Délmagyarország, 1934. április (10. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

18. DE! MAG y A ROR SZAG 1934 április T. 90.- P Ä 90.- P Torpedó szabadonfutóval gvárl felsrere éssel. Kirakatunkban látható. D éry gépáruhAz látogatásomat. Ez a stilus messze feküdt az ő derűs lelkétől. Hát szabad egy költőt, egy irót, egy' alkotó zsénit hétköznapi emberi mértékkel, etikettröffel mérni? Siettem is hozzá 1933 tava­szán fölkérésemmel és az őszre meg is igérte az előadást. Amikor szeptemberben fölkerestem Ígé­retének beváltására, az egész emberből már csak csodálatos selyemősz haja és meleg barna szeme volt. Várta, hogy megerősödjék... Még most is könnyes lesz a szemem, ha a jelen tanév szabad­egyetemi előadóinak listáját a kezembe veszem. Az első helyen olvasható Móra Ferenc neve. üzabadalmazoll ágynemüiarttval páratlan. Modern rekamiék, fotelok stb. Vitéz Qftczl ImrR liároitm és Hlszl^né'. 420 VERSZTES UTAZÁS NYÍLT PARANCCSAL Irta: STEIN SÁNDOR T. Az orosz Eadifoglyok szibériai életében a ke­hyérgond elsodort sokszor és sokfelé bennünket, mindenkit aszerint, hogy mihez értett. így lettem futball és atlétikai-tréner. Hogy az ehhez szüksé­ges mozgási szabadságot orosz sportbarátaim megszerezhessék, egy nagy sebészeti vöröskereszt kórház szanitéoe és t{szta9ági felügyelője lettem. Délelőtt szorgalmasan dolgoztam a kórház kötö­zőjében ós bizony megvallom, amikor az első am­putált fagyott láb gazdátlanul a kezemben maradt, gyöngyözött a homlokomon a verejték és ha a fő­orvos, ki az orosz sportklubnak az elnöke volt — és igy az én gyámolltóm —, ki nem küld a folyo­sóra, még szégyen is ért volna Még sem futottam el a munka elől, mert előttem állott a földbarak­ftos fogolytábor minden iszonyával Nekíedzőttem. Később már az első kötözést végeztem és gospodin felcsernek szólítottak. így lett belőlem, a futball­Irénerből a sebészeti kórház használható tagja és főorvos barátomnak, ki a cári hadsereg alezredese volt, elválaszthatatlan segédje. 1930 januári délután volt. Miután szabadnapos voltam éppen a szépet tettem egy szomszédos kis­leánynál, amikor sürgősen hivattak a vöröskereszt upranlénjáha (központi iroda). Tíz napja már meg­változott világ volt nálunk. A vörös hadsereg volt iriár az wr városunkban, főorvosom pedig az 5. Annee orvos-főnöke lelt. fin az örök hadifogoly maradiam mellette: cak ne vissza a földba­rakkba! A tóhadisnUlás Tomszkban vott. Cfelentkezésemkor kezembe nyomtak egy nvilt parancsot, hogy harmadmagammal utazzam Tomszkba felvételezni az Armee egészségügyi in­tézményeinek javadalmazását. Társam volt egy orosz orvos és egy fiatal, 21 éves orvosnövendék, ki örömmel vállalkozott kísérőnek, mert fiatal fe­lesége Tomszkban tartózkodott és azt szerette vol­na viszontlátni. Enyhe 20 fokos hideg volt és nem volt már időnk az utazásra előkészülni. A nyílt parancshoz egy revolvert kaptam, amit hosszú esz­tendők után örömmel simogattam. Kabátomra tűz­tem az emnillirozott vöröskereszt jelvényt. Útköz­ben egy barátomról ugv húztam le a bundáját köl­csönben, de a hócsizmáért már nem volt időm a lakásomra menni. Szánon kimentünk az állomásra és vártuk, jön-e vonat. Nem igen jártak még akko­riban a vonatok. Végre jött egv szénszállító vo­nat, hozzákapcsolva 8—10 mnrbfikocsi (tvepluska). I'rrsze egyikbe sem akartak bennünket beengedni, nem