Délmagyarország, 1934. január (10. évfolyam, 1-24. szám)

1934-01-14 / 10. szám

10 OÉLM AGYARORSZAG T934 fanuSr BSJ csak rácáfolnak a Csendes-óceán nevére, Elképzelni is nehéz: vannak szigetek, kétezer kilométernyire a legközelebbi másik szigethez s ezek a bennszülöttek ide is eljutottak. Azt szoktuk mondani róluk, hogy vadak, mert a szokásaik némileg eltérnek a mieinktől s mert talán néha megették az embert is. Minden találékonyságot es isteni szikrát azonban talán mégsem let let megtagadni tőlük, ha tudjuk) hogy voltak egész primitiv formában szerkesztett tengeri térképeik és több napos, sőt hetes tengeri út jaikon ki tudták számítani a nap és csillagok állásából a helyet, ahol állanak. Térképeiket összekötözött nádszálakból szerkesztették s a nádak hosszúsága adta meg az egyes szigetek távolsági arányát. Valószínűtlenül hangzik, pedig ugy van, hogy az európai felfedezések idején a polinéziai bennszülöttek ismerték sok száz kilométer távolságra fekvő más szigetek fekvését és ezek a szigetek közlekedtek egymással. Mióta természetesen gőzhajók járnak a szigetek világában, e?ek a tudományok kezdenek feledésbe merülni. De a legmeghatóbb az, amit Bellamy a kofall-szigetek életéről mesél. Mindenki tudja, hogy mik ezek a korall-szigetek. Parányi kis állatkák megkövesedett maradványai, melyek évezredek alatt a tenger szinéig emelkedtek. A szél és madarak magvakat ejtenek el fölöttük és némi vegetáció keletkezik. Fii és pálma. A sziget évszázadokon át lakatlan. Egyszer a zátonyára kivetődik egy csónak, melyet a vihar vitorla és evező nélkül sodort el magával, rajta néhány szerencsétlen hajótörött, akinek örökre el van zárva a hazatérés utia. A vagyonuk egy háló. két-három halászó lándzsa és két gyékénydarab. Az uj szigeten megtelepszenek. A megélhetés nem okoz gondot, mert a kókuszpálma és a tenger nvujt elegendő táplálékot. Ruhára, hogy az időjárás ellen védekezzenek, nincsen szükség. Élnek, meghalnak s az utódok is, akik születtek, élnek és meghalnak. A generációk követik egymást, feledesbe kezd merülni az ősök emléke, akik a szigetre jöttek és mitologikus ködben vész el az apákról és anyákról az utódokra átszállott emléke a régi hazának, ahonnét elvetődtek az uj otthonba. És most következik ennek az elég gyakran Ismétlődött történetnek a megható része. A korall-szigeteken nincsen kő. Akik a régi hazából jöttek, amely vulkanikus sziget volt, ismerték a követ. Az* egyik egy kőbaltát hozott is magával. A gyerekek, akik a korall-szlgeten születtek, már csak az apjuktól és anyjuktól hallották, hogy a régi hazának valami idegen, kemény anyag volt a talaja. A kőbalta, amelyet az apák hoztak magukkal, generációról-générációra öröklődik és a régi hazáról szóló legendákkal együtt különös tisztelet tárgya a korallsziget lakosai körében. A kőbaltából fétis lesz, vallásos tisztelet tárgya, emlékeztetője egy magasabb fokú civilizációnak, amelynek előfeltételei a korall-szigeten hiányoznak. Külön kunyhót építenek neki és ünnepeken hajlongva, 'térdet hajtva közelednek feléje. Áldozatul elébe rakják a legszebb kókusz-diókat, legszebb virágokat és legszebb halakat. Ez a történet más szigeteken más variációkban ismétlődött. A kezdet mindenütt azonos: vihartól elsodort hajósok kivetődnek egy ismeretlen korall-szigetre és ott kénytelenségből uj otthont alapítanak. El lévén zárva előttük a visszatérés utja, Ádámjai és Évái lesznek egy_ uj emberi nemzedéknek. Esetleg kőbalta sincs velük, amely régi hazájukra emlékeztetné őket. Az uj generációk itt is követik egymást. Eltelik száz év, kétszáz év és az utódok már csak szájhagyományból tudják, hogy apáik máshonnét jöttek a szigetre. Egyszer egy nagy vihar egy idegenszerű, egészen ismeretlen fát sodor a partra, melyet gvökereiből szakitott ki egv messzefekvő, ismeretlen sziget part ián. A fa gvökerei kőzött zöld és benne egy-két • darab soha nem látott kavics. Ezen a szigeten a kavicsot ugy tisztelik, mint minálunk évszázadok előtt az égből lehullott meteoritokat. Mikor az európaiak kezdték megismerni a Csendes-óceánt, egész sereg olyan szigetet találtak, amelveken a kő volt a vallásos tisztelet tárgya és a kőkorszak, mint egy elveszett, magasabb civilizációra való emlékezés élt a bennszülöttek legendáiban. Ma már mindez a multak emléke. A Csendes-óceán szigeteinek álomvilága eltűnőben van. És pusztulóban van a szigetek bronzhőrü lakossága. Az európaiak magukkal vitték a kr'túrát, az olcsó vásári holmikat, a gyufái, a bicskát, a pamutszövetet, a pnl;nkát és a civilizáció betegségeit. A bennszülöttek ezekkel szemben nem bizonyultak ellenállóképeseknek. A szigetvilág haldoklik. A pusztuló őslakosság helyét kinaiak, japánok, hátsó-indiai malájok foglalják el. A szigetek poétikus csöndjét feldúlja a modern gazdasági élet, Uj-Caledóniában krómot bányásznak, másutt koprát termelnek, halásztelepeket létesítenek. A szigetek kőzött gőzhajók közlekednek. Az ördög-sziget mellett Uj-Galedaniában van száz esztendő óta a franciák legnagyobb fegyenc-telepe s a fegyencek leszármazol alkotjak a nagy sziget félvérarisztokráciáját. Az európai civilizácói magával vitte az álmok szigeteire a kereszténységet is. Vagy tizenötféle felekezet misszionáriusai tevékenykednek a bennszülöttek megtérítésén. A térítésnek már volt annyi eredménye, hogy a Fidzsiszigeteken vallásháború tört ki a különböző felekezetekhez tartozó szines keresztények között.. Egészen szabályos háború, ütközetekkel és halottakkal, ugy, hogy az angol kormányzóság Indiából odaszállított csapatokkal teremtett rendet. Egy rövid cikkben lehetetlen elmondani mindazt, amit ebben a rendkívül érdekes könyben olvastam. Egészben ugy hatott rám, mintha nyomtatásban jelentek volna meg előttem Gangain színekben gazdag, de felfogásukban primitiv képei, Tahiti és az Alacsony archipelagus szigetei. És megint elfogott a nosztalgia a pusztuló álomvilág szigetei után. Talán azért, mert nem ismerem őket a mos-tani leromlás valóságában és mert sohasem fogom őket meglátni .., VAN POROSZ Szt. Tetván-tér. Nem kormoz, s^ag-talan. Kísérelje mecr kisebb mennyiségben. iQifittségtnelc megfelelő prím ma Saaal szén TELEFON 11-26 FARKASKALAND SZIBÉRIÁBAN Tóth Ignác kovácsmester küldte be iekímk ezt a szibériai emlékezést Immár harmadik napja rovom a havas világ végtelen országutját, iparkodva gyalogszerrel, hazafelé ... Mindig csak Délnek, Délnyugatnak, ahogy az irányt láttam valamikor a térképen, Magyarország és Oroszország