Délmagyarország, 1933. április (9. évfolyam, 74-97. szám)

1933-04-16 / 86. szám

1933 április 16. DÉLMAGYARORSZAG 5 MMBZ* A politikai helyzetről és a Hitler-diktaturáról az ellenzéki politikusok Kéíhly Anna, Eckhardt Tibor és Vámbéry Ruszlem nyilatkozata a Délmagyarországnak jnk&t és kritikájukat a politikai helyzetről és adjanak választ a világ nyilvánosságát most legjobban foglalkoztató kérdésről: a német diktatúra borzalmairóL Az ellenzéki politikusok nyilatkozataiból sok kérdésre kap választ a Délmagyarország nyilvánossága. A nyilatkozatok sorából hiányzik Rassay Károly bírálata, Szeged ellenzéki képviselője ugyanis nem tartózkodik az ország területén, hosszabb külföldi útra utazott. Budapest, április közepén. (A Délmagyarország munkatársától.) A képviselőházban elhangzott a pénzügyminiszter optimista költségvetési expozéja ós a t Ház a nagyhét előtti pénteken húsvéti szünetre tért A parlamenti események után élénkebben rajzolódik ki a magyar belpolitika képe, ezért a Délmagyarország a húsvéti ünnepek alkalmával megszólaltatja az ellenzéki politikai élet vezető tényezőit: mondják el álláspontKéíhly Anna Szeged szociáldemokrata képviselője az alábbiakat mondotta a Délmagyarország munkatársának. Először a német eseményeket világította meg a kővetkezőkben: — A gazdasági erők ellen nem lehet a belpolitikának ilyen eszközeivel küzdeni. Azokat a bajokat, amelyeket most a marxistákra rónak, az elzárkózottság okozta gazdasági válság idézte elő, de azok a gazdasági erők, amelyeket most így akarnak leverni, tovább élnek a tömegekben és — hiába mutatkozik most a Sipka-szoros látszólagos nyugalma — megszüntetni nem tudják. — A különböző nemzeti öncéluságok mind másutt akarnak piacot teremteni, de hogy ők maguk is csak másokkal együtt tudják megteremteni az élet feltételeit, azt nem akarják megérteni és azt hiszik, ezt hatalmi eszközökkel meg lehet valósítani. Az egyik elzárkózás szüli a másikat és bármennyire is igyekeznek azokat a történelmi és gazdasági erőket megsemmisíteni, amelyek végeredményben az egész emberiségnek békés együttmunkálkodása felé tendálnak, — végül is vissza kell térni ahoz, amit Deák Ferenc olyan pregnánsan kefejezett: a rosszul begombolt mellényt ki kell gombolni és elölről kell kezdem az egészet. — Nincs okunk az európai reakció felülke' rekedése miatt valamilyen pánikhangulatba esni. Európa nem először jut abba a helyzetbe, hogy a haladás erőin úrrá lesz a reakció. 1815-ben is szövetkeztek Európa hatalmasai a nagy francia forradalom eszméi ellen, de már 1830-ban és 1848-ban újból meg kellett birkózniok a letiport erőkkel. A fejlődés vonala sajnos, nem egyenesen ível felfelé. A pillanatnyi zuhanás lehet az egyéneknek, a mai idő tömegeinek tragédia, de nem lehet a demokratikus tények és törekvések tragédiája és semmiesetre sem ezeknek végső pusztulása. — A magyar helyzet — ha a német eseményekkel hasonlítjuk öszsze — valóban ugy néz ki, mint a konszolidáció igéretföldje. Sajnos, teljesen mindegy, hogy valaki himlós és láthatóan hordja betegségének nyomait, vagy pedig tífusza van és betegségének külsőleg különösebb nyomai nincsenek. Egy ország egészsége nemcsak azt jelenti, hogy polgárai nyugadtan járhatnak az uccákon, — az egészséghez hozzátartozik az is, hogy mindenki,aki az ország teherviselésében részt vesz, annak sorsába is beleszólhasson. Mindaddig tehát, amíg meg nem valósul — a legnagyobb látszólagos nyugalom mellett is — vitális és visszatérő kérdése a magyar belpoliPÜN/SÖSDXOQ. J) r£lENtHV»lXW, J MINDENNAP 4zá&vsozxaT> tikának: a választójog kérdése, — sőt nem* csak a belpolitikának, hanem egyre elismertebben a külpolitikának is. A magyar parlamentben legutóbb megkérdezték, hogyan fog szavazni a csallóközi magyar, ha revízió esetén ezek a területek visszakerülnek hozzánk. Szabad-e nekünk ezeket a magyar területeket abban a hitben tartani, hogy ebben az esetben a visszakerülő magyaroknak kevesebb polgári joguk lesz, mint amennyivel most bírnak? A belpolitika legelső megvalósításra váró kérdése: a titkos választójog sürgős bevezetése. Kéthly Anna ezután Szeged sorsáról a következőket mondotta: ^ — Amint értesülök és amint magam Is tapasztaltam, Szeged rendkívüli nehézségeit árán átélte a súlyos téli hónapokat. Sajnos, ugy látom, hogy a javulás csak annyi, amenynyit a természet enyhébbre fordulása jelent. A munkanélküliség nem csökkent, ezzel szemben a segítés lehetőségeit és eszközeit akartak a lebontásáról. — Vegyék tudomásul az Urak. — szegte fel fehér fejet a város közgyűlésén Varga Ferenc apát ur —, hogy ha csákányt fognak a templomomra, az első ütések az én öreg testemet érik. Nem is foghatiák munkába a csákányok addig, míg az agg főpap ki nem költözött a halottak csöndös varosába. * Száz évvel ezelőtt... A barokk-templomra, amelynek képét egy Karats-metszet őrzi 1820ból, még nem a