Délmagyarország, 1931. január (7. évfolyam, 1-25. szám)

1931-01-01 / 1. szám

SZEGED-CSONGRÁDI TAKARÉKPÉNZTÁR ALAPÍTVA 1845-BEN. Az Intézet saját vagyona 4 és V* millió pengő. Salát házai : l. SZÉKHÁZ: Széchenyi tér 7. és Takaréktár ucca i 2. BÉRPALOTA: Takaréktár ucca 8- és Horváth Mihály ucca 9. 3. BÉRHÁZ: Széchenyi tér 8, (volt Jerney-ház.) Betéteket magas kamattal gyümölcsöztet. Kölcsönöket folyósít bankszerű fedezettel, kedvező feltételekkel. A Szeged-Csongrádi Takarékpénztár részvénye jól jövedelmez! Vásárlási az intézet közveiií. agyar MiníafiirÖK larno lozse M«> József 15 A hoszoros KOltO Az ócska bútorzatú szobácskában pislákoló, vékonyka lánggal világított a mécses. Csend volt, melyet csak néha törtek meg egy-egy reccsenéssel a szurágta öreg bútorok. Az asztalnál, melyen rendezetlen összeviszszaságban hevertek féligirott papírlapok, tenyerébe hajtott fejjel ült a költő: gondolkodott. Szomorú, fáradtnézésü szeme mereven nézte a szemközti falat, melyen különös ábrákká rajzolodótt a mécses egyenetlen lángjával megvilágított bútorok árnyéka. 'A költő időnként kezébe vette a tollal, mely előtte hevert az asztalon s gyors, szaladó vonalakkal egyegy sort jegyzett fel a maga elé tett papírlapra. Belemerült a munkájába s meg se hallotta, amikor valaki bekopogtatott az ajtón. Csak akkor riadt fel, amikor már mellette állt és megszólalt a barátja— Min dolgozol, Mihály? A költő szinte ijedten kapta fel a fejéig Idegenül nézett vendégére: szemein még ott tükrözött egy másik világ álomképe, melyből a váratlan látogatás rántotta vissza. Pillanatokig tartott, mig a szájából kikényszeredett a köszöntés: — Isten hozott, Ferenc. A vendég megismételte az előbbi kérdést: — Min dolgozol, Mihály? — Jegyezgetek... — Zavarlak? — Nem, fáradt vagyok már Úgyis. Jó lesz Dihenni egyet. Percekig szótlanul ültek egymással szemben. Végre a költő törte meg a csendet. — Látod ez itt, — végigsimította kezével az asztalra teritett, széthányt papírlapokat, — vázlat, csupa vázlat... — Egy uj eposz? — Nem. Én többé nem írok eposzt! Hősköltemény? Minek? Muít, — mindig csak mult. . Mindig dicshimnusz, mindig szép szavak, mindig hazugság, soha egy becsületesen kimondott igaz szó... — Te mondod ezt, Mihály, a nemzet első epikusa' A' költő fáradtan legvintett: — Hadd el, Ferenc, - ebből elég volt... Árpád? Nos. hál igen: ő volt. Volt honfoglalás is, volt, — de mi most vagyunk! — Nem éri lek. — Nem érted? Mi mindig csak emlékezünk: Árpád nagy volt, Botond erős s Lehel vitéz». De mi? Mi nem vagyunk nagyok, nem vagyunk erősek s vitézek sem vagyunk.. Nem éried-é, Ferenc. — idestova ezer éve már, hogy nem csinálunk semmit? Nagy melletveréssel mutatunk visszafelé; nézzétek őseinket s közben, szép engedelmesen, akárki Jármába bedugjuk a fejünk... — Keserű vagy ma, Mihály. — Keserű? Csak szomorú vagyok és fáradt. Nagyon fáradt... Dolgozni kéne most, — de nem époszt, tragédiát! Meg kellene irni a magyarság tragédiáját Félbemaradottságunkat, tegnapba néző szemünket. Korbács kellene, mellyel talán mégis életre lehetne verni ezt a fajtát, — ezt az ezeresztendős álomra itélt mesebeli királylányt. Mert életre kellene verni! S mi nem csinálunk semmit... SemImit! — Ugyan, Mihály! Te nem csinálsz semmit? Hát a ^ Zalán futása?« Hát az »Eger?