Délmagyarország, 1932. június (8. évfolyam, 123-147. szám)

1932-06-19 / 139. szám

1 grtnf ... — Milyen fec'őprobTémákon dolgozott az akadémia? — Caak egy festőprobléma van — válaszolja. Aki tehetséges, jó képeket fest, aki nem az, annál minden hiábavaló. Aki eltért a festészet őrök törvényeitől, az renegát és a renegátokat nem binom elviselni. Ha én máskép akarnék festeni, mint ahogy belsőmből, meggyőződú*mbői fakad, nem volnék képes rá, a természet ellen követnék el merényletet. — Az akadémia szociális feladatai? — Nincsenek. Csak esztétikai feladatai lehelnek, — feleli. Az akadémia a művészek művészi parlamentje, a kiválasztottak házn. Differenciák mindég vannak, de azok nem érdekelnek. Az elveimet Go?the szavával tudom kifejelni. Melyik versben van, már nem emlékezem. »Do li soll er nicht das Handwerk schánden, Sonst muss er einsam, schmahlich enden...* Ma reménytelen a festészet helyzete, de talán jón még a nagy csoda... — Mit szól az uj irányzatokhoz? — kérdezem. — Kl akarták kapcsolni azt a szót, hogy Impresszionizmus — mondja, pedig sose létezett és sose fog élni festészet impresszió nélkül. Minden jó festő impresszionista volt. Ha időnkint uj világnézetek forgatják is fel a világot, az impresszionizmus mindég viszszatér. — Ez, azt hiszem, utolsó szavam erről a témáról — mondja fáradtan és a végrendeletem lesz minden következő festőgeneráció számára. — Szép az élet, — folytatja, ha boldog órák gyönyörűségével ajándékozhatjuk .meg az emberiséget. Én olyan korból jöttem, amely messze ván már, ahova vágyódni fog minden festő. Sokat kellett beszélnem a magyar festőkről, Liebermann hallgatta. Asztalán Hegel esztétikája fellapozva. Most olvasta. A szemem végigsiklott a falakon. Egy óriás Manet-kép. Vörösfrakko3 parforoe-vadász szürke paripán. Két gyönyörű Cezannetájkép és megszámlálhatatlan Menzel-rajz. — így dolgoztunk mi — kapta el gondolatomat Liebermann. A beszélgetés kimerítette. Bucsuztunk. Nagy csokor virág volt egy vázában. Az agg művész kivette és kedves meghajlással átadta. — Üzenet a magyaroknak, Munkácsy, Paál László honfitársainak... Lekísért a kertbe és sokáig melegen szorította a kezemet A kapu becsukódott és a 85 éves Halhatatlan lassú, görnyedt léptekkel ballagot festőállványához. A lebukó nap vörös fénye csillogott és Liebermann talán már századszor festi kertjét alkonyatban. Lengyel Vilma. Pengőért nyaralhat Abbáziába A fUrdöSzezon már megkezdődött II — A csodán adriai fürdőhely vezető szállodái: a HOTEL PALACE - BELLEVUE — REGINA b»alHtáat ad mg* II Magyar konforioa azob&lban napi IO pesgCtSl. || lsvelaaéa. Mtsdm dtintán éa éato Unn — ElaAranin jui éa Klaa Lajoa olffinrienakara — Bilalr. reonlonok — A lagaaabb tornai Bővebb felvllegoiltAasal axolg&l a PALACE HOTEL ABBAZIA. MŰVÉSZET ES VALOSAG Irta TONELLI SÁNDOR. A művészettel először nagyon kicsi gyerekkoromban kengyelfulás formájában találkoztam. A kengyelfutó Nógrádverőce főuccáján futott végig és nagyon irigyeltem. Kék trikó, sárga nadrág volt rajta. Arra már nem emlékszem, hoi?y ő viselte-e a csengőt vagy az a nő, aki a Mfirx boltja és a Szvoboda korcsmája előtt tányérozott. A kengyelfutón kivül irigyeltem még a Schwéger Ferit, aki már sokkal nagyobb fiu volt nálam, — lehetett