Délmagyarország, 1936. február (12. évfolyam, 28-52. szám)

1936-02-09 / 35. szám

1936 február 9. DgCMÄGyÄRÖRSZÄP ij Hatásköri bonyodalom a pusztamérgesi őskori lelet korul (A Délmagyarország munkatársától.) Nemrégiben történt, hogy Papp Ferenc pusztamérges! gazdálkodó a szőlőjében ásott és munkaközben kemény tárgyban akadt meg az ásója: több őskori sirra talált. Amikor feltárta a sirokat, azok mélyén a rézkorszakból származó edényeket, ékszereket talált. A gazdálkodó a leletről jelentést tett a pusztamérgesi községi elöljáróságnak, ahonnan a csongrádmegyei alispánhoz tettek jelentést. A pusztamérgesi leletről értesült a szegedi muzeum is, a muzeum kiküldötte megjelent az ásatások színhelyén, ahol Papp Ferenctől szabályszerű nyugta ellenében átvette a tőidből előkerült rézkorszakbeli tárgyakat. A lelet bekerült Szegedre, de a csongrádmegyei muzeum vezetője is bejelentette igényét és kérte a lelet kiszolgáltatását arra való hivatkozással, hogy Pusztamérges Csongránmegye területén fekszik, a község nem tartozik közigazgatásilag Szeged városához. A szegedi muzeum ragaszkodik a leletekhez, de a csongrádmegyei muzeum sem hajlandó azokról lemondani. Ha nem történik valamilyen formában intézkedés, furcsa bonyodalom keletkezik a pusztamérgesi lelet körül. Annyi máris bizonyos, hogy a vármegyei muzeum részéről előkészületeket tettek arra, hogy Pusztamérgesen tovább folytatják az ásatásokat, hátha sikerül ujabb leleteket találni. De valószínűleg a szegedi muzeum is megkezdi Pusztamérgesen a rendszeres kutatásokat. FARSANGRA Színházzal kapcsolatban is nagy és bő divat ma válságról beszélni. Szellem válságáról, gazdasági válságról, vilógkrizísről, a mozi és rádióversenyéről, amely a színház nyakára nőtt s amelyek elvonják a közönséget a színháztól, gazdasági ¡«fokozódását okozzák s divatos szójárással élve a »gazdasági lehetetlenülés «-be sodorják. Látszóüag (1) valóban itt a baj. Egy kis részlet-igazság tényleg van abban az érvsoraköz tatásban, amely gazdasági konkumenciától félti a színházat. De vájjon, valóban ez-e a teljes é6 kizáróllagos magyarázat? Ha a színház jelen gazdasági, alkati és művészi bajairól beszélünk, tényleg csak ebben és csak ennyi hiba volna? Azt hiszem, mindenféle válságprobléma közül, egyszer és elsősorban nem a szomszédokra, a modern életnek a színház köré nőtt gazdasági s «gyéb versenytársaira kellene néznünk, • hanem magára a színházra! A probléma gyökerére, testére, áldozatára vagy vádlottjára. A színpadi alkotást nem és nemosak abból a szükségből írják, mint a lirai vagy epikai müvet. A színház ösztöne — mint vallási eredetű, az extáris és a mimikai ösztön jegyében megszülető közösségi (törzsi, faji) ténykedés — még az irodalom kezdetei előtt, sőt még az írás megszii'etése előtt is élt már az emberiség lelki életében. A közönség — a közösség — hozta létre, amely az élet bizonytalanságával, ismeretlen és ismert veszélyeivel szemben egy vallásos-fajta lelki életvédelmet keresett a mágikus táncban, majd a varázslótáncok szertartásába belebővülő szövegben, majd a szabaddá fejlődő és saját útjára tért mimikai ösztönben, amely a törzsközösség életében, mint fájdalom vagy öröm lelki megnyilvánulása, állandó szerepet töltött be. Kezdetben volt tehát a közönség. Az a kollektív életérzés, amely lelki szükségből kereste