Délmagyarország, 1930. május (6. évfolyam, 97-121. szám)

1930-05-25 / 117. szám

ÍO Szobafestést, mázolást wíT homlokzatfestést meglepő olcsó áron készít Szilágyi és Szabó 11 Tclc,°" 1-°7lvln iér 2 (Rcl.-pnlola). Tel. 0-8S. Látogatás Fürtön Jánoséknál Irta: 8chiffcrt György Zmjfoít autóbuszunk átverekszi magát a városi forgalmon, tülekedésen, zajon és elhagyja az utolsó házakat is. Zúgva, nyöszörögve fölkapaszkodik a vasúti töltésre és most, mint egy szétszaladó legyező: kitárul előttünk egy ösmeretlen, csöndes élet — a tanyavilág. Elől messze fehérlik a magas országút, jobbrabalra zsendülő vetések, barnahátu szántóföldek csúsznak hátrafelé — és tanyák: zsupfödelüek, pirostetősók, régiek, ujak. Néha egy-egy felhő sötét árnyéka suhan át rajtuk: elborulnak és aztán újra fölnevetnek a napsütésben, minthacsak életszimbólumuk volna ez. Rügyező fákrohannak el mellettünk, mint a vonat mellett a fakó lelefónpóznák, vállukon a fehér porcellánverebekkel. Piros téglatörmelékkel bubosra-rakott szekeret hagyunk ej, fáradt lovasigájával; aztán hazafelé poroszkáló, porfelhőbe-olvadt parasztkocsikat s egy, kukoricaszárral terebélyes kocsit kerülünk el. Jobbra vad vízlevezető csatorna marad el szikes, fehér földhányásával, — balra zöldbesürüsödő fűzfák, görcsös, vén derekakkal. Aztán gyöphasitás követke7lk, mintha valaki óriási zöld ceruzát faragott volna s aztán a habos forgácsait idesöpörte volna. A bokros vetésekben fehér, kendermagos, sárga és fekete tyúkok bogarásznak, a tócsákban kacsák, libák lubickolnak. itt-ott egy-egy kőkereszt, aztán csak tanyák, tanyák, vagy fél órán át. végfll a kaluz kiált: Atnóközpont! s mi leszállunk a társammal, ebben a faluvá sűrűsödött tanyacsoportban. \ központból kiindulunk a tanyák közé s a gazdasági vasút mellett egy szélesebb, vjszel-telt árok partján leheveredünk. Valahogy nehéz az Indulás s most pár perc alatt I i;)ihenvé az autóbusz rázásá', megbeszéljük mégcgyszer: mit is akarunk mi látni itt, Alsóközponton, azaz inkább a környező tanyákon. Szeretnénk fölfedezni egy ismeretlen, néma, titkos, vagy eltitkolt világot: a tanya élelmezését. Szeretnénk bepillantani egy műhelybe, ahol a kenyeret kovácsolják, amiből él a város, a megye, az ország. Szeretnénk belátni egy más világba: hogyan él a kenyér kovácsa, a bor verejtéhezője — mit eszik a robotoló, fóldturó nép: az alföldi magyar paraszt? A vizes árok túlsó partján, léccel bekerített, fehér kis ház áll. Az egyik kis ablak fölött otrombán fölmázolt fekete csizma csodálkozik a viruló vetésekre. A gazda tehát tanyai cipész. Van itt egy kis fóldecskéje, gazdálkodás hát a mellékfoglalkozása. Ámbár az is meglehet, hogy mellékfoglalkozás nála mind a kettő. Déli két óra már elmúlt. A tauya mellett kézzel vetett kis tábla buza vidamkodik; mellette kölcsönkérő igával szántott földön kapás férfi vágja a tiyilást, mögötte két nő veli a céklarépát. A kis házban nvilik a cserény és két kis gyerek ful ki az árok túlsó partjára. — A bácsik mért fekszenek ott? — szólal meg a csodálkozó kíváncsiság a kis fiúból, félig felénk, félig a mellette bámészkodó nénjéhez fordulva. Föltápászkodunk, megkerüljük az árkot és megcirógatjuk a kisfiú derűs, maszatos aroocskáját. Kissé rongyoskán van öltözve, ő is és a kislány is. — Mit csinál az édesapád? — kérdezem. — Cipőt, — feleli gyorsan a kisfiú. — Hát édesanyád — Ebédet. Valóban, füstöl az esővert falu ház kémény© — Hát még nem ebédeltetek? — Még nem. — És mit főz az édesanyád? — Kumpilevest. — Hát még? — Mást nem. — No, és mit tesz bele? Hust? — Semmit. A házból kihallatszik az anyjuk éles, mérges hangja: — Julis, gyere be, hozd be a Pistát! Az ember szinte látja a krumplilevest kevergető, sovány, száraz-csontu, adóvégrehajtótól reszkető asszonyt. Ejpye, bizalmatlanok az emberek. No, gyerünk tovább. Tanyák maradnak el mellettünk jobbról-balról. Mintha domborskák között mászkálnánk: a tanyák olyan sűrűn vannak. Egy asszony meséli, hogy a tanyájukat akkor építették, mikor ö férjhezment. Vagy negyven éve. Akkor épült a szem* szédjuk tanyája is. Legnagyobb