Délmagyarország, 1930. december (6. évfolyam, 272-294. szám)
1930-12-25 / 291. szám
1930 december 25. 3» A leány, a vak, a gyilkos és a gyermek (Uj típusok bontakoztak ki az utóbbi évek káoszából. A régiek, a jóviálisak, kedvesek, akikről annyi charme-al irtak a békeidők feljegyzői, ma már eltűntek, vagy — átalakultak. Más tipusok kerültek felszinre: érdekesebbek, véresebbek, reálisabbak, a kornak teljesen megfelelőek. Itt élnek közöttünk, itt morzsolják le szörnyű életük nap-szemeit, 1 kétségbeesve, sirva, remélve. Sokszor észre sem vesszük őket, (és ez is egyik tragédiájuk) mert hasonlatosak hozzánk, a különbség csak az, hogy lelkük mélyén szörnyű korokozó huzodott meg és gátlásaik olyan irányúak, amelyek típusokká tettek őket. Néhány ilyen dominius alakot: az öngyilkos fiatal lányt, az éhező koldus apát, a gyilkos fiatalembert és a züllött, de kenyérkereső gyermeket állítom elő.) Fiatal — tatán tizennyolc esztendős —, szépHaja természetes szőke, ha nevet (ritkán nevet) ép, erős, hófehér fogak buggyanak elő. Jól öltözik, mert szeret jól öltözni és tudja, hogy az elegáns ruha nélkül nem tarthat számot arra, hogy megforduljanak utána az emberek. Pedig ezt mindennél footosabbnak tartja. Ez önt bele önbizalmat és ez létének alapja. Nemrégiben meg akart halni. Annyira kívánta a megsemmisülést, hogy nem elégedett meg a sablónos öngyilkossági formákkal, hanem mielőtt bevette volna a mérget, előbb fölvágta karján az ereit. Sokáig figyelte a piros metszésből kibugyborékoló vért, hallgatta szive elhaló dobbanását... mégsem sikerült meghalnia. A kotnyeles orvosok életre támasztották. Azóta felfedezte, hogy egy divatos bunda a halálnál is szebb és használhatóbb. Özvegy anyjával él együtt egy kis külvárosi lakásban. Itt találkoztunlc. — Hány éves? — Tizennyolc leszek.. * — Mivel foglalkozik? — Mivel? (Jellemző mozdulat). Semmivel. — Szóval okosan él... De a múltkor meg akart halni.. — Igen. Tudja, nem tudom mi történt velem. Kívántam a halált, oly erősen, ahomi még soha semmit se kívántam. (Egyszerűen.') Meg akartam halni. Pasz. — Először életében? — Nem... Nagyon sokszor gondoltam a halálra. Volt idő, amikor minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy jó volna reggel nem kelni fel többé. Elgondoltam, hogy majd mit fognak irni rólam az újságban... Azt fogják írni, hogy szép fiatal lány volt... Akik olvassák, sajnálkoznak majd. Ez jó érzés volt. — De ez nem volt komoly... — Nem volt komoly?... Annyira komoly volt, hogy tutajdonképen minden ilyen alkalomkor: megöltem maqam... — Ez érdekes. Hogyan? — Az apámnak volt egy revolvere. Ezt elloptam tőle és minden este magammal vittem az ágymmmmmmmmmammmm. ba. Szorongattam a párnám alatt, tapogattam a csővét, ravaszát... Jaj, de jó volna meghalni, mondogattam. Elképzeltem, hogy a dörrenésre hogy ugranának fel ágyukból a szüleim. Először nem tudnák mi történt, azután megpillantanák a halotthalvány arcomat. Óriási jajveszékelés következett volna. Az anyám rámborult volna: Jaj édes kislányom, miért tetted? Hát nem voltunk jók hozzád? Hát nem szerettünk, nem jártunk a kedvedbenf Az apám hangtalanul sírdogált volna az ágy lábánál. £n pedig az egészet, valamilyen módon végignéztem és végighallgattam volna. Ezekre gondoltam, amikor kezemben volt a töltött revolver. Titokban a halántékomhoz szorítottam a fegyver csővét. Átéltem mindazt, amit egy öngyilkos közvetlenül a halál előtt átél, csak épen az hiányzott, hogy tényleg eldördüljön a revolver és a golyó beleszaladjon a fejembe, vagy a szivembe — Hány éves volt ekkor? — Tizenhárom, tizennégy, tizenöt. — És miért akart meghalni? — fíyerekségek. Nem akarták megengedni, hogy tizcentis cipősarkot viseljek... Nem engedték, hogy rövidre vágassam a hajamat. Észrevették, hogy ruzsozom a számat és megpofoztak.. • Egy kosarat kellett végigvinnem a korzón. Az apám az ideálom előtt Összeszidott... Éjfélkor iöttem haza... Volt okom bőven... Ugye? — Ezek tényleg súlyos okok... De... — Igen, erre később