Délmagyarország, 1933. január (9. évfolyam, 1-25. szám)

1933-01-08 / 6. szám

A. 9 Versenyen kívüli árak! Most sinrezheti b© rendkívül olcsón a még szükséges téli holmlaif és már készölödiink a farsangi áruk beszerzésére. RJIÜlfltíi* • m'nt,enfé'e szinü és minőségű csipkekelmék, ékszerutánzatu gombok 6s csaltok, keztytik, se yem fehérnemtiek és a világhirtl QPB harisnyák az összes színárnyalatban. ssi • •__»_ Fraok- és másféle ingek, gallérok, nyakkenUraK r65Z6r@a dflk, keztyük, zoknik, kalapok stb. Mindenből a legszebbet, legfobhat, nagyon olcsón PolSák Testvéreknél, Széchenyi fér. Az adott szó Akácos nagy tanyaudvar sok baromfival, vakító fehérre meszelt falak és sok-sok homok. így nézett ki Tamás bácsi házatája, csak a homokból volt körülölte még vagy kilencven lánc. Igen furfangos ember volt az öreg, amit később magam is tapasztaltam. Ugy tőrtént a dolog, hogy ebben a nagy munkanélküli világban, mikor az ember minden útra rálép, mely egy darab kenyérhez vezet, — egy ismerősömtől érdeklődtem valami géptulajdonos ember után, hogy ki fogjam a szezont, ö már elismert „gépészös" embör volt a tanyavilágban; de most ő sem biztatott. Van egy, — "mondta kelletlenül —, de nem ajánlom. Még ilyen vén róka s«m boldogul vele; hát még egy kezdő. A „kezdő" szót olyan önérzettel mondta ki, hogy szinte meglökött a fölény. Le is néztem a földre szomorúan; de meglátja rongyos cipőmet, uj gondolatok jöttek; a ruha is rossz... adósságom is van... megy a nyár... jön a tél... — Nem baj — szóltam — adja ide a cimet, majd lesz valahogy. — Próbálja meg. Ide adta a cimet, zsebre gyűrtem és nagyon kevés reménnyel indultam Tamás bácsihoz. A városban is volt házuk, odamentem érdeklődni. Vásáros idő volt, a feleségét épen otthon találtam. Barátságtalanul fogadott és nagynehezen kibökte, hogy az ura a lóvásárban van és ha akarok vele beszélni, hát menjek ki. — De nem ismerem, — hogy találom meg annyi ember közt? Lekicsinylően nézett rám és már ott is hagyott. Ugy három-négy lépésről vissza sem fordulva mondta, hogy keressem meg a két legszebb lovat és az lesz a Bálint Tamásé. Kimentem a vásárba, de mivel nem vagyok fószakértő, nem tudtam megállapítani, hogy melyik a két legszebb. Végre láttam két lovat, melyeknek a sörénye be volt fonva hárssal és szerszámjaikon minden elképzelhető rézveret. Habár magtik a lovak nem is voltak szépek; gondoltam, — osak ezek lehetnek azok és oda is köszöntem. Érdeklődök, — ő volt. — Hát a gépészösködés irányába jött — mondta immel-ámmal. Talán már el is késött, lőhet, hogy má' nem is kő. Nagy nevetésbe kezdett és kijelentette, hogy annyi ajánlkozik neki, hogy nem is tudja, melyiket fogadja meg. Reményt vesztve köszöntem el, de kézfogás közben sunyin megkérdezte: — Hát osztán mi bért kérne maga? Ekkor eszembe jutott a „furfangos" jelző, amit Tamás bácsiról hallottam, — irányt változtattam én is. Annyit, mint a többi ajánlkozó; volt a válaszom. — Huj! azok nagyon olcsón vállalnák — nem Ls merem mögmondani. — Ugyan mennyiért? — Hát egy rész. — Hogy értsem azt, hogy egy rész? — Hát amit egy részes kap; egy véllás embör. — Nézze Tamás bácsi! — vágtam ki mérgesen —, ha az a bitang elmögv annyiért, hát én is! Nálam kisebb igényű ember nem lehet, ha nem tizet rá, akkor én sem. — No, no, hát értsön szót az mbör; mondja meg hun lakik, majd híradással löszök. Amazokat jnög