lehetett bízni az útitársakban azokban az idők­ben. Az állomásőrség segítségével egyik vagont felnyittattuk és erőszakkal felszállothuik. A kálvha mellett állva bóbiskoltunk. Mellettem I egy széken összehúzódva a hivatalnok fiatal leá­nya aludta az igazak álmát és álmodozott szegény­ke az otthagyni kényszerült szép lakásról, a ké­nyelmes puha, fehérszobás ágyról, melyeket talán az életben sohasem fog viszont látni. Az én or­vostársaim is szorítottak már egy kis helyet ma­guknak. A tisztek szuronyos kísérői ülve, fezükben gyilkolószerszámaikkal fujtáik elég kellemetlen hangossággal a forró kását Én voltam éber egye­dül és raktam a tűzre, hogy ne fázzanak társaim. Bele bámultam a kis kályha vörös lángjába és örültem vértelen boldogsággal, hogy 5 évi fogság után újra szabadon utazhatok és mámoros lettem a vo­natkerekeinek zakatolsáálól. Hogy meddig tartha­tott ez a elzsibbasztó érzés, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy rángatta valaki a kabátomat. Oda nézve látom, hogy a kisleány éppen a székről tápászkodik fel. Megkérdem, mit kiván tőlem — Uram jöjj, — felelte, — feküdj a helyemre, én már kialudtam magamat... Nem akartam eljogadni, de mikor kijelentette, hogv semmi esetre sem fekszik le újra és már oda is állt a kályha mellé, hogy gémberedett tagjait mozgásba hozza, rászántam mésis magamat, hogy a kényelmetlen székágyat elfoglaljam. Háromszor váltogattuk egvmást az.cn az éjszakán. Alig vártam a regiéit, pedig nem jó meglepe'ést ho-c'.t. Az cls3 szürkületi cs, ir'icr a rernt TneiT­gállt, kis csajnikommal leugrottam vagonunkból és kerestem a forróvlztartálvt. Minden állomáson van ilyen kipiatok. Erős, metsző, negyven fokos liideg lett. Amúgy oroszosan megmertem a csajnikom, zubbonyom zsebéből egy pár szem teafüvet tettem a kannámba, ecv fél kockacukor is előkerült a ka­bát zsebéből és vittem kis társamnak is az üdítő teából. Sokáig ácsorogtam a csonti? ható hideg­ben. mert a vagonba visszatérve a szuronyos őrök is mozgolódtak. A szük he^-en egyik csizmám or­rára lépett és mikor ki akartam szabadítani, ketté törött a feie. mint errv dnrab fa. Ott álltam lesza­kadt csizmnfeiiel. Azt hittem: felnvársalom. oly tekintetet vetettem rá, de a nvilt ellenségeskedést nem tartot'am célravezetőnek Megelégedtem az­zal. hogv amu<jv oroszosan leszidtam. Haragom csillapodóval, elővettem f'«fl«iet. hopv rendbe bozzam frizurámat. Erre az előV>*>i őr. mintha semmi sem történt volnn. kölcsönkér­te tőlem a fésflt. A rab tisztek közül az effvik németül szólt, hogv eszembe ne jusson kikölcsönöz­n'a fésűmet, mert az őrnek torzonborz üstöke na­ivon „mozgalmas." Megköszöntem a figyelmezte­tést, de eszembe sem volt még csak szóba is állni az őrrel. Már a kocsi valamennyi lakója felébredt, órák­hosszat álltunk és nem indult a vonat. Kezdtünk türelmetlenek lenni és ezért két társammal elin­dultunk az állomás épületébe a főnököt megke­resni. Az állomás váróterme nyüzsgött a sohasem látott gyülevész népségtől. Az állomásfőnök közölte: Nem tudja, hogy mikor mehetünk tovább, nincs mozdonya. Ügy látszott, esi már egynéhányszor mondotta aznap. Kimentünk, hogy tanakodjunk, mitévők legyünk. Közelünkben nagy hahotára lettünk figyelmesek. Egy csapatra való felfegyverzett terrorista között egy halálrarémült, idősebb ur állt, akit jobbról, balról a legocsmányabb