kőzött... Itt, a földnek ezen a pontján, még a csillagok járása is más... Csak egyetlen vágy hajtott előre: hazafelé. Mögöttem eltűnt az a kis orosz falucska, ahová délben értem el. Az alföldi magyar szemében nem is volt az falu, csak valami szérűskert, de hü jeliképe Tolsztoj heo jámbor, szelid népének. Késő délután van már, de előttem, a végtelen uton, nem mutatja semmi, hogy hol hajthatom le fejemet éjszakai pihenőre. Kutyagolok a nagy fehérségben, muszka egyenruhában, keresztbetett puskával a vállamon. Csizmám alatt élesen esikorog a hó. Nem állítom, hogy harmincöt, vagy aegyvon fotkos a hideg, pedig nagy divat köztünk, foglyok között hazaküldött leveleinkben a negyven fokos hideg emlegetése. A délután rövid és a nap gyorsan csúszik az ég alja felé. A zord téli napsugár a hó vakitó, kegyetlen fehérségét szelid rózsaszínre enyh itt. Észak felől valami fenyő és nyirfaerdő széle bontakozik ki és nyúlik az országútra, amibőd a hófúvás csak imitt-amott kiméit meg egy-egy szakaszt. Az erdő jnetsuő északi szelet szürkeresztül és az orromon, szájamon kitóduló párát azonnal dérré fagyasztja oroszosan megnövesztett bajuszomon és szakállamon. Hiába kutatja révedezve tekintetem a szemközti láthatárt, még mindig nem látom azt a második falut, amit tiz-tizenkét verstnyire mondott az elhagyott falucskában egy orosz. Nyugtalanul tekintgetek előre-hátra és egyszer csak látom, hogy mögöttem, vagy három kilométernyire egv kis fekete pont közeledik felém az uton. Néhány perc múlva már tudom, hogy szán és az elébe fogott szibériai lovacska gyorsan röpíti az ulon, felém. A szánon nagy-sapkás muzsik ül, szinte elvész nagy gallérú bundájában. Szakálla, bajusza deresen keveredik össze gubája prémjévej. A deres szőrcsomóból csak szürke szeme villog felém gyanakodóan. Ahogy utolér, rekedt, muszka-hangon betyárosan rákiáltok: - Sztoj ! Gondolom magamban, ugy is rokonságban vagyok Rózsa Sándor ivadékaival, itt csak igy segíthetek magamon. Az orosz meglassította pgyan a lovát, de azért rázta a feiét és mondta, hogy nagyon siet, mert este előtt haza akar érni. Én minden további beszélgetés nélkül villámgyors lendülettel fölugrottam a szán hátuljára Tapasztalásból tudofti. hogy bz orosz paraszt nem igen száll szembe katonafélével, de tudom azt is, hogy néhány szíves sró, egy kis uj hir, többe* ér minden pénznél és fölolvasztja a legoroszabb ridegségét is. Hozzáhajoltam tehát, két igazi ezüst pénzt csúsztattam a kezébe. II. Miklós cár igazi ezüstrubeljei voltak, ami igen nagy dolog volt abban a rongvpapir-pénzü világban. Az én oroszom olyan testvéri melegséggel tekintett rám, hogy szakálláról .rögtön olvadozni kezdett a zúzmara. Aztán elmondtam neki szándékomat, baráti részvéttel fiffvelt, minden bizalmatlansága megszűnt irányomban. A szán gyorsan siklott velünk előre, de fütyülé? sébe hirtelen 1-imi különös, vonító hang vegyült. A muszka nen állott semmit. Odahajoltam a fii. léhez és megkérdeztem tőle: Mit szólna hozzá, ha most, egyéb baj híján, farkasok támadnának meg bennünket? Hirtelen összébb húzódott subájában, de mindjárt kinyújtotta a nyakát és ijedten tekintgetett az erdő felé. Magát biztatgatta azzal, hogy már legalább tíz esztendeje nem láttak ezen