Délmagyarország, 1936. október (12. évfolyam, 231-258. szám)

1936-10-18 / 247. szám

DCTMAOyARORSZAO Vasárnap, 19136 október 18. TORONTÁLI FAMETSZETEK Elflljóró beszéd Bolondság, hát persze, hogy bolondság, de mikor olyan jól esik! Ha az egész világnak is érthetetlen, akkor is jobb szeretem a magányt, mint az emberi sokadalmat. Soha nem éreztem azt a ,,szenvedést," hogy nem vehettem valamiben részt s a társadalom jelesei, vagy elégségesei nem tisztelnek meg a balkezük nyújtásával. — De egyedül! Az Istenért, mennyit unatkozhatsz. — Egy pillanatig sem. lalán tsak ha emberek között vagyok. Aztán igv legalább önmagától butul el az ember, nem idegenek közreműködésével s ez is valami. Hogv ugy mondjam: spekuláció in sich. A végtelenségig el tudom nyáron nézni, hogy az ablakom redőnyein át besüt a napsugár. hosszú sáv keresztezi nyomán a szobát, titokzatos irást látok benne, amit aranyporral hintett be titokzatos küldője. Találgatom, ki az és mit akar mondani? lTgyan már. hogv volna ehhez alkalmas a világon bárki idegen? Úgyis lélegzet-elfojtó aggodalmaim támadnak télen, hogy elmulasztottam valamit a nyárból, nem láttam keresztekben a búzát, nem kutattam a megszedett meggyfán ottfelejtett bordószínű bogyó titátt, nem követtem kíváncsian a szarkái, hogv hol telepszik le. nem láttam a vonat ablakából ijedten menekülő nvnlfiókát, amint kiszalad a lucernáshói s a kukoricásba siet, mert oda aligha követheti a gőzbika. Nagyon intenziven ál tudok élni mindent, kis örömöket kibővitek, éles fájdalmakat letompítok és tudom, hogy vannak szenvedések, amik kifelé hervadnak el és vafnnak, amik belülről virágoznak ki. A napsugár nem lehel elvan forró, hogy bántson s megértem a napimádókat, mennyi lehet az örömük! Mintha hatalmas üstökből (intenék a folyékony aranvaf. A mozi mutat néha acélgyárat, ott hömnölvög ugy az anyag, de nem ilyen közvetlenül, hogv a lélegzetem, szemem káprázatán ál változik a Füstje fel hővé. Ilyenkor érzem magam egészen gyereknek. a mesék, a régi ifjúságom a Riehterköveim, azokból tornyot épitek. hogv felmászszak rá a hétköznapi közönségességból és más világot lássak, ami nem emlékeztet á lenthagyottra. Meg tndja-e valaki érteni, hogy néha a szivarom ize egvenest a hajdani Pest városához cimzett kávéházba repit vissza, ahol először élveztem ki azt a boldogságot, amcív a felnőtteknek jár? — Veszelv ur. kérek egy szivar!. — mondom hangosan, legalább száz kilométerre a kávéháztól, s több évtizednyi távolságban Ha Pestre jön meleg családi otthont talál Nádor penzióban Nádor ucca 2 4. A Tőzsde mögött, a Belvárosi szivében, autóbusz és villamosmegállók mellett. - Modern berendezés, klíünő konyha, tlsszfaság és kényelem v 6 r I a. Nagyon mérsékeli penzió árak! Veszelv úrtól, aki ugy festett számolói minőségében, mint egy főrend. A ti régi lakásotok nyári hangulata minduntalan megképződik drága jó Bogoljub barátom. Négy vagy öt lépcsőn kellett felmenni, hűvös és finom hangulatu volt az előszobátok, vájjon ki lakik most benne s a balsarkában helyezték-e el náluk is a diványt, mint tinálatok? Szabolcska első verseit olvassa-e benne valaki? Sokszor azt hiszem, hogy az életem egy rossz váltó, amit folyton prolongálni kell, az ember semmit sem törleszt a tőkéből, csak a kamatokat izzadja ki, végre is leírják valahol. Aztán elkergetem magamtól ezt a szellemet, amely nem is annyira