tiz, vagy tizenkét esztendős, — és kisérte a kengyelfutót ameddig birta lélekzettel. Ujabban kengyelfutók nem nagyon kerülnek a szemem elé. Ebből arra kell következtetnem, ho,<jy a művészet is alá van vetve az idők változandóságának és vannak a művészetnek kihalóban levő ágai. A kengyelfutás is alkalmasint ezek közé tartozik. Helyét talán a tanár ur foglalja el, aki a házak közé kifeszilett kötélen mutogatja tudományát .3t már azok gyerekei és unokái csodálják, akik valaha primitívebb viszonyok kőzött a kengyelfutót irigyelték. A másorlik művész, akit megismertem, Kismaroson, a korcsmában mutogatta magát. Kártyamutatványokkal, órák és zsebkendők eltüntetésével, tojások elővarázsolásával szórakoztatta a közönséget. Azután eloltották a petróleumlámpát és a művész ur laterna magicával mozgó képeket mutatott be. Ne méltóztassék azonban a mai* mozira gondolni. Kezdetleges módon' megrajzolt képek voltak. Először egy alvó emberen végigfutott egy egér a lábától a fejéig, az alvó kitátotta a száját és bekapta az egeret. Ez a kép borzasztóan tetszett nekem Azután két csontváz táncolt a falon. Ettől a képtől borzasztóan feltem. Ugy féltem, hogy görcsösen belemarkoltam abba az ismerősünkbe, aki az ölébe vett, hogy jobban láthassak. Ez volt a művészet. Azután jött a valóság A művész ur tányérozni kezdett Arra emlékszem, ho^y sokkal kevesebben adtak, mint ahányan művészekben gyönyörködtek. Emlékszem, hogy egy kövér parasztasszony két tojással fizetett. És a kora gyermekkori emlékek elevenségét semmi se bizonyítja jobban, hogy még most is érezni vélem azt a hideg légáramlatot amely megcsapott, mikor az ivó végén álldogáló sváb parasztok kinyitották az ajtót, hogy meglógjanak. Még a művészettel való harmadik találkozásom alkalmával se lehe lem valami nagy legény. Ezt onnét tudom, hogy apámnak az a barátja, aki bevitt a színházba, a terem végén egy kerek márványasztalra állított fel, hogy lássam a színészeket. A dolog tudniillik ugy történt hogy a felnőtt, bajuszos embereknek vasárnap délutáni összejövetelük volt Vácon a Curia vendéglő kertjében a leanderek alatt. A Curia nagytermében egy színtársulat játszott és vasárnap délután előadáson a Madarászt játszották. Az urak egyike, ha jól emlékszem, Trágor Ignác volt, a váci muzeum mecénása, olyan megjegyzést tett, hoay vájjon mit szói ez a gyerek a színészekhez, kézen fogott és bevitt a színházba. A szinház, pedig csak nagyon keveset láttam belőle, rendkívüli módon megragadta a fantáziámat. Utána azokkal a csemetékkel, akikkel együtt jártam Máthé tanító ur elé a váci templomtéri iskola második vagy harmadik osztályába, heteken keresztül színházat játszottunk. És azóta se hallottam soha olyan szépen énekelni, hogy ^Nagyapám mig ifjú volt...* A további emlékekről ne beszéljünk. Pedig iáttam képeket szobrokat Európa leghíresebb muzieumaiban, hallottam leselsőrangu koncerténekesoket, heged űröket és másokat szanaszét mindenfelé, hallottam Carusot Newyorkban, Telrazzinit Londonban, láttam Sa.-ah Bernhanlot Párisban, megnéztem az oberammergaui passió-játékokat, a szegediről nem is beszélve, — egyszóval láttam és hallottam sok )mindenfélét, de mik voltak mindezek a verőcei kengyelfutóhoz a kismarosi bűvészhez és a váci színészekhez képest. Hol marad ezeknek az ujabb emlékeknek a színessége, elevensége a régiek mőgö'.t? Vagy a művészet kopott meg, vagy én láttam raásVI. 