a vidéken farkasokat. Ostorával mégis végigvágott a lován és a szán röpült előre, mint a szélvész. Ismét hallom a vonitást, kétszer egymásután. Azután megpillantjuk a farkasokat is az erdő szélén. Én valahogy nem vettem nagyon a szivemre a közeledő kalandot, hiszen ezekben az időkben hozzáedzőttünk különb dolgokhoz és veszedelmekhez is. Még mulatságosnak is találtam, hogy most mindjárt milyen szép farkasvadászatot rendezünk. Puskám élesre volt töltve, börtáskámban vagy negyven golyót őriztem. Útitársam is készülődött a vadászatra, a szánkó derekából előszedte hosszunyelü baltáját és rozsdás, legalább száz esztendős pisztolyát, de közbe nagy bizalommal tekintgetett rám, az én katoiiiapuskámra. Én megnyugtattam, hogy hajtsa osak a lovat, a többit pedig bízza rám. Előttünk ,alig ötven lépésnyire keskeny ösvény vezet, valószínűleg a farkasok taposták. A farka* sok ezen iparkodtak, hogy elibünk kerüljenek. Szá* muk már ötre szaporodott. Közéjük lőttem. A dun ranásra mghökkesntek, szétugrattak a fenevadak, riadtan csaholtak egymásra. Lovunk egyre idegesebben röpítette a szánt, megrémült a farkasok állandó ugatásától. Mint a villám, suhantunk el a keskeny csapás végénél, a vadak néhány percig tétován körbe futkostak, de az erdőből ujabb farkad-csapat érkeaett. Közben valamennyi egérutat nyertünk. A megnöveled e*t farkas-csapa-t wtáaweK iramodott. Állapotunk komolyra fordult. Az volt a szerencsénk, hogy a farkasak csak a szán keskeny nyo* mában üdlözbettek bennünket, ha letértek erről a nyomról, belesüppedtek a méteres hóba. A vadakat ez arra kényszeritette, hogy egy vonalba sora-t kozzanak mögöttünk a szánuton, de a csapáson egyre jobban fogyott közöttünk a távolság. A puskámat az ülés támlájára támasztottam és próbálgattam a legjobb célpontot. Valósággal farkas-szemet néztem a közeledő farkasokkal. Gondoltam, esak jöjjenek, majd akkor lövök, amikor egészen közei érnek, amikor nem téveszthetem el a célt. Biztosan ugy sem lehetett volna célozni a gyorsan vágtató szánról Most éreztem életemben először, hogy a halálos veszedelem pillanataiban is tud gyönyörködni az ember a szépségben. A dühös vadak gyorsan falták a távolságot, a hátul futók hatalmasat ugráltak, hogy lássanak valamit belőlünk, a kínálkozó zsákmányhói, Szemük ugy ragyogott az esthajnal piros fényében, mint a legszebb rakétajáték. Néhány pillanatig gyönyörködtem ebben a páratlanul szép látványban ugy. hogy még a veszedelemről is megfeledkeztem. Az oroszom már állva hajtotta a lovat, magánkívül toporzékolt vakmerő könnyelműségem miatt. Tombolva ordította hátra, hogy lőjjeik már, mart engem is mindjárt a vadak közé lök. Olyan mozdulatot tett, mintha rögtön be is váltaná fenyegetését. Felocsúdtam a gyönyörködésből, célbavettem a legelső fenevadat. A farkaslénia egyszerre összegabalyodott. Az ordasok jobb* ra-balra kivágódtak a szán-nyom vonalából. A sértetlenül maradt farkasok azonnal nekiestek sebesült társaiknak és marcangolni kezdték őket.., Az utunkkal párhuzamosan húzódó erdő sokszoro« erővel verte vissza keserves vonitásukat. Megmenekültünk. A farkascsorda elmaradt mögöttünk. Útitársam nagyörömmel ölelt meg, majd leugrottunk a szánról, már a hideget sem éreztük örömünkben.