szeltem, mint inkább kisértet. Idővel az ember legjobb ismerősei Úgyis a temetőben gyülekeznek, oda várunk megsimogatni a fej fájukat s kérdezünk tőlük száz meg százfélét, amire nincs válasz. Hová lesz az elhasznált napsugár, hová a virágillat, amely agyunkat rózsaszínű, bohókás mámorba borította, mi lesz a muzsikából, amelyben egész sor eleven élet éli? Amikor égiháboruk folvnak a mindenségben s hozzánk is eljut belőlük mennydörgés és villámcsapások során valami — elmúlt évtizedek összegyűjtött sóhaja sűrűsödik viharrá? Valahol csak kell, hogy elhelyeződ jenek színes, kérő, panaszos, zokogó szavakkal együtt, amik nem múlhatnak el ugy. mint ahogv porrá tudunk morzsolni egy bogarat! Láttam nemrég odalenn egv darab helyei, egészen közönséges keramit mindenkinek, csak nekem nem. Ott van a régi helvén. ahová egyszer l>eágyazta a mancbester-nadrágu munkás, tudom bizonvosan, hogv ezen járt valaki nagyon kedves, ott állt rajta, megszámoltam a kockákat jobbra és balra tőle — jaj, hová lett a billenése? Mi van a Vérvörös rózsákkal. • amelyek illatából mindig megérezték valahol az üzenetemet és képzelt sóhai kopogtatta meg éiszaka az ablakomat válaszul? Melvík felhőn ül az a sóbaí s mikor a báránvfellegek nagvon tiszták és nagyon fehérek, nem a leánválmokhan gyűjtik össze. hogv langyos eső formájában visszatérjen a földre minden elsírt ártatlan könny? — Eh. másszunk csak fel arra a toronyra, nézzünk haza! Hogyan magvarázzam meg az értetleneknek. hogv mí az a nosztalgia? Miért szebb minden, ami onnanrul való, miért ád csak az megpihenést? A Várkonvi Jóska öcsém kis vizfestmérve lénvegtelen kanvarulata 9 Begának. — miért nézem mégis hosszasabban, mint akármelyik remekbe készült olajfestményt? Nézzétek emberek, folvtak már izgalmas harcok arról, hogy van-e. kialakulhat-e szorosabb értelemben vett jugoszláviai magvar irodalom, meglehet-e az ott termett Írásokon érezni a táiék, az emberek különleges voltát, azt. hogy odavalókról szól, nem ni ás vidék levegőjét adják, más nansugarat lopnak a szivekbe, nem a hazait? Sose szóltam bele a vitába. bár megvolt róla a magam véleménye. Talán egvszer céloztam Paryp Dánielre, akinek minden remekbe formált szép irfisa — főleg a Kalugver-történetek — önmaga is eldöntpné a vitát. Emellett vagvok ma is. Papp Dániel mellett viszont, aki a századfordulón élt és néhány olvan novellát hagyott bálra, amilvent azóta sem írtak hivatalos, félhivatalos. sőt. hivatott írók sem —. nincs rtiár senki. Egv délvidéki kénkiállitásról szóló türíósitás1 nn ionban megkapott valami. Azt írja többek közt: — Azt mond iák. hogv ez a funva. lompos, dáridós álmos, por- és borködös bácskai fái riem ad forrásvizet a szép szomjasainak. Azt áUítlák, hogy ezen a sík. csöndes földön nem születnek álmok, nem iárnak lelket felkapó, vágyat felkavaró és szárnyat adó viharok. Hogv itt minden megfullad a tétlen sovárgáshsn. Az a néhánvszáz vászon, árttélvét a kiállítás zsűri ie á közönné élé boc-átott. bitét és rfWértVt ád és — ráfol. Várinák trtüvé**e?nk. *kik enri.'k az el^tkív'rtttrtak htrd/ített tá'riak és fóldiiek er-iéból serkentek ka. Vannak «Sernek. aiűélvek meg tudjak látni ennek a tálnak karakterisztikus szépségéit és meg tudják szólaltatni a színek hangjegyeiben Bácska ködös, szelíd, kicsit álmos es kicsit lethargikus embereinek lelkét." Mondom valósággal megdobogtatta a szivemet az írás