatott ,,ú*' hangokat dudálnak a rozsdás síneken. Ez a jármű is ilyen. Vidéki villamoskocsi. Most fordul be a tér sarkán. Megdöbbentő és tfürpto gyorsasággal közeledik. Szine kopott kanárisárga és felsővezetékének áramkapesoló csápját hetykén rezegteti. Sebesen jő és könnyedén, de igyekezete egy cseppet sem csodálható. Teljesen üres. Két emberalak látszik benne, két bubaszerü figura, mintha ugy építették volna be őket a kocsiba. Elől áll a vezető s a hátsó perronon a kalauz. A nagyállomásra igyekeznek valami vonat elé, utasokat fogni. Elvonul a kocsi, eltűnik az uceanyilásban, a kerékcsikorgás zaja elhal. Nem érdemes visszavlürnf, mert a párja, az. i ellenirányú járat majd csak félóra múlva halad