Délmagyarország, 1930. március (6. évfolyam, 50-73. szám)

1930-03-25 / 69. szám

6 Oftl.iVI * H' 4 (ft 1930 március 25. BUTOR legfőbb 8« legszebb legolcsóbb S RffftflA* 9 ácvl A butopgy#r«!»náI Cimre figyelni! lall^glgM IRaketesas M. 15. Részletfizetésre készpénzárban. A történelem paíológiája Azt hiszem, alig akad ember, aki el ne tűnődött volna a társadalomnak ésszerűtlen alakulásain, «ki ne érezte volna azokatra kirivö ellentmondásokat, melyek a történelem folyamán nevetségessé tesznek úgyszólván minden ideális törekvést. Á korok esz­mei tartalma s maga a megvalósulás, a vallás és háború, szkepszis és forradalom valahogyan nny­nyira kizárják egymást s annyira rácáfolnak ön­magukra, hogy a rendező elme kénytelen valami transzcencends tényezőt segítségül hivnl, ha nem akar elveszni az emberi megnyilatkozások kont­rasztikus káoszában. Miért vannak próféták és morálprédikátorok, ha az ember javíthatatlanul közönyös s miért van egyáltalán erkölcsi ideál, ha az ember minden negyedszázadban lelkendezve igazolja be, hogy semmivel sem magasabbrendü a fenevadnál? A kérdések aztán zuhognak, táncolnak a töprengő előtt, míg végre, föladva a meddő küzdelmet, némi komorsággal szögezi le, hogy a történelemnek emberileg nincs értelme. A hit pusz­tít, a pusztulás hitet támaszt, a szenvedés iszonyú, de az a legkülönb, aki a legpogányabbul szenved, a szép sokszor rut, de néha a rut a legszebb; egyszóval akár fáj, akár nem, valóban arra kell gondolnunk, hogy minden, ami velünk, körülöttünk történik, józan ész számára megmagyarázhatatlan, nbnormis jelenségek szeszélyes láncolata. S ha lemeztelenítjük a társadalmat, ha lehánt­juk ezerféle sejtelmes fátyolát, akkor mintha tény­leg ez a meggyőződés keritené hatalmába a kicsit Is elfogulatlan elmét. A társadalom a legellcntéte­sebb küzdelmek, törekvések gomolya, a történelem pedig patológlkus folyamat. De kezdjük talán elöl­ről. A társadalom, ugvhiszem, akkor kezdett kiala­kulni, mikor az ember ráeszmélt egyéni hajlamainak kártékony voltára s különféle megrendszabályozá­»okkal, tilalmakkal próbált ellenszegülni féktelen vágyainak. Az Individium tehát, hogy szociális nmberré váljék, lemondott tulajdonságai jelenté­keny részéről, hogy e nagy áldozat árán oldódjék föl a közösségben. Ez ősi megalkuvás természe­tesen távol állt mindenféle értelmi beavatkozástól, i primitív ember, amint fölérezte azokat a lap­pangó erőket, melyek a társadalmi együttműkö­désben rejlenek, ösztönösen, szükségképpen igye­kezett elfojtani anarchikus szabadságát, hogy meg­mentse célszerűnek mutatkozó uj vívmányát: a szociális rendet A gerjedelmek letiltása, az erkölcsi korlátozá­«ok kultikus mezt öltenek, az engedelmesség, » más akaratának elismerése vallásos szertartássá tisztult, úgyannyira, hogy a hozott áldozat, az egyén legsajátosabb képességeinek oltárravonszo­lása idővel teljesen elvesztette ősi engedményjel­legét s szinte maradék nélkül alakult át az istenek, mint a társadalmi erők e szimbólumainak, szo­rongó, kinos tiszteletévé. Az ember megfeledkezett hajdani szabadságáról, mivoltának akadálytalan ki­fejtéséről s öntudatlanul hódolt be a közösségnek, mely erősebbnek bizonyult nála. Erezte, hogy va­lamit föláldoz, de már alig sejtette, hogy mit s igy lett az áldozat bemutatása (mely nyilván a tár­sadalom-istennek szólt), a termés, az állatok, az emberek legjavának megégetése (avagy szimbo­likus megsemmisítése) a homo sotialis első tra­gikus szertartása. Mindennek a legjavát szórta oltárára, mert ősi emlékként benne kisértett még a mult, amikör lelke legegészségesebb, legvaló­ságosabb kincseiről lemondott egy misztikus ősz­szetartozás, egy fiktiv egymásrautaltság kedvéért ((iondoljunk a szabad bosszúállásra, vagy a nő­rablások akadálytalan végrehajtására, esetleg a birtokszerzések korlátlanságára a mindjárt kitűnik, hogy a társadalom éppen ezeket az ősi jogokat követelte magának, ha mivoltának megfelelően, enyhébb formában is.) A primitív ember önmagát siratta, valahányszor áldozatot mutatott be. A