Délmagyarország, 1934. október (10. évfolyam, 222-246. szám)

1934-10-28 / 244. szám

m t)ft MAGYARORSZÁG 1034 október 28. Megjelent a piacon a .••--• DOROGI SAJTOLT KOKSZ mely nem tartalmaz kátrányt. Füst és korom nélkül, tisztán hamuvá ég el. Egyértékü a gázkoksszal, ára olcsóbb. Egy próba meggyőzi önt, ez a modern technika legjobb alkotása. Ideális fűtőanyag ! Kapható Bachnál, Szi. István tér. Tel. 11-26. »IWWIWIWIWIMWWI»» WWW • Á Dél magyarország regénye PANNA ANGYO Irta : Farkas Antal i. A Pncslrta-uccni művésztelep, meg a kastély Az urasági kocsis már a város végén megkezdte a kérdezősködést, hogy hol, merre keresse azt a tájékot, amin a zongoramester nr lakik. A méltóságos asszony nagyon ráparancsolt, hogy zongoramester nélkül vissza ne térjen a kastélyba, mert levágatja a bajuszát. János a két lóért nem adta volna a bajuszát, nemhogy egy rongyos zongoramesterért. Különben is micsoda fán terem az a zongoramester? Zongorát már látott is, hallott is, cipelt is, amikor a lépcsőkön föltörekedtek vele a méltóságos szobájába, de még a mesteréhez nem volt szerencseje. Valamivel tán könnyebb lesz, mint a csinálmánya. Különben is két ló húzza ki a kastélyba, nem ő. A Sasos-kocsmában kártyázó cigány-muzsikusoktól alapos útbaigazítást kapott: — Fölmegy kend a Piactérre; onnan lemegy kend a Görgős-uccán egészen a Palkó csizmadiáig; ott már a legkisebb gyerek is megmutatja. Érti kend? Már hogy ne értette volnál Maga is Palkó csizmadiánál szokta a csizmákat csináltatni. Ugylátszik, hogy ezek a mesterek egy csomóban laknak, mint a cigányok. GyiI Most mór egy-két kérdezősködés a Palkó inam háza körül és csakugyan odatalált János, ahová a méltóságos asszony küldte. A Pacsirta-uccának nem a legnagyobb, de a legkedvesebb háza volt a Karcsay bácsi háza. Zöldre festett, rácsos kerítésen át az arra sétálók el-elnézegették azt a gyönyörű kertet, aminek párja nem volt a városban. Pedig nem is kertész csinálgatía, nyesegette, mint a polgármesterékét, hanem maga Karcsay bácsi, meg két kísaszony-Iánya. Igaz, hogy a polgármester ur kertésze nem annyira a polgármester uré volt, mint inkább a város kertésze és a polgármester ur portáján való kertészkedés nem jövedelmet, csak munkát jelentett a kertésznek. No, de ha a polgármester urék nem egy-két rosszul szelelő szivart, hanem egész láda Portoricót adnak is Tóbiás kertész urnák, a kertész ur akkor sem tudott volna olyan bájos, olyan kedves kertet produkálni, amilyennel Karcsay bácsiék bámulatba ejtették a várost. A polgármester ur nem egyszer mondta Tóbiás mesternek: — Szép, szép a mi kertünk is, de látta-e már az öreg Karcsayét? — Nem láttam én, tekintetes uram — füllentett Tóbiás —, de nem is vagyok rá kíváncsi. — Kár, hogy meg nem nézi. — Nem vesztek vele semmit. — Az igaz: nem maga veszt — duruzsolt a tekintetes ur, aki mégis röstelte kimondani, hogy vesztek énl Tóbiás megértette ezt úgyis és föl is sóhajtott, hogy a tekintetes uram is értsen meg belőle valamit: — Hjah, az öreg Karcsay nem a városnak, hanem magának dolgozik. A polgármester ur ilyenkor mindig a kert másik oldalára sétált. Az ördög vitatkozzék ezzel a rosszkedvű kertésszel. Ugy látszik, éppen nem szelelt a mai ajándékszivar. Karcsay bácsi többet fáradozott a kertjében, mint amennyit a polgármester ur ült a hivatalában. Az öreg urnák ez a kert volt a mindene. No, meg a két Karcsay-kisasszony! Ezek is értek annyit, mint a verbénák, szekfük, tulipánok, kerti mákok, estikék, hajnalkák, árvácskák, paprika-virágok, nárcisok, ciklámenek és az Isten tudja hányfajta színű és illatú virágok