Délmagyarország, 1930. április (6. évfolyam, 73-96. szám)

1930-04-20 / 89. szám

OÉLM AGYARORSZ 4G 1930 április 30. Butorvásáriók figyelmébe I Résxleiflxeíésl Kedvezmény! 492 Üzlethelyiségeink átalakítása folytán túlzsúfolt raktárunkból 25 szobabútort: hálószobát, obédlfit, uriszobát, garnitúrát, egyes darabokat helyszűke miatt önköltségi áron kiárusítunk. Seiffmann Mór és Fiai bútoráruháza, Klauzál tér 1. kant, aki a várostól havonta hat pengC segélyt kap. — Van-e tarifája a maguk mesterségének? — Nincs. Szabad megegyezés alapján fizetnek, vagy pedig annyit, amennyit a pasas éppen akar. — Sok hordár van Szegeden? — Van éppen elég. — Maga mióta hordár? — Tizenöt éve. — Azelőtt m ivolt a mestersége? — Dohánygyári munkás. De otthagytam a dohánygyárat és más gyárba mentem. Azt is otthagytam, mert meguntain. Ezt a mesterséget is hagynám már. de nem enged, mert mihez fogjak máshoz. — llrí mesterség ez, azé ragaszkodik hozzá — szólalt meg az egyik kollégája. — Urnák szüietött ez, csak nem tudja, hogy melyik ur az apja. Ugy tanálták fazékba. Azér nem törődik sömmivel. — Érzik-e a munkanélküliséget, megérződik-e a gazdasági nyomorúság a maa.uk iparán? — kérdeztem ismét. — Bizony mög. Ezelőtt, régen szégyen volt személyesen menni a zálogházba. Ma már meghalt a szégyen is. Mindenki maga viszi a holmiját be, nem szégyell a szegénységet senki. Régi urakkal, nagyságákkal van tele a zálogház. A három ajtó is alig győzi befogadni a »pillanatnyi pénzzavar« (igy mondta, ilyen finoman) áldozatait. Csak az küldi velünk, aki nem ér rá. De ilyen nagyon kevés akad. Nagy a munkanélküliség, de azért mindenkinek dolga van mindig Hordárra nem igen van szükség. A szalonna lassan elfogyott a kenyér mellől, de a négyes ugyanolyan élvezettel falatozta tovább a bezsirozódott kenyeret egymagában is. — Mit gondol, meddig tart még ez a nyomorúság? Erre már nem felelt a ncgyes. Megtörülte az utolsó falat kenyerébe a bicskáját, vont egyet a vállán, mint akit nem érdekelnek ezek a problémák. Felállt a kis zsámolyról, nyújtózkodott egyet, vörös sapkájának simlédere alól fölnézett a felhős égre, majd rágyújtott és nagy magába merült élvezettel fújta a tustöt Kossuth Lajos szobra felé. Tényleg volt valami hányaveti, nemtörődöm urasság a mozdulataiban. A pereces a Széchenyi téren árul, a városi bérház melmett Állványos kosarai vannak, ezekből mosolyog a járókelőkre a friss vajas, vagy sós sütemény. Nyáron tüllel borítja be a portékáját a legyek, no meg a tilalmas fogdosás ellen. Talán ő a szegedi ucca egyetlen megelégedett, kiegyensúlyozott bányásza. Nem panaszkodik, de ha mégis, látszik rajta, hogy meggyőződés nélkül, merő udvariasságból teszi azt Hatvankét esztendős, negyvenkét éves kora óta árul péksüteményt. Földje, háza vm A háborúban is volt, kissé megrokkant, de kiheverte. Háromszor nősült, egy fia van Amerikában üt is hivta ki, az öreget, de nem ment. Nem akarta itthagyni a biztos üzletet — Azért nem megy ugy, mint ezelőtt — mondja mosolyogva —, mert régebben megkerestem öthat pengőt Js naponta a kiflin, meg a zsömlén, ma alig keresek három-négy pengőt. Egy fillért egy sütemény után. Nagyon sok süteményt el kell adnom azért a három-négy pengőért. Háromnégyszázat. A munkanélküliséget én is megérzem, ezért esett a forgalom. Régebben a vevő négyöt süteményt is vett, még a munkások is. Ma egyet, legfeljebb kettőt