szitkokkal illettek. Kérő tekinteltel nézett maga köré, de minden oldalról csak gunvos és ellenséges tekintetek szálltak fe­léje. Egyik vöröskalona a többiek nagy tetszésé mellett nagyot ütött a fejére és lekapta szőrkucs­máját, amelyiknek helyébe a maga zsíros sapká­ját tette, egy másik pedig arra kényszeritette, hogy bundáját vesse le és adja át neki. Minden kívánságukat vonakodás nélkül teljesítette, mert látszott, hogy nem ezekért, hanem inkább éleié­ért remeg. Ezt már nem állhattam szó nélküL Hogy bátorságot merítsek a közbelépéshez, meg­tapogattam pisztolyomat, azután egy mozdulattal, anélkül, hogy két társamnak idejök lett volna a beavatkozástól visszatartani, lekaptam a vörös­katona fejéről a szőrsapkát és átadtam volt gaz­dájának, azt pedig aki a kabátot igyekezett le­húzni, karjánál fogva elrántottam. A legdurvább hangon utasítottam rendre őket, figyelmeztetve a katonákat kötelező fegyelemre. Közbelépésemnek nem várt eredménye lett. A józanabbak nekem adtak igazat és még jóformán rá sem érteni cselekedetem felelt elgondolkozni, már is elsom­fordáltak. Az én emberem pedig könnyes szemek­kel mondott köszönetet és mielőtt védekezhettem volna, megra­gadta kezemet és megcsókolta. Röstelkedve hárítottam el magamról a köszönet eme megnyilatkozását. Lassanként ránk esteledett és libabőrös lett a hátunk attól a gondolattól, hogy az éjjelt ebben a fűtetlen váróteremben kelljen töltenünk. Társaimmal újra megtanácskoztuk, mi lenne a teendőnk, hogy végre mozdonyhoz jussunk. Elha­tároztuk az előbbi erélyes fellépés sikerének ha­t'ía alatl, hogy újra bemegyünk a Nacsalnikhoz és ha kell fenyegetések árán is elindittatjuk a vonatunkat. Bementünk az irodájába és mikor kö­zöltem vele. célozva a várótermekben levő meg­bízhatatlan elemekre, hogy az élete nincs itt biz­tonságban, ha mozdonyt nem ad azonnal, mind­járt lett mozdony és folytathattuk utunkat Tomszfc felé. A lopott fából éppen csak hogy átfüthettük marhakocsinkat, ugy este 10 óra felé alig, hogy egy kisebb állomást elhagytunk, nyilt pályán leállt a vonatunk. Jó darabig rostokolhattunk már, amíg tár­saimmal rászántuk magunkat utánanézni, mi­ért álltunk meg. Előre botorkáltunk a sö* tétben a mozdonyvezetőhöz, kitől nagy ká­romkodás közepette tudtuk meg, hogy be­fagyott a mozdonya és nincs is kilátás a tovább­utazáshoz. Elhatároztuk, hogy visszamegyünk az előbbi állomásra, ami nem volt olyan egyszerű, tekintve a cca. 2 kilómé'eres utat a vak sötétségben. Azt gondoltuk, mégis biztosabb lesz egy meleg váró­teremben az éiielezés, mint egy túlzsúfolt marha­va^onhan, ahol fogytán van a fa. Az állomásra érkezve, teljes sötétség fogadott, a várótermekben pedig elviselhetetlen volt a hi­szénkereskedelmi részvénytársaság Boldogasszony sugárul 17. szám. Szállít minden állomásra vagontételben: iaíal szenet, brikettet, kokszbri- A n2 Felsőn allal, dorogi, lábatlant, stiltöl, 1tettet, királdi, dorog-tokodl és borsodi szeneket kazántUzelés­re, téglaggártási, gőzekeszán­tásl, cséplést és fűtési célokra. Építkezési célokra a beszerzés ekktt salát érdekében kérfe ajánlatunkat! fieőcsabai f)ófelyér és szilvásváradi égetett meszet. Selypl és bélapátialvai nagyszilárd­ságu portlandcemeniel, iaíal bauxit­cementet és aipszet. Szegeden raktárunkból minden mennységet házhoz szállítunk!

Next

/
Oldalképek
Tartalom