19. Danaporflolcsónoaralásro biitororoH «/f>hé> *« e'lálwe''«, »8fl» hónao- uramra kiadók Buelape.i/, Ferenc Jóxscf rakpart 6., II. 19. M4 ként a művészetet és az emlékeim koptak meg némileg. Lehet, hogy ebben része van a mesterségeinek. Amint méltóztatnak tudni, az én foglalkozásom belevág az ugynevezc't kőzgnzda- ^ ság körébe, amely megtanítja az embert, hogv némileg másként lássa a dolgokat mint az a gyerek, aki maradéktalanul olaadhatja ma: gát a látott dolgok élvezésének. Ilyen beidegzés mellett az ember a kaszát vásárló parasztban kénytelen me-d-UH i- -P-M acéltröszt adófizetőjét tudnia ken. hogy petróleum a tanyás magyarnak azért világit, hogy az olajtröszt urai pazar villanyfényben fűrödhesre- ^ nek. És megírtam egyszer, hogy a nehéz ér- • zések közé tartozik, mikor az ember a színházi díszelőadások felvonáskö^tten, a kelvinesen fűtött nagy helyiségekben, a disz-nők pazar pompája mögött akik valósággal kivirágzásai e kor társadalmának, meglátja a labradori szőrmevadász halvány árnyéká', amint a hőmezőkón Iából az ezüstróka nyomában, vagy meglátja a kantoni kikötőben a selyemkötegek alatt görnyedő kuüt és az indiai fonodák pária-munkását, akinek min- ^ den vagyona egy ing és néhány marék rizs a napi tápláléka. Közelebbi példákról ne is beszéljünk. Ne beszéljünk a színészről, ald ugyanugy szórakoztatja a felnőtteket amint a kengyeluftó szórakoztatta valamikor a gyermeket. Ne beszéljünk a színészről, aki mosolyt kénytelen erőltetni az ajakára, mikor anyagi gondokkal küzkódik és mikor leveti királyi palástját, nem tudja, miből fizesse ki szobáját és vacsoráját. Ne beszéljünk a színészről, akinek^ munkáját hetedik és nyolcadik osztályba so-f* rozott lisztviselők szívesen hasonlítanak magukéhoz, mikor a fizetését akarják elsajnálni, talán mert sejtelmük sincs róla. hogy a színésznek mennyivel nagyobb a rezsije és még inkább, mert nem tudják, hogy abban a mértékben, amint ők mennek előre a nyolcadikból a hetedik és hatodik osztályba, az öregedő színésznek abban a mértékben romlanak a kereseti lehetőségei. Ez a művészet és ez a valóság. Mennyivel boldogabbak voltunk is gyerekkorunkban, mi-^ kor mindezeket nem kellett meglátni. Meny-nyivel boldogabbak voltunk, mikor ugy játszottunk katonásdit, hogy q»ak a csatákat vivtuk meg, de nem tudtul;, hogy a háborúnak éppen olyan nélkülözhetetlen kelléke a trén, amely a lőszert és az ennivalót szállítja a hadsereg után. Mennyivel zavartalanabbul adhattuk oda magunkat az olvasás élvezetének, amig nem tudtuk, hogy Cascabel Cézár komédiás kocsija, amely az Egyesült Államokból Alaszkán és Szibérián át tér vissza tizenegy boldog utasával Európába, csak Verne fantáziájában volt lehetséges, mert a V hónapokig tartó uton külön karaván lett vol-"^ na szükséges az élelmiszerek szállítására. Hölgyeim és uraim, akik ezeket a sorokat olvassák, érezzék meg. hogy mi a művészet és mi a valóság. És ha elolvasták ezeket a sorokat, akkor lássák meg a szegedi szinház színészeit, akik az önök támogatását, segitség'-l várják ebben a soron kivüli nyári szezonban Színházjegyek ..ilmagyarország kiadóhivatalában.