Délmagyarország, 1933. október (9. évfolyam, 223-248. szám)

1933-10-22 / 241. szám

DEM AGYARORSZAG SZCOEO, aMWUe»«l«^o: Somogyi ncca VfkA&mttVk 4QT1 ni/4 0«> ELŐFIZETÉS: RaTonta helyben 3.20. ZZ.I.em. Telelcnt 23-3S—Kladöhlratal, T USaillOlly 17JJ UHI> 66* Vld«ben e* Budapetien ^.OO.kUliHIdOn köIc*Onk«nyvlte ét legylroda Arndl ' 0.-40 peng«. * Egye* izAm Ara h«tk»zncoa 8. Telefon t 13-00. « Nyomda s LHw Arn **» uucr nap 12» vaMr» é« Ünnepnap 20 Ull. HírLlnMneralO. Telelőm Tavlrnli |w —<9 >d 4 det«sek felvétele lailia »zerli^t MegfeO-teVélolmL oé|ro«inyarot»»dg s»eqe«l K CVIUlyniU, ¿C-ft-JL. lenl>< hélfö kivételével nanonta reqael Á kövek beszéde — vádbeszéd Szombat délelőtt Szeged Kegyelete gyászmisét mutatott be Klebelsberg Kuno gróf emlékezetére. Azoknak, akik ezen a gyászistentiszteleten résztvettek, az volt a mélyen leverő érzésük, hogy ez a gyászmise nemcsak Klebelsberg emlékét, hanem Klebelsberg alkotásait is megilleti. Ha a romboló gondolat elindul útjára, már csak a szétszórt kövek fognak róla beszélni. Az alkotások szétszórt kövei fognak beszélni az örök elpihentről. De Szeged népe, aki a nemzet büszkesége volt és a nemzet áldozata lesz, mire érzi magát kötelezve azoknak az intézményeknek védelmében, amelyekért elszegényedett, eladósodott, amelyekért még az unokák éjszakai álmának nyugalmát is elzálogosította? Ha az ország urai azt mondanák, hogy elszegényedtünk, elsorvadtunk, a kulturára áldozni nem tudunk, a nemzet a vegetatív életszükségleteinek kielégítésén tul semmire áldozni nem tud, mert ma az egyetlen kötelesség: a puszta élet megmentése a jobb jövőre, — bele tudnánk törődni még ebbe a kérlelhetetlen elvégzésbe is s azt mondanánk, rögöket dobva a szegedi egyetem koporsójára, hogy ez a város nem lehet separatum corpus-a a nemzet egészének s a vezeklő lemondásnak s az életjavak szerzetesi megtagadásának parancsa előtt egyformán meg kell hajolni mindenkinek. De hol nyilatkozik meg a lemondásnak ez a kikerülhetetlen egyetemessége, az áldozatok hozatalának sorsszerű közössége ? Abban talán, hogy a debreceni egyetemnek egy-két jelentéktelen katedráját szüneteltetni fogják? Abban talán, hogy a pécsi egyetemen egyidőre megszüntetnek egy nyolckatedrás látszat-fakultást ? Abban tálán, hogy Pécsnek klinikai épületek nélkül lesz orvosi fakultása s Szegednek klinikai épületei, klinikai felszerelése, magasnivóju klinikai személyzete lesz, de orvosi fakultását elviszi a politika ? Ha a politika és kultura harcában most térdre kényszeritik a kulturát, miért kell Szegednek egy egész fakultást fizetni hadisarcul, amikor Debrecen és Pécs csak egy-két katedra valutájával fizethet ? Szegednek most azért kell jóváttételt fizetni, mert egyetemi város s azért kell többet adnia, mint a másik két egyetemi városnak együttvéve, mert mindkettőjüknél többet is áldozott az egyetemért? Mit jelent az, hogy a politika követeli áldozatul a szegedi egyetemet ? Ha azt mondanák, hogy a takarékosság, a gazdasági helyzet, az ország pénzügyi viszonyai, az egyetemet végzett ifjúság elhelyezkedésének megoldhatatlan problémái követelik a szegedi egyetem megcsonkítását, még azt mondhatnánk, hogy az indokok tiszteletreméltóak, ha az intézkedés maga vétkesen hibás is. De mit jelent az, hogy a politika követeli az orvosi fakultás fejét? Azt jelenti talán, hogy a város hibázott, mert nem hosszabb életű minisztert választott képviselőjének s most ezért a tévedéseért kell súlyosan lakolnia ? Azt jelenti, hogy a pénzügyminiszter követelt megtakarítást a vidéki egyetemek tételénél, de a debreceni egyetemet őrzi a volt miniszterelnök, a pécsi egyetemet védi a belügyminiszter, de a kriptájában nyugvó, a halálában is halhatatlan kultuszminiszter, a nagy épitő és örök alkotó nem vehet már részt a pártpolitika torzsalkodásaiban s a nemzetnek, a nemzet kultúrájának s az áldozó-épitő városnak történelmi hivatásu jogcímeit nem küldheti már harcba a személyi tekintetek s taktikai szempontok könnyügyőzelmü hadserege ellen ? A halott nem tud megmérkőzni az élőkkel, a jó gyakorta sirbaszáll vele, az élő névjegye sokszor többet nyom, mint a halott élő tevékenységének minden alkotása s a nemzet jövőjébe beépített gondolata. Egy élő baka többet ér, mint egy haíott hadvezér, ez a szétroncsolt emberi sors s ennek a sorsnak fátuma üldözi most Szegedet és Szeged népét. Amig a magántulajdon elvét szolgáljuk, addig talán