« — Zalán futása?Eger? Hősköltemény... Nem ez kell most, Ferenc! Bodrogmező, alpári sik, — talán igaz, talán mese... Alom! — de nézz körül: itt, körülöttünk, most élet van s ez az élet is olyan, mintha álom lenne! Ezért mondom ha százszor is betörte Botond a a bizánci kaput, akkor is döglődünk mostan! Ferenc, én érzem, gyönge vagyok ide: egy hérosz kellene, aki ugy megrázná ezt a földtekét, hógy még nekünk is fel kellene ébrednünk a reszketésére, — de hol vannak" itten héroszok, Ferenc? Itt csak jó szolgák vannak, akik szájtátva lesik, hogy milyen parancsot intéznek a Burgból. Tragédia ez, Ferenc, — vagy talán még csak nem is tragédia jl.. Talán már kicsinyek vagyunk arra is, hogy tragikus hősökké "legyünk... — Lesz ez máskép Is, Mihály! Csak felébred egyszer álmából ez a nép is! Ti, költők vagytok az ébresztői, — ezrek" várnak a ti szavaitokra! — Ezrek? — százan se talán... De ha ezrek lennének Is!? Tudod, Ferenc, hány embr lakja ezt a földet? Hányan vannak közöttük, akik olvasni se tudnak, csak azt tudják, hogy tizedet kell fizetni, meg robotba kell menni? Akik pedig ismerik a betűt, franciábbak akarnak lenni a franciáknál, németebbek a németeknél, — magyarul nem olvas itt senkit Keserves sors ez a mi sorsunk: vagyunk néhányan, akik irunk. de Senki sincs az egész országban, akinek kellenne, amit irunk... — Ugyan Mihály,, te a nemzet koszorús költője vagy! — A nemzeté? Aligha... Talán ezer magyar sincs, aki olvasott valamit, amit irtam, — a koszorú pedig?... Igen: ti megkoszorúztatok: a Kritikai Lapok cikkei koszorúztak költővé... De hol van itt a nemzet? — Elégedetlen vagy, Mihály. — Mi tenne elégedetté? Szavakat kapok, szép, esztergályozott szavakat kapok, dicsérő szavakat, — de ez az egész! Egy nemzet lázadása lázadozott bennem, irni akartam, dolgozni, nagyot alkotni S ekkor — tanitanonj kellettj.. Tanítani, gazdag úrfikat tudásra nevelni, hogy megkapjam érte a mindennapi kenyeremet... Vagy azt hiszed, Ferenc, jó volt ez igy? — De most... — Igen, most... Tudom mit akarsz mondani: én lettem a Tudós Társaság első fizetéses tagja! Nos, hát igen! Már nem vagyok nevelő a Percaeí úrfiak mellett, már irhatok nyugodtan, — nem pusztulok éhen. így van, igaz: de mindig gond a holnapi ebéd, de mindig gond a kopott ruha! Keserves sors ez, mondom neked, Ferenc... De mit bánnám én a magam sorsát, — hanem mindennel igy van! A magam nyomorában százezret nyomorát kell éreznem... Jajgatni kéne, de jajgatni nem lehet!... Nálunk, Magyarországon, csak dicsérni, csak lelkesedni lehet, a jajgatás sérti a füleket, az ébreszteni akaró korbács felsebzi a bőrt, mi kényelmes szolgaságban fehérré puhult... A költő elhallgatott Szemében vad lángok tüzeltek, keze görcsösen markolta az asztalt — aztán elmosolyodott: — Hát igy vagyunk, Ferenc.,.. Az ajkán gyámoltalan volt a mosoly, mint a csínyen kapott gyermekeké, akik. szintén tudják, hogy senki sem érti meg őket A kritikus kőtegnyi teleirt papirt szedett elő a zsebéből. — Nem néznők át?... Kéziratok... Mai postával jöttek az Athenaeumnak... * Fénves ruhákba öltözött császári lovasok járták az országot: a bujdosókat keresték, akiket jószerencse mentett el a vérbirák' kegyetlen keae elől. A városokra ráfeküdt a kétségbeesés, amikor a toborzó cserepárok csapata megjelent az uccákon, hogy dallal, tánccal, kötéllel nf harcosokat szerezzenek a császárnak. Még néhány padlászugban eldugva szomorkodtak a kávébarna atillák s a fényes honvédkardok, még néhány égőhitü ember figyelő szemekkel meredt Olaszország felé, — de már halotti csend volt az országban, szomorú, halotti csend. Felelős szerkesztő: PÁSZTOR JÓZSEF. Nyomatott a kiadótulajdonos Délmagyarország Hírlap- él Nyomdavállalat Rt. könyvnyomdájában. Felelős üzemvezető: Klein Sftndor. W *» női ruhák, függönyök, butorssövetek, asönyegek, ottoméntakarök atb. vegyileg tisztítása ét festése soronklvui iotxAUUoM, meglep« olcsó Arak mellett kétzUl 101 I iip» lÁveaf kelmefestő és vegytlszlltó ipartelepén, Rákóczi «ér (saiét hé*. n ut ad hivatal hUVaO iOtaCl és a tűzoltólaktanya közt). Telefon Aut 20-75. FI6kUsl«t«ki KadnczVI.lt. telefon Aut. 13-94. Gizella tér 3. TaWon Aut. 20 - 55. Klskanfftlegyltáza, Kws >th a. 15. KUlönleqe»ég: Selyemclpök festése minta után l L