magam is rájöttem. Azután meghalt az apám és én azt csinálhattam, amit épen akartam. Az anyámnak soha egyetlen ellenvetése nem volt. — És mégis meg akart halni a múltkor. — ő, annak más oka volt! — Szerelem? — AJ (ezt őszintén mondta., — Anyagiak? — Talán az sem... Untam ezt a vacak életet. Untam az arcomat, az alakomat, a lábamat. Untam magamat... Minden reggel ugyanazt az arcot kipuderozni, ruzsozni, ugyanazokkal a mozdulatokkal felöltözni, fejembe nyomni a sapkát és kimenni az nceára... Nem tudom, hogy megért-e, de én ezt borzalmának találtam. — És ugy gondolt segíteni, hogy megöli magát? — Igen. Szereztem mérget. Ugy gondoltam, hogy ez kevés lesz a halálhoz, azért elhatároztam, hony még az ereimet is felvágom. Ezek a teri>ezgetések nagyon szépek voltak. Ezekben a napokban megbocsátottam magamnak, mert tudtam, hogy ugy sem tart soká. — Egy pillanatig se ijedt meg? — Nem. Amikor bevettem a mérget és elővettem a borotvát, ezt mondogattam magamban: jaj de jó lesz meghalni, jaj de jó lesz meghalni... — Mit gondolt akkor, amikor megtudta, hogy nem fog mégsem meghalnif — Egy kicsit örültem, utána azt gondoltam, hogy újra ál kell majd esnem az egész eseten.., 2. Vak. Egy kis lány vezett kezénél fogva. Fején háborús hósapka van. Kopott, rongyos télikabátot, bakancsot hord. Ápolatlan bajusza majdnem az alsó ajkáig lóg. Kezében a fejes bot. Két karját oldalt kinyújtja, a vakok jellemző mozdulatával keresi a széket. Alig ül le, félig ül, félig áll. A kislány a beszélgetés alatt csodálkozva figyeli az apját. Mintha még sohse látta volna. A kis* lány arca a hidegtől elkékült. Raita is. apján H szürke sál van — Hónapok óta éhezünk kérem, nincs senki, aki segítene rajtunk. — Nem keres semmit? Miből tartja fenn családját? — Koldulunk... Azelőtt újságot hordtam ki, de most már hónapok óta nem birok járni. Inkább csak fekszem az ágyban. — Mi a betegsége? — A vesém, meg a gyomrom fáj. — Mióta vak? — ötven esztendeje kérem. Most 54 éves vagyok. (Hát nem 100?) Négy éves koromban kezdett sorvadni a szemem, aztán hamarosan meavakultam... — Mindég újságot árult? — Legtöbbnyire. Utóbb már mindég — Mikor nősült meg? — Néhány éve. — Ilátiy gyermeke van? — Három. Ez itt (rámutat a kislányra, aki egy pillantásra le nem venné apjáról a szeméti tiz évse, a másik négy, a harmadik őt..4 — Felesége hol van most? — Otthon fekszik betegen. Megoperálták. 0 is mindig betegeskedett. A multkorában ment az nccán a legkisebbik gyerekkel, aztán összeesettÜgy hozták- haza. Én aztán bevittem a klinikára, ahol megoperálták. — Maga mit csinált addia otthon a gyerekeivel? — Éheztünk. (Sir. A kislány minden meghatódás nélkül nézi az apja könnyeit. Nem újság számára.) Mit csináltunk volna? Olyan életet élünk kérem .. (Nem tud ¡a folytatni a sírástól.) — De most már meggyógyul a felesége? — Dehogy gyógyul meg. Kértem a klinikán a professzor urat. hogy tartsa ott, mert még mindég beteg, ne küldje haza. Mit tudok én otthon csinálni vele. Azt mondták, hogy nem lehet, mert nines hely. Hazaküldték. Most kelten fekszünk... (Ujabb sírás. ) — Hol lakik? — A Délibáb-uccában. (Egyszerűen mondja, nem tudja, hogy mi jelentősége van ennek a szónak: délibáb.) Egy pinceknnyhóban... — Kell fizetnie házbért? — Kell bizony. De még mennyire követelik! — Mennyit fizet? — Hét pengőt egy hónapra. (Magyarázóiéig hozzáteszi) a tizenhetes alapon lakom... (Kezével megtörli szemét, szétsimilja a bajuszát,. a hósapkát megigazítja. Még szeretne valamit mondani. mert érzi, hogy ez a heszélaetés nem fejezi ki teljesen a helyzetét, nem tűnik ki belőle eléggé, hogy mi az: vak, beteg embernek pinreknnyhóban lakni, operált, nyönő feleséggel, három apró gyerekkel, kenyér nélkül, fa nélkül, remény nélkül, télvíz idején.) — Itt az irás a feleségem betegségéről. A kii$ > I > i I I I » I I > I Ha 00 00 ClJJtDUU védjegyű íaíai bauxiíceineniiel dolgosunk. Vértes Szénkereskedelmi Telefon Részvénytársaság Szeged. ^ Kérten résxleíes felvlldgosiiást és árafdnlaíott