nem biztatom, mer nem szeretném, ha valaki kényéi nélkül maradna — mondta áhítattal. Két nap múlva fölkeresett személyesen és hogy Így az adott, mőg ugy a magyar embör szava; végre odasült ki, hogy most már én őt cserbe nem hagyhatom. Miattam a sok szakmányos embört mind elutasította és kért, hogy menjek ki javítani, mert az idő halad. Két garnitúra van tuggya-e? — ütött a vállamra vigasztalólag. Jól van, kimegyek holnap, de ki lesz a másik kollégám? — kérdeztem az öreget. Majd odakint mögüsmeri, még mög is unhatja — mondta és vidám pofával ballagott el. Huszonkét kilométeres gyaloglás után kiértem a „gépes gazdához". Itt már szeretetreméltóbbak voltak. Megkínáltak tejjel, kenyérrel és elbeszélgettünk. Szavaimat hangos nevetéssel kisérte és látszatra minden törekvése az volt, hogy jól érezzem magam. Hogy lekötelezettje legyek és ha valami jogos sérelmem lenne, még akkor se szóljak a sok jó után. Még aznap este kijött a másik gépész is, valamivel idősebb ember volt nálam. Egy szobában aludtunk, de nem beszélgettünk; ellenségnek néztük egymást. Másnap megkezdtük a gépjavítást; de nem tudtam addig megfogni a kalapácsot, mig ki nem adtam a mérgem. Féltem, hogy a fejéhez vágom, meg is kérdeztem tőle: — Mondja, van magának fogalma arról, hogy mi az az egy rész? — Azt én kérdezhetném magától — mondta fenyegetően —, nekem családom van; maga, hogy mert ennyiért ajánlkozni?! Itt valami nincs rendben, gondoltam és másodszor is eszembe jutott a „furfangos" szó, mert megláttam Tamás bácsit a műhellyé átalakított istálló felé közeledni. Nem tudom, talán észre vett valamit az arcunkról, de ő vitte a szót. Nem engedett szóhoz jutni senkit, beszélt, beszélt mindent össze-viszsza; de legfőképen a cséplés örömeiről. Dél felé járt az idő, mikor elment, nem sokára asztalhoz ültünk. Jó kiadós ételek voltak ugy, hogy az asztalnál mintha elfeldtünk volna mindent. Régen nem volt már ilyen ebédbe módunk. Ebéd után bort is hozott az öreg ós a magatermelt dohányával is megkínált. Keveset pihentünk és mikor újra hozzáfogtunk, mintha meghűltünk volna. Később tudja Isten, talán a hiányos rossz szerszám újra rossz kedvűvé tett és folytattam tovább. — De hiszen nekem az öreg azt mondta, hogy maga egy részért jön. — Na hallja! most már értem az egészet. Egymással fogott meg minket. Ma_gával engem, énvelem meg magát. — Ravasz egy paraszt Tudja mit, hagyjuk Itt, csapja be az öregapját. Este lefekvés után sokáig tanácskoztunk, hogy mit csináljunk. Abban állapodtunk meg, hogy várjuk meg, mit fizet a javitásért. Egy heti munka után haza akartunk menni és egy kis pénzt kértünk az öregtől Nagynehezen adott és akkor tudtuk meg, hogy reggel öttől este nyolcig tartó műszaki munka után ugyanazt a bért adta, amit egy kapás napszámos kapott. Szerződést nem kötött, a kollégám vissza sem jött Én kimentem, meg akartam bosszulni az öreget. Kijavítottam mind a két gépet lelkiismeretesen, aztán jött az indulás napja. Szombaton próbacséplés, vasárnap szerződés a tanvai kapitánynál, délután osztaghoz állni és hétfőn hajnalbán indulni. Eddig rendben is lett volna minden. Vasárnap reggel befoga a „két szép lovat", indulni akart, de láttam: valamit akar az öreg, csak nem tudja, hogv mint is kezdje el. Nagy sokára hallom a hangját az udvarból. — Gépész ur! — most szólított igy először két hónap óta. — Tessék Tamás bácsi. — Nem