részük 8—10 holdas. Itt-ott kutyák ugatnak ránk a napraforgószár kerítések mögül. Kiszemelünk egy régi kinézésű tanyát. Zsupfödél, göthös kútágas. Lakóház, istálló, három négy ó'épület. Itt is szürke napraforgókerilés. Mellelte egy kucsmás magyar dolgozgat. A mesgyén, fiatat, rügybeborult nyárfák mellett közeliijük meg: a kocsiút a piásik oldalon lehet. Megösmerjük, hogy az egyik gabonatábla kézzel, a másik géppel van vetve. Végiglegeltetjük a szemünket a kövéren zöldülő búzán és rozson s teli-tüdővel szívjuk az áldott tavaszi földszagot. Áhítatos hangulat fog el; az élet forrásánál érezzük magunkat. Elérjük az öreget és barátságosan ráköszöntjük a napot. Nem fogadja. Nem is igen néz ránk. Furcsa ember, öt-hat kéve napraforgószár van mögötte, előtte tőke. Mellette jobbról fölaprózott, rendberakott szár. A hosszú napraforgószár földes csutkáját odaveri a tőkéhez, megtisztítja, összetördeli és odaveti a kész csomóhoz. Ez lesz tán a kemencetüzelő. I Valami funcsa bizonytalanság lebeg az egész emberen. Mozdulatai föltűnően lassúak. Rongyosodó, fekete báránvbőr-kucsmáját följebblöki a szeméről, fejét fölüti és csak ugy térdenállva ránkkiált: — Mit akarnak?! Vizes, Úgranyi't szeme tétován, kifejezéstelen ürességgel mered ránk. Vak. Vagy alig láthat valamit. Lelógó, csapzott, vastag bajusza van. A kucsmájáhól kétoldalt kilógó, ős? hajfürtök közül ráncos, beesett, meggyötört öreg arc tekint ránk: zárkózott, bizalmatlan, idegen, szinte már ellenséges kifejezéssel. Lötyögős bőrű, ráncaiban fekete vonalú nyakán kék inge-csücske kandikál ki a begombolt kabátjából. Ruhája és az arca barna, mint a föld, ahonnan 60—65 eve kinőtt s ahova már visszatérőben vari. Nadrágja foltokkal van televarrva és megpatinásodolt zsinosság fénylik rajta. Rongyosra rojtosödott nadrágjavégéből bütykös meztéllába támaszkodik a homokos földnek. Ugy térdel ott, mint egy koldus, aki meggyűlölve mesterségét fejére csapja a süvegét Még a vastag kezét is ugy tartja, mintha kérő, üres tenyerét most fordította volna el. — Mit akarnak?! — Ki itt a gazda? Fejét oldalt fordítja. Nem felel. Nem ért meg bennünket. Mi megértjük őt: szörnyen nagyot hall. Széles hanggal kiáltom: — Ki itt a gazda, bácsi?! Réveleg tekintetét újra ránk emeli. — Hát én volnék — feleli csöndesen. Emelt hangon kezdjük magyarázni, hogy mit is akarunk. — Városiak vagyunk! Nem láttunk még tanyát, szeretnők megnézni, hogy milyen is háti — Hát láthatják. — De mi belülről szeretnők ám látni! & — Kik maguk? — Diákok vagyunk, egyetemre járunk a vár rosban! Két kutya ezalatt irgalmatlanul ugatott a kerítés mögül, hogy szinte a saját hangunkat sem hallottuk. A nagy zajra kinyílt a távolabbi lakóház cserénye s a tág udvaron ácsorgó, kopasz akácfák kőzött egy idősebb, zsirosarcu parasztasszony közeledett Odaállt a kis szalmakazal tövébe, belülről a kerítésnek támaszkodva. — Asszony, ezek az urak be akarnak menni. Megmagyarázzuk, hogy az újságban olvastuk, hogy milyen rossz sora van a népnek manapság. Meg akarjuk nézni, hogy igaz-e, aztán majd mi is irunk az érdekében. — Maguk nélkül is tudják azt, hisz az ember ugy él, mint a... Tóni lova, hogy dolgozni köll, oszt' őnni, azt nincs mit. Itt vagyunk 11 lánc földön, egy része szőlő, de ki akarjuk vágni a tőkéket, hogy gabonát hozzon legalább! Egy liter bort 30 fillérért adunk el és 20 fillér adót hajtanak be utána. — Ne féljen, néni, mt nem az adótól jövünk. Csak ugy magunktól érdeklődünk a tanyai nép élete felől. Ha megengeedi, bemennénk. (Folyt, köv.) oíykár ellen rqsmANN megőrzésre garancia mellett vállal I • %sf R V I w® I V I V szőrméket és mindenféle téliruhákat moiqkAr eiien «edőtntezei Szobafestést, mázolást és butorfényezést DUSCHÁK a legjobb kivitelben legolcsóbban keszll465* KálVálla 0. 2/b. TGlSfOÜ 7-71., 21-68. Nagg pünkösdi ruhavásár melyen leszállított árokhal Férfi öltöny ..... Trens-coss kabátok . . . Vászonöltöny . . . , Lüszterkabát . . , . . Fiu mosóöltöny .... llau lanátz ucca 5. p 30-tól p 40-től p 16-tól p 22-től p 6-tól ar Kelemen Részletre is készpénzirban!