és visszatért bennem a régi kérdés: Csak képben lehet? Betűben nem? Akkor aztán eszembe jutott még valami. Mikszáth Kálmán már dédelgetett nagy író volt, amikor egyszer hazalátogatott Palóciába. Elkísérte Dörre Tivadar is, minden illusztrátorok avöngye, hogy szemtől-szembe lássa a hires alakokat, rajzot készítsen a tudományos Fílcsik csizmadiáról, Bede Annáról, a többi felejthetetlenről, a vén Naszály hegy oldaláról. Ismerős füvek és virágok suttogtak harmatosait. — Egy tündérkert sem szebb tán, a kekt gyöngyei sem bájosabbak. mint a ti borokabokraitok, lelkendezett Mikszáth. Ez a szőnyeg, amely az én bölcsőm alá voilt terítve, amleyet éri annyiszor mglapostam. Kérdezte is a rajzolómüvésztől: —- IJgv-é gyönyörűek? Az sehogy sem tudta megérteni a rajongást, csak bámult csodálkozva. — Nem találok rajtuk semmi különöset, minden mező ilven. — Ilyen? — hördült fel a szülőföldje, a gyér* mekkori emlékei bűvöletében levő iró. Oh, dehogy ilyen. Vagy- igaz. hiszen a piktorral ók egy cseppet sem törődtek, hagyták elmenni maguk között idegenül. Azlán jött Mikszáth csodálatos lírája, amit szeretnék a lelkére kötni mindenkinek, aki arról beszél, hogv egyik vidék olyan, mint a másik, a hegyekben mindössze annyi a különbség. hogv az egvik magasabb, a másik alacsonyabb, s hogv mindenütt jó, ahol az ember európai nivóiu szállodát, meleg fürdőt, vagy hideg tavat talál. — Valamennyi engem nézett, kidugták kíváncsi fejüket az apró füvek és a lóherés bokrok közül integettek és kiabáltak, csalogatóan magukhoz szólítottak. Nem ismersz? Nézz csak, itt vagvok. nem öregedtünk semmit.. . semmit azóta. Szivem hangosan dobogott szavaiktól, talán a könnvem is kicsordult, soha nekem még nem volt ilyen nagyszerű fogadtatásom. De o piktor nem érlelt abból egv betűt sem. Dunántúli ember szegény ... ...Hát én is igv vagvok. hogv helvhez kötötten nehezen tudok mozdulni, többnyire» csak a lelkemet.küldöm lefelé a gverekkor vidékeire. míg azoknak a Ttirhterköveknek a tornyából rájöttem valamire. — Ha már olvan bolondos természetű vagv, hogv azt hiteted el magaddal, amit akarsz, könnvü ezen segíteni. Felülsz az autóbuszra, s negvedőra multa Toronfáiban vagy. Csakugyan miiven nagvszerii ez, hiszeri megmaradt felülről egy kis csücske. — Gyere. András, most elviszlek oda, ahol ekkora legénvke voltam, mint most tc_. Esetleg zsivánvságban sem méltatlan elődöd. Hogv dobogott a szivem, mikor elfagytuk a kamara-töltést, a választó vonalat a Maros holt medrével. Tisztább volt a lélegzetvételem is, szerb szavakat intéztem egv útitárshoz és felel lem neki. mikor magyarul érdeklődött, hogyan vagyok: '— Tako lagano. András a végtelen mezőket nézte, a buzas szekereket, a suhanó autókat és megszólalt: — Mi az, hogy Torontál? Az egy város, min! Budaix;sl? — Dehogv is olvan .kis bogaram, sokkal nagvobb. sokkal különb. Ebben van minden, amit te eltudsz képzelni és amit nem találsz meg máshol. A cirkusz is? — meredt ram a kíváncsi nagy szeme. — Istenem, cirkusz mindenhol van, annélkül élni sem lehetne. És talán sose tudjuk meg, mikor voltunk beiíne magunk a bohócok. András tapintatosan nem felelt, nem szereti rontani kedvemet, de. láttam, hogv* nem ért meg. Hogyan is érthetne, mikor n mát egészen szegedi... Torontáli. BÚTOR Cs Társa ASZTALOSMESTEREK BUTORCSAíWOXA, Telefon 19—82. Szeged, Dugonies-tdr li olcsó és ló SsBürtreojri Sesa 1