Moloch a közösséget jelképezte. A társadalom bonyolódásával, a rend fokozatos kiépülésével mindig több és több tilalom szegte útját az egyéni nekilendülésnek. Ami veszélyez­tethette a rendet, azt mindenki köteles volt el­nyomni önmagában, ha nem akart ellenkezésbe ntni »Istennel«. Az ember kezdett félni másik . uvmwjwmum énjétől, az ősi, az antiszociális kísértettől, aki a fegyelmezetlenség perceiben sokszor szabadult ki börtönéből, hogy kétségbeesett bűnhődés kövesse akaratlan uralmát. (Az egyén csak annyit tudott, hogy ez, vagy az tilos, hogy erre, vagy arra még csak nem is gondolhat; ha tehát mégis kísér­tésbe jött, ha mégis elkövette azt, amif nem volt szabad az Isten, illetve a társadalom kedvéért, nyomasztó bűntudat marcangolta, mely legtöbbször abnormls utakon keresett kiengesztelődést.) Amit az ember elfojt, ami tiltott, az rendszerint gigan­tikus arányokat ölt. A másik én, az »ördög«, akire gondolni is veszedelmes, mert egyszerű képzete is sötét önmardosást, esetleg* szigorú igazságszolgál­tatást eredményezhet, hatalmasabb, "félelmesebb s leküzdése emberfeletti erőket igényel. (Varázslat, névmágia, ráolvasás stb.) Az ősi teljesség, a kor­látlan szabadság igy csak egy fiktiv világban találhatott megnyugvást. A primitív ember" mű­vésszé, lázadóvá vált, hogy éleiének megcsonkítását a képzeletben kárpótolja. Amit tiltott a társada­lom, ami a tudatlanságba szorult, a fantázia vilá­gában kezdett kiegészülni. Az elfojtott lélektárta­lom tehát irreális régiókban tobzódta ki magát. Ezzel a kontrasztikus megoszlással kezdődik a homo sapiens tragédiája és kudarca. A társa­dalmi összeállás első pillanatától kezdve az ember uj, titkos ösztönök, őrökké uszitó, rettenetes lelki komponensek martaléka. Megszületett benne a tu­datalatti lélek, a szociális rendre szüntelenül rá­cáfoló, fatális erő. Küzd ellene a társadalom érde­kében, mert fél a büntetéstől s megölni, kiirtani mégsem tudja. A tudataialtiság mindig fölszinre vergődik s ilyenkor az egyén, de a közösség is, ijedten igyekszik társadalmivá gyúrni a kiirthatat­lan tolakodót. Az ősszeverődés első percétől kezdve gátlások, illogikus cselekedelek, furcsa szertartá­sok, leplezések és gyötrelmes misztifikációk sora az egyén élete. Elkeseredett harcot folytat halálra­ítélt másik felével s e vívódás annál vigasztala­nabb, mert mindenki érzi, sejti ez utóbbi, ősibb, erősebb s igazibb voltát. Mindenki tehát minél többel igyekszik átmenteni belőle megengedett ílete számára. Ez a folyamat ujabb aberrációkra vezet. Az egyén, hogy ne kerüljön ellentétbe Isten pa­rancsával, antiszociális (tudatalatti) hajlamait át­formálja, törvényes jelmezzel látja el. Igv tar­talom és forma * kizárják egymást. A tény meg­hiusítja az ideát. Amennyit viaskodik ar. egyén, annyit viaskodik maga a közösség is. Minthogy képtelen kikü­szöbölni önmagából az ősi társadalmiatlanságot, rajongva és kegyetlenkedve igyekszik szociális pó­lyákba csavarni azt is, ami éppen a társadalom ellenfele. (Háború.) Az antiszociális cselekedeteit jogosakká varázsplja s mert ennek igazságában hisz is, bigott módjára karolja össze a bomlást elősegítő ellentéteket. A társadalom minden törek­vése, hogy kiegyenlítse valahogy a két valóság rettentő különbözőségét. A történelem a ketté­szakított ember élet-halál harca. A tragédiák hősei e végzetesen kétéltű emberek. (Bennük megvilá­gosodnak a kontrasztok s mert kiút nincs, ütkö­zésük, bukásuk elkerülhetetlen.) A zseninek, mint az emberek javának megkínzása, elnemismerése, megölése az ősi emberáldozatok maradványa. Á művészet a társadalom biztosító szelepe, a letil­tott vágyak, az individuális hajlamok kitörésének kiélési formája. De a történelem periódusainak egymásután következése is nyilvánvalóan pato­logikus. Az első társadalom, vagyis a kollektivizmus megszüntetése szigorú és kíméletlen. A közősség nagy erővel nyomja el azokat, akik ellenszegül­hetnek beolvasztási törekvésének. Az egyén, mi­után feláldozza mivoltát, háttérbe szorul s egy közős ügynek válik