akar Központra jönni, egy kicsit kocsikázni? » — Minek menjek, nincs ott semmi dolgom. — Na jó, csak ugy mondom, hogy szétnézne egy kicsit. Aztán mögüsmerné az enj bőröket akik a keze alatt lösznek. Sejtettem, miben sántikál az öreg, föl is ugrottam a kocsira. Behajtott Központra. Az emberek a nagykocsma előtt voltak. A kapitány még nem volt ott és a várakozási idő alatt borral tömött az öreg Kis Idő múlva felszedelőzködtek mindannyian, csak én nem mozdultam. Egyszer osak átölel az öreg és tudtomra adja, hogy gyerünk mink is. Minek? Nekem nem kell szerződés; köztünk adott szó van, igaz-e Tamás bácsi? Igaz... igaz hát, hogy is no... nem 1« azér, hanem ,hogy maga Is ott lőgyőn... — Na gyerünk, még úgyse láttam ilyet. Belém karolt és bementünk. A kapitány a szerződést fölolvasta és megmagyarázta. Magyarázat közben tudtam meg, hogy Tamás bácsi a munkások hibáján kívüli, üzemszünet esetén nekik koponvánkint és naponkint ötven kiló búzát köteles adni. Sorra járultak az aláíráshoz és mikor aláírták mindannyian, nagvszivesen engem is invitál az öreg, hogy irjam alá én ls. Persze megtagadtam. Mi megbeszéltük már, vagv talán nem elég az adott szó? — Bizony az néha nem elég, — dünnyögte az öreg. Nagy orral hajtott haza, majd felszurt a tekintetével. A másik gépész, akit az én közbenjárásommal fogadott, a beígért időre nem jött (persze azt nem tudta, hogy én intéztem el.) De reggel a gépnek menni kell, mert ötven kiló fejenkint nagy summa. Ekkor megenyhült az öreg. Hozzám jött, hogy a föld alól is hozzak neki egy gépészt. Megigértem, hogy hozok. Hiszen ezt vártam. Befogták a „két szép lovat", a béres már a bakon is termelt és trappban Szegedre hajtott. Volt egy barátom, vizsgázott gépész, aki munka nélkül volt, elmondtam néki mindent. A lelkére kötöttem, hogy három résznél alább szóba se álljon az öreggel; megadja biztosan. Este későn értünk haza. Mikor beküldtem a barátom alkudni, Tamás bácsi pattogott, fujt hallani sem akart a három részről. A barátom viszsza akart menni, szidott előtte, hogy ilyen helyre hoztam, ha otthon mondtam volna ezt neki, kl sem jött volna. Erre aztán már megadta az öreg a három részt. Azonban alig, hogy készen lettek, beállítok az öreghez én is, hogy Írjunk pár sort mink is;hogy mégis nyoma legyen. Tényleg igaza volt Tamás bácsinak délelőtt, hogy az a sző nem mindig biztos. Szívesen belement az öreg. Irta is egy naptárból kitépett tiszta lapra, hogy aszongya: „N. N. kötelezi magát, hogy egy, azaz egy" — mikor idáig ért a hangos írással, közbevágtam Téved Tamás bácsi! Nem egy, hanem három! Fölhorkant az öreg, hogy hát ez az adott szó? mög a vött szó?, ez a böcsület? — Igen, én tartom az adott szavam, hanem Tamás bácsi nem akarja betartani. — Dehát épen azt irom. — Dehogy is azt, hát nem azt mondtam1 és nem azt fogadta el, hogy annyiért megyek, mint a másik bitang? És annak a másik bitangnak most mennyi van? Nem három rész? Csak nézett rám, nézett az öreg... a szeme különösen villogott és csak ugy befelé mosolyogva ennyit mondott: de hiszen, kend Itt a bitang, nem az a másik. És bekanyarintotta a sorha a hármas számot. Ettől kezdve olyan jó barátok lettünk, hogy mindig kendnek titulált. Tóth József. ÉRDEMES VÁSÁROLNI Boy-kabát ^ Télikabátok ./• Bőrkabát Férfi-, flu- és gyermekrnhákat LEGOLCSÓBBAN FÖLDES IZSÓ - KLAUZÁL TÉR ELSŐRANGÚ MÉRTÉK UTÁNI SZABÓSÁG