vesznek. — Hogy a sóskifli? — szakítja meg a beszélgetést egy most jött urformáju kuncsaft — Hat fillér darabja, de ha kettőt tetszik vennni, akkor a kettő tiz fillér. — Akkor adjon kellőt — határoz néhány pillanatnyi töprengés után a vevő és lapos pénztárcájából kihalássza a tízfillérest, amely mintha egyedül szomorkodott volna rejtekhelyén. Kedvem lenne megkérdezni az urformájut, hogy milyen mpot kap étrendjében ez a két kifli, mert az a gyanúm, hogy ebéd lesz belőle. De restellem a kérdezést, az urtormaság feszélyez. Inkább a perecest kérdezem:, — Mit gondol, meddig tart még ez á nyomorasági — Nem lehet azt kérem tudni — mondja gondolkozás nélkül és megérzem a szaván, a hang-' ján, hogy a kérdéses nyomorúság számára idegen terület <3 megoldotla a maga gazdasági problémáját, meg van elégedve a sorsával, szereti üzletét, amelyben kielégülést talál és amely biztos ala[)okon nyugvó exiszlenciál jelent Olyan büszke rá, mint mondjuk Ford a maga autó-1 gyárára. Nem kockáztat semmit, az arut bizományba kapja reggel, este leszámol, megkapja ; minden eladott sütemény uláti a maga biztos fit- \ lérjét, imádkozik a jó időért, a hetipiacért, a vásárért, amikor több a nép, jrbban fogy a kifli meg a perec. Mosolyogva néz a vitágba, ismeri az embereket Fölöttük van. Az uccaseprővel éjszaka találkoztam A korzón akadtam vele Tiszsze. Én álmosan, fáradtan bandukoltam hazafelé, ő meg széles lendülettel kaszálta az ucca szemetét a halkan rügyező platánok alatt Miuden ötödik lendület után megállott, valami igazitanivalöt talált vagy a pipán, vagy a Széles Vesszőseprün, azután folytatta ritmusos munkáját. Amikor megszólítottam, nem méltatott figyelemre. Valamit morgott bozontos bajusza alatt és tovább söpört Csak a félénken feléje nyújtott szivar ébresz- ; tette fel barátkozási hajlandóságát — Azt hittem, hogy az ur is italos — mondta I mentegetőzve, amiből az okos ember rögtön ki- j Aznap ujabb vendégek jöttek, s hogy csak Malvin kisasszonyról állt a diéta, vakmerően közbeszóltam : — Az nem is igaz, hogy rossz és nem is csúnya, mert jó és szép! F.1 voltam rá készülve, hogy kidobnak, de nem bántam. Ellenben csoda történt, benn maradhattam. Elővettek, kézből-kézbe adtak, hogy írjam le részletesen és én voltam akkor a főszemély, mert még a keze puhaságáról is be tudtam számolni. Annyit tudok még, hogy a férfiak védték, az asszonyok nagyon haragudtak rá. És majdnem mindenki oda-odaszaladt a folyosó ablakához, mert innét esetleg meg lehet látni. Vagy Malvin kisasszonyt, vagy a kapitányt. A helyzet aztán változatlan maradt jó ideig. Eljött az ősz, hamar besötétedett, már nem lehetett olyan bizonyossággal megállapítani, hogy ki jön be a kapun. Egy este azonban mihozzánk jött be a kapitány. Elállt a lélekzetem ts, hogy szemtől-szembe láthatom a hatalmas kardos embert — még a vizslánk is csupa fül volt. Nem kelt föl a vackából, csak a fejét fordította nagykiváncsian arrafelé. Aztán beszéltek az anyámmal, — oh, én már akkor is jobban tudtam magyarul, mint a kapitány, aki csak törte a szót. Annyit megértettem, hogy ő úriember és tudja a kövességét, meg körülményekről, sorsról is hallottam, de legtöbbször az tért vissza, hogy az egyik asszony nem lehet kegyetlen a másik iránt. Az anyám arca csodálatos átváltozásokou ment ezalatt keresztül. Én egyre csak azt né/.tem. Végén magára teritett egy meleg kendi