Délmagyarország, 1935. december (11. évfolyam, 270-292. szám)

1935-12-25 / 289. szám

A CSODÁK ÉJSZAKÁJÁN... Irt« DALLOS SÁNDOR M

AR REGGEL csudálatos volt a világ azon a napon. December volt és tél a világ más tájain, a Libanon hegyeiben északi szél karmolta a sziklákat és naponként sürü hóesés kavarS

ott a csúcsok felett, de itt a lankán csőnes volt az idő, éppen csak meghüsfilt egy kicsit s még a ievelek se hulltak el. Mindössze esett az eső, ez jelezte egyedül a telet. Jóformán máséfl hete már szakadatlanul verte a földet, hol nehéz cseppekben, hol csak mint finom pára szitált, de a világ minden pórusa eltelt nedvességgel. De huszonharmadikának éjszakáján éjfél után megállt az eső, pillanatok alatt meleg szél kerekedett, akárha március lenne már és fölitta a föld tocsogóit. Nem lehetett tudni, honnét jött ez a szél, melyik égtájról és miért támadt az esős évszak idején, de megjött s ott loholt egész éjjel a vidéken, mint egy átvonuló, nagy és barátságos állat, mely beszimatol mindenhová. A házakban kitárták az ajtókat s s lakószobák is elteltek langyossággal. — Mózes szele fuj — mondták az egyszerű pásztoremberek a dombokon s arra a szélre gondoltak, mely egyszer a tenger fenekét szárította uttá a menekülő zsidók lábai alá s megremegtek tőle. — Jehova jár a szélben — gondolták belehallgatózva a meleg szél zúgásába, őszszehuzódtak és lehajtották fejüket, mert tiikok lappangtak a szélben és Isten súlyától volt terhes qz éjszakai levegő. — Jehova! — sugdosták. — Jehova! S égnek fordultak és mormogták; egyikmásik énekelt. — Uram, figyelmezz szavaimra; értsd meg az én sóhajtásomat. Ügyelj az én kiáltásom szavára, én Királyom és én Istenem, mert én hozzád imádkozom! Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat; jó reggel készülök hozzád és vigyázok. Mert nem olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél; nem lakhatik tenálad gonosz. Nem állhatnak meg szemeid előtt a kevélyek, gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt. Elveszted, akik hazugságot szólnak; a vérszopó és álnok embert utálja az Ur. Dávid reggeli imádságát mondták. Árvák voltak, egyszerűek és elhagyottak. Ügyefogyott, gyámoltalan zsidó pásztorok a dombok oldalán kitéve az ég, a föld és az emberek minden támadható haragjának, takaratlanok a szélben, födetlenek as eső alatt, martalékai a mezei tüzeknek és farkasoknak és védtelen áldozatai kardnak és korbácsnak. — Uram, figyelmezz szavaimra... — mondták alázatosan s meghajoltak, mint a gyepcsomók szálai a szél iramának. — Uram, figyelmezz... ö nagyon egyszerű és nagyon jó emberek voltak, füvek, fák és hasonló rögök titkaiban ugy sugdosott nekik föld és ég, mint az anya a gyermekeinek, Ugy értették belőle: — Vigyázzatok és várjatok! Elfáradt, gazdátlan emberek, ti egyszerű gondolatuak és tiszták, vigyázzatok és őrizzétek magatokat, mert eljön az, aki eljövendő, aki megmutatja az utat nektek, irányt szab a sziveiteknek, aki megnevezi a lelketek névtelen vágyát és ismer és szeret benneteket utolsó Izetekig, mert olyan lesz, mint ti s aki betölt majd füvet, fát, főidet és eget egyetlen leheletével s jelen lesz mindenben és mindent megtölt emberrel és aki minden dolgok lelke ... Várjatok és imádkozzatok... így beszéltek a föld és ég minden dolgai. S a szél futt és betöltött minden parányi helyet melegségével. * C