Szentháromság vigyáz, hanem a Szüzanya szobra. (Később a Felsővárosra került ez a szobor s ma is ott vigyázza a Minoriták templomát.) A Városi Zenede még akkor nem rozzant sárga ház, hanem jó erőben levő tekintélyes épület, a piarista atyák rendháza, övék a plébánia is. A tér nagyobb, — a Rozália-kápolna még akkor a Boldo«asszonyuccája helyén áll, a mai DMKE-palota helyén — de üres és kietlen. Délről és nyugatról apró házak oromfalai szegik be, de a 'mai piaristaház és a honvédpavillon helyén, a Tisza Lajos-körut végén pákászoknak való mocsár terpeszkedik, békás és sásliliomos. A templomtól Keletre a xenodochion áll: a görög szó ez esetben nem vendégfogadót jelent, hanem kórházat. Ahol most a gyermekklinika emelkedik, ott -kkor is gyóffvitottnk. dp beteg k"tonákat. Észak felé, a Nemzeti Oskolán tul a sánc,, a palánk zárta el a katonák várát a polgárok városától. A palánk árka a mostani püspöki palota helyén kanyarodott el a Kelemen-uccából és Zrinyi-uccából a Tisza felé. Az apró házacskák sorának a neve, amellyel kisérték, Árkon-ucca volt. Ezen a téren sétálgatott száz évvel ezelőtt Vedres István, a nagy földmérő, az akkori Szeged legműveltebb embere és legnagyobb rajongója. Uj könyvét forgatta kezében, a Szegedi Múzsák százados ünnepé-1, annak örömére, hogy a kegyes atyák Oskolája megérte a szegedi földön a száz esztendőt. Igen meg lehetett elégedve Szeged nagy fia, mikor az akkori Templom-téren körülnézve, igy kiáltott fel: Ki az, kérdkedd, ki ezt bátran eszközlőtte? Memfist, Athént, Rómát kivetni itt merte? Ha a nagy álmodó lelke ma hazajár a holdsugáron, bizonyosan azzal a vallomással tér vissza a csillagok felé, hogy ilyent még ő se mert álmodni. A XVIII. század elején meg van a templom, de nincs templom formája. Tornya van, de teteje nincs, a mennyezet bedőlt s az Úristen kiköltözött belőle. A török világ viselte meg, de a németek bántak el vele. A misét abban a tornyos Mária-kápolnában mondják, amelyet még 1501-ben emeltetett a templom nyugati oldalán Lukács zágrábi püspök, szegedi eredés, — Szent Demeter puszta templomából pedig Herberstein zsoldosai sóraktart csináltak, körülötte pajták éktelenkedtek, s előtte a katonapékek sütőkemencéi füstöltek. Egyházi vonatkozása csak a püspöki széképületnek volt, körülbelül a mai plébánia-palota helyén. Akkor volt Szeged először ideig-óráig, püspöki székhely, a csanádi püspök hazátlan volt, Szeged egyházi hovátartozandósága bizonytalanná vált a zűrzavaros időkben s igy a székhelytelelen püspök és a gazdátlan város egymásra talált, ha nem sokáig tartott is a barátság. Mnga a tér az időben az Isten kertje volt: temető, bizonyára már a középkor óta Okleveles adat van róla, hogy a század közepén, mikor a templomot végre'restaurálni kezdték, a tanács utat nyittatott a sirok közt. A restaurálást a század vegén fejezték be, akkor bontották le a zágrábi püspök kápolnáját s akkor tüntették el a tér rendezésével a sokszázados ó-temetőt. * A török idők... A sirok közt a templom maga is halott, csak a temetőben játszogató gyerekek bújócskáznak benne. Az árpádkori tornyocska, amely még akkor szabadon áll, támasztó pilléreivel nagyon alkalmas erre, mert azokra nagyon sokáig oda lehet lapulni. Az egyik gyerkőc sokáig várja hogy rátaláljanak. Unalmában előveszi a bicskáját és elkezdi vele vésegetni a torony vakolatát Rajzol a bicskaheggyel. Azt rajzolja, amit lát a búvóhelyéről: egu török minaret gyerekes képét vési bele a falba. Ez a gyerekrajz, amelyet az árpádkori torony kihámozója, Sebestyén Károly muzeumi kollegám vett észre és fotografált le, az egyetlen bizonyság amellett, hogy valahol a tér környékén török mecsetnek kellett lenni, amely ide látszott. XV. század, Mátyás kora, Szeged a Hunyadiak városa... A népkirály, aki most díszhelyen lakik a Nemzeti Pantheonban, szerette és sokat meglakta Szegedet. Történeti följegyzés van róla Heltai Gáspárnál, hogy meglátogatta Szent Demeter egyházát is, amely kései gót csarnoktemplom volt, a torony mögött, nem nagyon díszes, a nép temploma. (Áz uraké a várban volt.) Ekkor történt az, — pontos dátuma is van, 1465 október 26-a, hogy a király szegényellette a misemondó plébános kazuláját s felajánlotta Szent Demeternek a maga arannyal átszőtt palástját. „Becsülik vala pedig azt a ruhát harmincezer forintra." (A királyi palástból készült kazulát az alsóvárosi barátok mentették meg a törökök elől s máig is ők őrzik.) Zsigmond korában már négyszegletüre volt falazva az árpádkori nyolcszögü torony s a torony előtt, tehát jól kint a téren állt a háromhajós pompás bazilika, hátul a szentéllyel. A főoltár látta maga előtt térdepelni a nyugtalanvérü királyt s bünöséletü szépaszszony-feleségét, Cilléy Borbálát. A támasztó sarokpilléreket is ebben az időben kapta a torony, talán az 1444-es földrengés után, amelyben Isten büntetését látták a sze-