rácsaphatjuk öklünket a szerződésre is. Ha a magántulajdon szent, akkor szent az a szerződés is, amivel ez a város magántulajdonát feláldozta a teljes egyetemért. Ez a város nem népes jogakadémiáért áldozott, sem a tanárképző intézetnek Szegedre helyezéséért. Ez a város egyetemért harcolt, egyetemért áldozott s harcának és áldozatainak eredményeivel egyetemet vásárolt magának. Az állam elfogadta az áldozatot és elfogadta a vételárat. Az eladó, aki a vételárat megkapta, visszaveheti-e most a vevőtől azt, amiért az fizetett? Nyomorúságunk szemétdombján mi nem játszhatjuk a béketűrő Jób szerepét, mondogatva, hogy az egyetemet a kormány adta, a kormány elvette, legyen áldott a kormány neve. Ezt az egyetemet nem a kormány adta, hanem ez a város megvette magának, aranyat, telkeket, — mit telkeket, egy egész városrészt rombolt le, lakóházakat planirozott telkeknek és sétányoknak, — és kötelezettségek vállalását áldozva és fizetve a vidéki városok között az egyetemért árlejtést rendező kormány kezébe. Kétoldalú szerződés, kétoldalú kötelezettségvállalás építette fel a szegedi egyetemet s a magántulajdon szentségének malma idején eljuthatunk-e oda, hogy egyfelől az egyre súlyosabb válságu időkben a város kötelezettségvállalása egyre súlyosabb terhekkel jár, addig másfelől elveszik hatalmi szóval a várostól azt, amiért a kötelezettségeket vállalta s a terheket viseli, nyögi tovább. Azt mondják, a kisajátítás korlátja a magántulajdonnak s a kisajátító közérdek előtt meg kell hajolni a legszentebb magántulajdonnak is. Ámde a kisajátítás teljes kártalanítással történhetik csak, akitől a köz elvesz valamit, annak teljes kártalanítást kell nyújtania. De mi kártalanítja ezt a várost ezért az egyetemromboló kisajátításért? A város először kisajátította polgárai házait s a lerombolt házak telkét odaadta az egyetemnek, ezután jön a kormány és kisajátítja a várostól az egyetemet. A polgár kapott kártalanítást, de kap-e vagyoni elégtételt a város ? Visszakapja-e áldozatainak egy részét, mentesül-e kötelezettségvállalásai alól, könnyülnek-e az egyetemért vállalt terhei ? Vagy talán a kormány azt gondolja, hogy adott már kártalanítást a városnak ? Talán a rókusi vasúti műhely megszüntetése s hatszáz dolgozó polgár elvezénylése már — kártérítés volt ? Talán azzal akart a kormány az egyetemcsonkitásért fizetni, hogy az erdőigazgatóságot elhelyezte innen? Vagy talán az államépitészeti hivatal elhelyezése is jóvátétel volt ? Vagy talán a gabonaberakodónak másutt való megépítését is tekintse Szeged a vagyoni elégtétel egy részének ? A kereskedelmi miniszter ur Dorozsma elővárosának nevezte ki Szegedet s most a kormány tartalmat igyekszik adni ennek a kinevezésnek. Végre, ha magában a városban, bent Dorozsmán, nincs orvos-egyetem, akkor minek legyen az elővárosban, Szegeden ? Hát csak nem versenghet az előváros Szeged a tulajdonképeni várossal, Dorozsmával? Az igazságügyminiszter ur Klebelsberg Kuno ravatala mellett gyönyörű szavakat talált a szegedi fájdalom vigasztalására. Mi ugy gondoljuk, hogy nemcsak a pontokba foglalt, de a ravatal mellett elmondott szavak is kötelezőek. Klebelsbere Kuno gróf frissen ácsolt ravatala alkalmas tribün volt arra, hogy a kormányzat onnan hirdessen programot s ott vállalja fel a Nemzetet és Várost ért veszteséggel szemben kötelességeit. S Klebelsberg Kuno halála alkalmas volt arra is, hogy a kormányzat egész nemzedékre szóló kulturprogrmot telítsen meg és töltsön ki azzal, amivel a kidőlt nagy alkotó munkáját folytatni, elárvult hivatását betölteni s a halálával okozott veszteséget pótolni igyekezhetnek. S ha a magyar kormány kiküldötte a ravatal mellett azt a kötelezettséget vállalta, hogy a kormányzat pótolni fogja azt a felmérhetetlen veszteséget, ami a Városra a nagy épitő halálával lesújtott, akkor ne a szegedi — volt kolozsvári — egyetem megcsonkításával, ne az orvosi kar megszüntetésével, ne a pártpolitikusoknak engedelmeskedő kultúrpolitika Szegedet fenyegető megtorlásával, ne a szegedi főiskola egyetemi jellegének megszüntetésével, ne az áldozó város áldozatainak kigunyolásával, ne a klebelsbergi hagyományok, klebelsbergi törekvések és klebelsbergi alkotások lerombolásával és megtagadásával igyekezzenek pótolni Klebelsberget. Ez a város kilökve az országhatárra s tápterületeitől megfosztva inégis élni akar s folytatni akarja a nemzet kulturhivatásában eddig