katonájává. Az ember meg­tagadott énjén diadalmaskodik a szociális érdek. A tudatalattiság kísértése nem egyéni jellegű, a felelősség megoszlik kasztok, társadalmi rétegek tagjai közt. Az ember, minthogy sorsát belekap­csolta a tőbbiébe, vezekléseiben is egynejf érzi magát társaival. A társadalomellenes gondolatért mindenki bűnhődik. Az egyén csak rési, korpo­rációk és osztályok jelentéktelen tagja. Amint azon­ban eléri a kollektív tudat fejlődése maximumát, megindul a bomlási folyamat. A szociális kötelék lazul, a személyiség kiszabadul, az elnyomott vá­gyak mind merészebben követelik ősi jogaikat. A lassú szétszakadozással a felelősség is mindinkább egyénenként oszlik meg. Amit azelőtt, egymásra­utaltságuk első hitében boldogan tűrtek (hiszen közös sorsot s igy közös szenvedést róttak egy­másra) az az individualizálódás lázában magánosab­bá, fájdalmasabbá vált. Az ember nem akarta többé »Isten« (a társadalom) fiának érezni magát, külön oltárt emelt magának s ezzel előtört benne az egyéni felelősség érzése. Antiszociális (indi­viduális) hajlamai gátlások nélkül kezdenek ura­lomra jujni. de mert a társadalom tőrvényeit is kénytelen akceptálni, ha élni akar benne, mind gyakoribbá válnak a konfliktusok. A kettőség ki­mélyül, csődje fenyeget. Az ember kezd csak magában, a maga teljességében bizni s korholja a társadalmat kizsákmányolásáért. Az emberek közti kapcsolat már csak külsőséges. Mind sűrü­bek a bukások, a hősök reménytelen küzdelme. Kiséri a százszázalékos szabadság. (Ad naturam.) A közős kultuszok napja leáldoz, a vallást kétség és egyéni bölcselkedés váltja fel. Ugyanakkor a társadalmi hagyományok sem halványulnak el tö­kéletesen, hiszen az »Istentől« való félelem még mindig benne remeg az emberben. A bukás el­kerülhetetlen. Az egyén nem bírja tovább a két énje közti feszültséget. Iszonyú a felelősség, mely ráhárul kivívott szabadságában. Újra le kell mon­dani róla. Lázad. Az individuális periódust, mint láttuk, valamilyen forradalom zárja le. Az anarchikussá vált társa­dalom újra diktatúrába menekül. Ilyen értelem­ben a forradalom nem más, mint a gigantikussá nőtt egyéni felelősségérzet zuhanása, az ősi sza­badságról való lemondás társadalmi gesztusa egy kollektív közösség javára. Az ember érzi, hogy a szociális rend öli, meg­csonkítja, de kénytelen újra tömegekbe olvadni, hogy ne kelljen minden' »vétségéért« csak neki helytállania. Belefárad az egyéni konfliktusokba, fél mindjobban elterebélyesedő tudatalattiságától, mely végtére Is a rend teljes szétbontására ve­zetné. Kénytelen újból megalkudni és élőiről kez­deni az egészet. (Fölösleges talán megemlítenem, hogy ez el­gondolást a középkor kollektivizmusa, majd ennek bomlása, a reneszánsz, illetve az újkor egyre izmosodó egyéniségkultusza teljesen födik s hogy a zuhanás éppen a francia forradalomban követ­kezik be, mit szinte törvényszerűen követ Napo­leon és a Szentszövetség diktatúrája. De ugyané» áll Bóniára s a görögökre is.) Az ősszeverődés lázát uj egyen-elfojtások, nj elszemélylelenülések fejezik ki. A másik én elme­rül s feltörése rémületet támaszt. Az »ördög« élűiről kezdi aknamunkáját E rövid eszmefuttatás persze nem meríthette ki idevágó elgondolásaim. Hiszen az egész értelme éppen az lenne, hogy ezek alapján milyennek gondolható a jelen, a mi kulturánk. Ez azonban máskorra marad. Egyelőre ennyi is elég s ezt jó ludni minden szociológusnak és histórikusnak, hogy a szociális ember patológikus jelenség s igy minden tette, óhaja, akarata csak abnormitá­sának elismerése alapján érthető meg. Berezeli Anzelm Károly. ! Bach - (a, szín, koksz z vezet Vtdonság! Uidonsdg! • Soroksári módra készült naponta friss köménymagos ROZSKENYÉR megrendelhető egy és Kívánatra hazaszállítom. kót kilós súlyban, 1 kgr. Bokor J&aos Fia cég Mikszáth Kálmán ueoa 10. !2fl Telefon 819. SHbVflTOREOPJHS a vess, Itótyag, pfieuma ggéiuizc Képviselet Szeged és vidéke részére: Uzletvezei&ég: Budapest, IrzsébeUMr t. Mb SCHWARZ E. és FIA SZEGED H.»

Next

/
Oldalképek
Tartalom