a különböző fényt játszó üveggönbök társaságában, a futó rózsákból szőtt lugasok közt. Ez a kis város igazán nem sok nevezetességgel dicsekedhetett. Nem született itt senki, akinek a neve csak véletlenül is belekerülhetett volna a Lexikonba. Az nem olyan nagy hiresség, hogy a tatárok annak idején elpusztították, később a törökök megsanyargatták. Ilyesmi a legtöbb alföldi fészekkel megesett. Az sem olyan égbekiáltó nevezetesség, hogy a helybeli Gazdasági Egylet a megyei kiállításon többször nyert aranyérmet, mert hiszen a főispán urat atyafiságos érzületek fűzték a tiszaberényiekhez. A fővárosi újságokban leginkább követválasztások alkalmával szerepelt Tíszaberény, meg akkor, amikor a kompja egy csomó vásáros néppel elsüllyedt a Tiszán. A polgármesterei jámbor, aluszékony lelkek voltak, akiknek uralkodásából nem maradt egyéb emlék, mint a városi m ó r a mari fűzőinek és melltartóinak elismerten tökéletes I r r Q szabása eleganciát, fia'alsáqot és kényelmei |f£iÉ ^T U O nmjl. — Fűző méret ulán 17.- pengőtől. 1 ^ - W" pótadó megnövekedése. Egy sereg szoboralap már volt, de ez a legjobb termés idején sem tudott annyira megnövekedni, hogy valamikor csak egy öklömnyi szobor is teremtődött volna belőlük. A Piac-téren szomorkodó Keresztelő Szent Jánosra a legjobb akarattal sem foghatjuk rá, hogy helybeli nagyság vagy legalább is tiszaberényi illetőségű lett volna. Hires ember volt annak idejében Varga Marci bácsi, a betyárkergető komiszáros, de az ő közrendészeti tevékenységét sem becsülték annyira, hogy szoborba öntötték volna. Fehér Laci, a vármegyeszerte ismert futó betyár e város szülötte volt, föl is akasztották, de ő sem kapott szobrot. Mondom, nagyon fukar kezekkel mért a tiszaberényi hála, pedig ha más nem is, de Karcsay bácsi megérdemelné a megörökítést, mert nagyon jó ember volt és megérdemelnék a Karcsay-lányok is, mert nagyon szépek voltak. Nem azért mondom ezt, mintha Tiszaberényben megörökitendő ritkaság volna a jó ember, meg a szép lány, hiszen akad, akad, de olyan Karcsayfélék nem minden bokorban teremnek. Magam sem tudom, mikor és honnan vetődött Karcsay bácsi a tiszaberényi sárfészekbe; Elég az hozzá, hogy ő volt az — a községi gimnázium professzorait nem számítom aki Tiszaberénybe az ének- és zenetudásnak a népszerűsítésével egy kis -kulturát hozottj Nemcsak az iskolákban, a privátházaknál tanított, hanem megalakította a dalárdát, a tűzoltó bandát, a magyar trombitás zenekart és kottából való hegedülésre oktatta a cigányokat, hogy az uj darabokat ne fütyülés után tanulják be. Aki nálunk hegedülni, zongorázni tudott — hacsak nem a fővárosban ragadt rá ilyesmi —, az biztosan a Karcsay bácsi tanítványa volt. Nem tudtak olyan furfangos zeneszerszámot a kezébe adni, amin et^ykettőre ne tudott volna muzsikálni, ha fúvós volt, ha vonós volt. A cimbalom, a nagybőgő egyformán mesterére talált benne. A parasztok citeráit éppen ugy fölhurolta, mint a tekintetes urak zongoráit. A maga-eszkábálta furulyájával hangversenyeken szerepelt. Még az orgonát is megreperálta, ha egyszer baja esett. Hogy megbecsülték-e Tiszaberényben ezt a művész-embert, ezt a zseniális muzsikust, arról most ne beszéljünk, de az igaz, hogy szerették. A Múzsák berkéből ültetődött be az alföldi talajba, de nem veszett el benne: friss hajtásokat hozott. (Folytatjuk.) a H. e. w w RÁDIÓ ELET, „„„„„ mmt szépirodalmi, művészeti és képeshetilap Előfizetési ára: 1 hóra . 70 tillér ft fi negyedévre 2 pengő Egyes szám ára fc U «Mér. EiOfizeiesehet szeneden felvesz a Magyar Távirati Iroda, Tisza Lajos körút 73 sz.