SÖND VOLT EGYÉBKENT, csak a szél dudált felettük és a sejtelmek nőttek meg az éjszaka leple alatt. Az emberek felpuhultak, mint a melegre a fagyott talaj, érzékeny mélyük fordult a világ felé, mely oly finom volt, hogy felfogta még a buborékok pattanását Is. A nváj feküdt előttük csendesen s a vemheseket egy csomóba terelték. Azoknak tőfsre duzzadt volt a tejtől, megereszkedett asuk szelíden és melegen feküdte meg a főidet s fejük csöndesen ingott a lélekzéstől. — Vigyázni kell ma — mondták a pásztorok. — Vigyázni kell ma az állatokra! S körülnéztek a csöndes éjszakában. — Milyen nap van ma? — kérdezték. — Micsoda éjszaka? Mert különös volt az éjjel De nem tudták. Csak álltak ott az állatok felett, szívták be meleg párájukat, figyelték a lélekzésük csöndes játékait,hallgatták a bégetésüket, a szél száritóan rohant felettük, a fü különösen zizegett, a fák titkosan súgtak, egyik-egyik állat mély hangokat adott s mindez oly megható volt s oly Istenhez vivő a csöndes éjszakában, mint az imádság. S az öreg pásztor levette a süvegét. — Akit megütöttem közületek — mondta átjártan — üssön most vissza engem ezen az éjszakán és felejtse el a bántást. De senkise mozdult. Álltak és magukba hallgatóztak. — Legyen békesség — mondta az egyik —, mert ma olyan éjszaka van, hogy nem lehet tudni, mi következik. * VALÓBAN OLYAN volt az éjszaka. Furcsa moccanásokkal és megmagyarázhatatlan érzésekkel teli. Nem lehetett tudni, mi következik, csak az voll bizonyos, hogy lesz valami, mert minden furcsa jel az elkövetkezendőktől volt terhes ezen az éjszakán. Tí?y a hebroni országút egyszerre megV 3 VERSEK Irta KOSZT OLÁMI DEZSŐ Már megtanultam Már megtanultam nem beszélni, egy ágyba hálni a közönnyel, dermedten, élet nélkül élni, nevetni két szemembe könnyel. Tudok köszönni ostobókna':, bókolni is, őrjöngve, dultan, hajrázni, ha a fejemre hágnak. Az életet én megtanultam. Csak olyan unott ne volna minden, a jó, a rossz, amit a sors hoz. Ennen-sebem is ugy tekintem, akár egy esetét az orvos. Mindazt, mi fái és mn. megértem. Nekem jutalmat hát ki adhat? Nem zöld kölyök vagyok. Megértem: Halál, fogadj el a fiadnak. Daltalan fa Rég elröpült már gyermekem kacaija, állok magam. A múltba nézek és előre, várom, mi hátra von. örömtelenség, hó és csönd köröttem, határtalan. Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn, madártalan. Á százas bankó Elbeszélőt, irta Boboy J4«»«| I. Sáppadt aranyba fürdette már u ftsx láthatatlan keze láthatatlan ecsetjeit. Messziről, ocnét, ahol sziklán örséget állnak a horvát hegyek, csípős ostoru sízeleoskék hordták az adriai üzenetei a megye földje felé; no szárazföld jön rád a jaj csonttá fagy pár hét alatt minden füved, fád, virágod, de a tenger caak tenger marad, enyhe, illatot és fagyfoghatatlan ... Nagyöregek meséi szerint „viszonitválajszit" küld ilyenkor a somogyi föld silklilk a válasz bodza s berek, bokrok között ,-zü letett őszi szél szárnyain, magasan a Karsztok lett s szava lehuill a fiumei öböl szelid-szőttes hul lámaira. Kíváncsian issza magába a végtelenkék via a versezetet, ezt a négy sorocskát; Igazad van tenger néked. Télen Is van enyheséged. Nincsen fagyott füved, ágod — De sohaslnes hosssn álmod... Azon a gyorsan homályba boruló őszi estén is ilyen versezetes osiipős szelek törték derékba » soká ablakokat őrző m/usikátlis-leveleket, hej, pá» nap csupán, levándorolnak a padlásról a téli ab lakok s felkullognak helyükre a zöld zsalugáterok. Készülődik az élet a tél elé, az erdő már beteritette anyját, a főidet aranypaplannal, az avarral Rendezkedik holt és élő a bél elé, a spórolós Vicán néni éppen tegnap járt a politzer-boltban, kemény, barna „péíkondeklit" vásárolt, mert be keD vele szögezni a milleneumkor kitörött uccai ablaJkol. Tavasztól őszig megteszi ugy üresen áll-