az extáziist s ezt a mimikai ösztön segifrségével érte el és élte ki. Amelyből a görög dionysiák, már mint a fejlődés későbbi formációi nőttek ki. S amelyből az antik tragédia megszületett. A 6zinházat, mint lelki aktust, először a közönség teremtette meg önmaga lelkéből. Aztán jött a differenciálódás folyamata, amikor a mimikai ösztön ereje a vallási jellegen túlnőtt, azt e hagyta s az önálló színházi folyamatot hozta létre. Majd kivált a tömegből: a színész és végül a szerző, aki a közönség szükséglete számira a színésznek anyagot adott. A színpadi mü, Ingek, nyakkendők, harisnyák, nel dlvatkdlönWoÄ" PolláK- leslfereknél. MA ES HOLNAP A SZÍNPADON Irta HORVÁTH ÁRPÁD a drámairodalom tehát nem olyan módom s szükségből született, mint az irodalom egyéb ágai S ezt azért tartjuk fontosnak aláhúzni, mert a keletkezés és fejlődés természete világítja meg. a legteljesebben azt a tényt, hogy a drámai mü lényegében és tulajdonképen, csakis és kizárólag a színpadon, a színpadi előadás létrejöttével válik teljessé s tölti be hivatását, mint alkotórésze egy folyamatnak, amit közönség, színész és iró együttesen hoznak létre. Ez adja a színház külön és furcsa alkatának és törvényeinek magyarázatát. S azt az igazságot is, hogy minden, külső formájában bármennyire is drámának tetsző Írásmű, amely nem színpadi előadás céljából születik, lehet bármennyire is irodalmi, de a drámához nincs kő», * könyvdráma külön és holt sorsa az övé. * Az igazi drámát a színpadnak meg kell valósítania ós a közönségnek el kell fogadnia. (Legalább is: kellene.) Ugy a megvalósítás, mint az elfogadás — sok volna itt a fejlődéstörténet igazoló áttekintésére rátérni — sokkal könnyebb és teljesebb volt akkor és addig, amíg a közönség lelkileg (és társadalmilag) egységes volt, írói a karnak és közösségnek a lelki tartalmát szólaltatták meg, aimig minden egyes korszaknak megvolt a maga lelkileg egynyelvű mondanivalója, az író ezt fejezte ki s az egységből lelkezett színház a játék elevenségével ezt egyértelműen valósította meg színpad és színész hu»-vér drámájában. De az a differenciálódási folyamat, amely a tömeget közönséggé tette és belőle a színészt meg írót kiválasztotta, nem alít meg; folytatódott és a ma annyira divatos szellemtörténet fejlődési vázlatán kellene keresz tű tekintenünk, hogy szerves okfejtéssel jussuk el a mai állapotig, amelyben a közönség lelki egysége Is elveszett, az író is külön (és sokszor nem a legtisztább) utakon jár és a színpad is irányok, kísérletek vagy egyhelyben való veszteglések között keresi az elveszett egységet. A XVIII. század s különösen végső évtizedei óta a társadalmi osztálvtagozódás, az ipari forradalom és a demokrácia végkép rétegekre tagolta a színház közönségét is, a kultúra igényei & Műszemeket termesze thűen készítünk betegeink számára. F. Ad. Müller Söhne, Wiesbadsa Budapesten: Esplanade Szálloda, Zsigmoad-u. 38-40. Február 17-töl 2Mg, M« más ós más fajtákat termeltek ki a más ós más közönség számára. A XIX. 6zázad adott még; legalább egységes irodalmi áramlatokat s irá-i nyokat, amelyekben a színpad a maga egységes kifejlődését megtalálta. (A romantika színházán és a naturalizmust.) A XX. század már csak ki-« sérletezett és keresett; a háború meghozta aj szellem válságát (mert az ember és az élet, ai lárrsadalom és a