t. figyelmeztetett bennünket hogy legyünk cserdben, amíg hazajön az apánk, ő csak d szomszédba megy, vacsoráig visszatér. Mikor megjött, ki volt a szeme sírva, — bámulatos, hogy micsoda szenvedéseken eshetett keresztül másfél óra alatt, Németül beszéltek az apámmal, hogy mi ne értsünk semmit, de áz anyánk még akkor is sirt. — Szegény kis teremtés — mondta holmi nyelvbeli megfeledkezcssel —, ugy megszerettem!Senkije, de senkije sincs s most hozzá még ez is! Istenem, mennyiért nem adtam volna, ha akkor tudom, hogy mi az a hozzávaló is! De nyilván nem tartottak elég komoly férfiúnak, mert nem avattak bele semmibe. Ellenben vacsora után az anyám megint szedte magára a kendőt és eltűnt. Helyette a kapitány jött visza. Igen komoly volt, szinte haptákban állt az apám előtt, amig elmondta a mondókáját (az úriemberről, a sorsról, a körülményekről), utána leültek és mikor az apám szivarral kinálta meg, ő pipát kért Szegény édesapám nagy pipás volt, nyilván az lelkesítette föl annyira, hogy behozatott egy nagy palack bort, uj savanyuvizet s hamarosan ugy belemerültek a beszélgetésbe, hogy később egyszer felriadtam az álmomból is, pedig becsukták ránk az ajtót. Uj megfigyeléseim között az volt a legfigyelemreméltóbb, hogy a kapitány néha a lábaszárához kap s kellemetlen lesz a rokonszenves arca. — A háború, a háború! — mondogatta olyankor. Azonkívül sokat hallottam Boszniát is emlegetni. És korán ébredvén reggel, mint a nyul, nem találtam a hálószobában testvéreimen kívül senkit Odasüntörögtem az üveges ajtóhoz, kinéztem rajta. Az apám meg a kapitány még mindig piriáztak (épp, hoí^y a körvonalaikat tudtam felfedezni a sürü dohányfüstben), azonkívül mostanában jöhetett visza az a^* u. mert a vállán volt még a kendő. A füsl ¿ónban annyira elváltoztatta mindhármukat ,hogy éppen csak ez hiányzott fantáziámnak. Rendbe jöttem megint a sárkányokkal, ész nélkül bújtam vissza a takaró alá. Aznap tyúkhúslevest ebédeltünk, a kapitány velünk ebédelt, mert minden idejét a házban töltötte. Néha átment Malvin kisasszonyhoz s kö'nyes szemmel tért vissza. Meg voltam szentül győződve, hogy az a néni mégis csak rossz lehet, ez búsítja ezt a szegény embert, különben nem vette volna igénybe az anyám segítségét is. Mert hát ojjé, mennyire értett édesanyánk az ilyesmihez I Tudtam magamróL Egy kis incidensről is be kell Számolnom. Délután szerettem volna egyszer hasba szúrni a kapitányt Csak megkapta hirtelen az apám két vállát s szinte ordítozott: — Du, ein Bub. Kolossal, Bub! Aztán, mikor niár vártam, hogy mi következik ebből, elkezdett sírni. Azóta sem láttam katonát sirni. Az igaz, hogy most nem volt kard az oldalán. Nagyon szép napok következtek ezután. Visszatért a ragyogó ősz és én ellenőrzés nélkül veszélyeztethettem a nyakam épségét kapcsolatban Gludovácz kocsijával. Sőt, ha nem vagyok elég fürge, egyszer agyonrug a kesely lova is Közbe-közbe jártak hozzánk az asszonyvendégek és az anyám nem győzött beszélni, meg sirni, aminek nyilván sok része lehetett abban, hogy már nem haragudtak olyan nagyon Malvin kisasszonyra. Az ám, Malvin kisasszony. Egyszer nagy hajsza indult meg utánam, hogy merre vagyok. A széna padlás legfelső gerendájáról le is szedtek s bevittek hozzá. Nagyon fehér volt, a keze a rendesnél is puhább, de nekem ugy lünt fel, hogy beteg. Bágyadtan hevert egy nagy karosszékben, — a szobája tele virággal.