Délmagyarország, 1930. október (6. évfolyam, 220-246. szám)

1930-10-14 / 231. szám

1930 október 14. DÉLMAGYARORSZAG 9 Színházjegyek a Délmagyarország jegyirodájában. Jegyárusítás d. e. 8—12-ig, d. u. 3 - 7-ig. №\ fSZAKSAIM! UIM IRTA: UMBERTO NOBILE 78 Nagyon őrültem e váratlan jó hangulatnak s a két énekesnek külön adag cukrot adtam, hogy bátorítsam őket, máskor is ismételjék meg éneküket. De, sajnos, másnap már elhallgatott az ének, minden örömünk odavolt, mivel újból délkeletre sodródott velünk szörnyű jégbörtönünk. • * • Amint már a fejezet elején emiitettem, nagy lesujtottságunk elhatalmasodott rajtunk, mikor junius 3.—6. között folytonosan délkeletre sodródtunk. Ismételten aggódva kémleltük, nem látszik-e valami sziget a horizont felhői kőzött. Viglieri újra és újra megfigyeléseket végzett abban a reményben, hátha egész észrevétlenül megint másik irányban mozgunk tova. Sajnos, nem igy volt. Nem láthattunk egyetlen napsugarat sem és ha néha-néha mégis valamivel világosabb lett, ijedten állapítottuk meg, hogy mindig távolabb jutunk a szigettől. Ellenben messzelátónkkal felfedeztük a Leigh Smith-fok körvonalait. Kinos nyugtalanság gyötört bennünket. Mikor lesz már ennek vége? Talán elérjük néhány nap alatt a Leigh Smith-fokot. Mialatt délkeletre sodródtunk, mindig messzebb jutottunk az Északnyugati-földtől. Ezzel eltűnt utolsó reményünk is, hogy valamely segélyakció életben találjon még bennünket. A rádió most már egyáltalán nem használhatott nekünk, mert ha leadónk valóban gyenge már nagyobb távolságokra, akkor most, még nagyobb távolságnál lehetetlen, hogy meghallja a világ, mikor még akkor sem hallották jeleinket, midőn ott voltunk szomszédságukban. Mi lesz velünk? Saját halálomat nyugodt lélekkel vártam; hát igen, mi ketten, sebesültek, elpusztulunk, de elviselhetetlen volt számomra az a gondolat, hogy velünk együtt többi társunk is elvesszék. Mint mondtam, ha még tovább sodródunk kelet felé, már semmi reményünk sem lesz a rádióban. Ragaszkodni akartam még akkor is ahhoz, hogy társaim keressék meg az utolsó kivezető utat és meneküljenek el a partok Irányában, ha mégoly kilátástalannak látszanék is ez a gyaloglás. Beláttam, hogy mi, sebesültek, nem volnánk képesek résztvenni ilyen gyaloglásban, szokatlan nehézségeket, eddig nem tapasztalt bajokat idéznénk elő. S mivel már úgyis reménytelen a mi helyzetünk, hogy legalább a többi négy társam elmehessen, meg akartám őket szabadítani tőlünk. Komoly elhatározás érett meg bennem. Ha továbbra is délkeletre sodródunk, tul a Leigh Smith-fokon, tehát még mintegy 10 mérföldnyire, elrendelem, hogy Viglieri, Biagi, Behounek és Trojani hagyjanak el bennünket és gyalogoljanak a szárazföld irányába. Cecioni is ¿láthatja ennek helyességét és elfogadhatja határozatomat, hisz őneki kisebb a baja, mint az enyém. Mivel pedig most Cecioni is sokkal nyugodtabb volt, mint azelőtt, az a szándékom, hogy, egyedül velem maradjon vissza, sokkal kőnynyebben látszott keresztülvihetőnek, mint korábban. Magam akartam gondoskodni róla. Ahogy, három társunk eltávozott tőlünk", tul volt a veszélyes krízisen. Nem gondolt többé arra, hogy őt, sebesültet magukkal vonszolják gyalogutukon. Még egy utolsó alkalommal beszélt erről, másnap, hogy, három bajtársunk eltávozott tőlünk és egyikünk messzelátóval mintha ugy látta volna, hogy visszafordultak és a sátor irányában közelednének. Cecioniban rögtön felébredt a remény, hogy ők egész a szigetig követték a rianást és most jönnek, hogy ol vigyenek bennünket is, ahogy ezesetre megígérték. »Jönnek, visszajönnek«, ujjongott és szemei égtek az izgalomtól. »Nem, ők nem térnek vissza!« Csaknem keményen szóltam rá, hogy ezt a reményét még csirájában elfojtsam. Azóta nyugodtan maradt. Lelkében megadással és türelemmel viselte a sorsát. Most már nem lett volna nehéz őt meggyőzni annak szükségességéről, hogy velem egyedül maradjon vissza. Hathatósan beszéltem hozzá! Megmondtam' neki, hogy nekünk nincsen jogunk ahhoz, hogy elvegyük bajtársainktól a menekülésük utolsó lehetőségét is. Nem szabad magunkhoz láncolnunk őket. Hagyjuk hadd menjenek, sőt nekünk erre rá is kell beszélnünk őket, ha ők nem akarnának maguktól eltávozni. Ha mi ketten egyedül maradunk, nem lesz olyan félelmetes, mint ahogy .azt elképzelte. Igaz, Cecioni ellentmondott nekem, de hangján éreztem, hogy rá tudom még erre beszélni. Ugy látszott hát, hogy a legnagyobb nehézséget legyőztem. Azt hiszem, azt a gondolatomat, hogy elküldjem minden bajtársamat, még ha az ottmaradás a biztos halált jelentené is, nemcsak kötelességtudásom diktálta, hanem az a körülmény is, hogy elviselhetetlen lett volna számomra, hogy tanuja legyek társaim kétségbeesésének és kinos haláltusájának; mert hisz magamban kiszámítottam már, mikor jön el az ő halálos órájuk; ezt meg tudtam még tenni. Hasonló egoizmus vitt arra az elhatározásra, hogy ha Cecionival egyedül maradunk és közel látnám a halálomat, elvánszorgok mellőle, hogy egyedül, nyugodtan haljak meg. A halál várása egy pillanatig sem ijesztett engem. Erősen hittem, hogy itt, a jégsivatad közepén nem lesz fájdalmas az éhhalál. J Figyelje áras hirdetésünket1 Nézze meg kirakatainkat}