hit, a kultura cs gazdaság váln :ágát robbantotta fe'szinre), a Kor színpada te-« hát százszoros niagárahagyottségban, egy nyugtalan hanyatlás völgyében ájult levegőtlenné: nincs egységes lelkű közönsége, nincsenek igazi drámaírói, akik a genie erejével forrasztanák) egységbe a közönséget, s be kell érnie azzal, hogy a szórakoztatás olcsó napi iparává üzemesedett. Gazdasági béklyói nem engedik uj területekre 6 kezdi elfeledni igazi és mély hivatását, amit a Szellem és Művészet országában bőtöltött. * A modern színházi reformtörekvések — bármilyen kritikai értékmegál'lapitás is legyen sorsuk a fejllődésti rténelemben —- egyetlen közös ós nagy elvi bázisra helyezkedtek: a színház mü-j vészi tartalmát, kifejlődését és ideáljait szolgála ták, a színház művészetét fen tartó erőket és formákat keresték, tehát etikailag közös nevezőn; voltak és vannak azzal a szörnyű és rettenetes rákfenével szemben, amit a színháznak mai elkomri merciálizálódása, szórakoztató napi üzemmé devalválása jelent, amely a színház életének, születéséi nek, őstradicióinak megtagadásával előidézte a belső válságot. Azt a szégyenletes és megdöb-í ben tő tényt, hogy a színház, amely hitből, élményből és magasrendű lelki szükségből lett Művészetét, ma narkózisé, mozival, rádióval, sőt bride-zsel, römivel, week-enddel, tánccal, sporttal ^yenrangu ós létéért versenyre kényszerülő kommerciális vállalkozássá lett. Az anfiteátrum áhítatából, a misztérium hitbéli kisugárzásából, a Renaissarioe vérbő életét váH fából, Shakespeare meggazdagodott szenvedélyű) jából, Moliére embert-látó és láttató hu* morából, Racine pátoszának szárnyalásából, Lessing és Schiller nemzeti drámájából, a Sturml und Dramgwból, Kleistból, Hebbelből, Ibsen életein s társadalmat boncoló drámai birodalmából, Csehov orosz lelkének élményeiből a lelkileg íeszegén vült világ már mit sem kér, nem kívánja s nem is teremti meg a miaga számára kora drámai szavát, sikolyát, problémáját vagy próféciáját, — még Shaw görbe tükrére sem valami kíváncsi, Pirandello bizarr keresését is közönnyel szemléli! — elvetélt igényekkel megy (ha megy) a színházba, ahol viccet, olcsó ötletet, csak-szórakozásti igényel s nem veszi észre, hogy elferdült igényes« sége az igazi drámát, a költőnek a színpadon való megszólalását, a színpad művészi tartalmának valódi erőkifejtését, a szinész igazi hivatását! mossa el és fojtja bele a színházi flzlet, a drámai ponyva, a napi termelés, a lelki olcsóság — nem és nemcsak gazdasági, de — erkölcsi »lehetetlenülésébe«. Színész és rendező az elcguszamlott s megferdült. világ kerekei kőzd kerültek a maguk hivatásával, legfeljebb álmodhatnak, de alig-alig élhetnek. Csak a szubvención nált, — állami ós nemzeti — szinházaknak van erre némi módja — ébrentartani a lángot s egyfelől a Nagy Mult emlékeztető erejével, másfelől az uj keresés kockázatával igazi hivatása pályáján tartani a színházat, mint intézményt, hiva^ tást és művészetet, — meg az üzletmentes, fan»RENUBSSIINCE PENSiO Budapest szívben 8MV. Irányi ucca 21. a legtökéletesebb konfortot, a legkitűnőbb konyhát, kívánatra diétás ellátást is nyújt mértékeit árak mellett. A legideálisabb tartózkodás családoknak. Minden szobában hideg és meleg folyóvíz, lift éjjel-nappal. Autóbusz és villamosközlekedés minden irányban. — Telefon: 825—27.