Délmagyarország, 1930. január (6. évfolyam, 1-25. szám)

1930-01-01 / 1. szám

1030 január 1, Dí 5 >5 '• r • II A harmadik... ,rta: Bibö Lajos Mint minden nagy vakációban, akkor is heteken át izgatottan vártuk, hogy mikor virrad ránk a nagy nap hajnala. Egy augusztusi reggel azután, apám kiállt az udvarunkat támasztó töltésre, hoszszan kémlelte a láthatárt, aztán visszatérve, odaszólt Rózsának, az anyám húgának, akit. mi gyerekek ezen a világon talán a legjobban szerettünk: — Holnap kimehetnek. Negyedórával később visszhangzott az udvar a csatakíáltásainktól. Nem kisebb dologról volt szó, mint arról, hogy másnap kirándulhatunk a Tiszára. 1 Ez az esemény még a vakációban is rendkívüli örömünnepet jelentett. A Tisza jó két óra járásnyira esett tőlünk s ez a távolság, meg a többi, ami a kirándulást érdekessé és izgalmassá tette a számunkra, szinte végtelen teret nyitott regényes hajlamainkra. • Rózsa megtette az előkészületeket. Csirkét ölt, szalonnát, nyári kolbászt csomagolt be, pogácsát sütött, mi pedig rendbehoztuk a fegyvereinket A bátyám elszaladt a vaskereskedésbe dunsztot vásárolni a fJóbertbe, az öcsém délre kifaragta a bodzafa puskát, én pedig az anyám ünneplő cipőjéből kiloptam,a nyelvet és uj bőrt nyestem a csuzlimnak. Sürgés-forgás töltötte be a házat s este sokáig hánykódtunk ágyunkban, amig el tudtunk aludni. Pitymallatkor pedig már talpon is voltunk. Rézsa is felkelt s csendre intett bennünket: >- Ne lármázzatok •— figyelmeztetett —. mert leiébresztitek apátokat A leghangosabban és a legtürelmettenebbül az én szivem vert Kiálltam a kapuba, lestem János bácsit, az irodaszolgát, jön-e már, hogy megadja a jelt az indulásra. A csuzlim miatt voltam elsőBorban izgatott, mert eddig még nem »találtam« vele, s éreztem, elérkezett a pillauat, amikor végre lelövöm valamelyik fűzfáról az első szarkát, vagy rigót. \ diadalmas perc — vesztemre — hamarább elkövetkezett, mint ahogy ártatlan lelkesedésemben reméltem. Még uégy óra sem volt, a verebek hajnali tollázkodásaikat végezték az ucca akácfáin. A kabátom két alsó zsebét már korábban megtöltöttem sárból gvurt galacsinnal, s elhatároztam, hogy kipróbálom az uj bőrrel felszerelt csuzlit. Megvártam, amig a verébcsapat szállott a kapunk előtt álló ecetfára, s óvatosan, visszafojtott lélegzettel célba vettem az egyik elhelyezkedő verebet. Elrántottam a csuzlit, a galacsin elröpült s a kismadár begyen találva, lebukfencezett az' ági-ól.' Kipirulva, reszkető kézzel kaptam Fel a földről, belöktem a kaput, s hangos kiálltással rohantam be a házba: — Rózsa! Rózsa!... — lobogtattam a vérző verebet. — Nézd, találtam!... Kiszaladt a konyhából és ijedten emelte fel a kezétt: — Pszt te! Felébreszted apádat A számhoz kaptam a kezemet, de már későn. Apám már ott állott előttem szobájának a küszöbén. — Mi az? Mért ordítasz? — szögezte rám félelmetes tekintetét Valamit nyöszörögtem, apám ökölbe szorította a kezét: — Ha még egy hangot adsz — fenyegetett meg —, megtanítlak a miatyánkra. A többi most már drámai gyorsasággal pergett le. Két perccel később a tragikus véletlenek csodájaképpen fejen találtam a második verebet és szinte önkívületbe esve a dicsőségtől, a leglegendásabb indián vezért megszégyenítő diadalordítással törtem rá a uagynéuémre. -- Rózsai... — sikoltottam egész tüdőmből. — Nézd! Megint trafáltam! Apám ugy rontott ki, mint egy álmából felzavart vérengző fenevad. A kezében ott volt a kis ruhaseprő. Átvetettem magam a gang keritéséu. Apám utánam. A töltésen ért utol. — Ne! Nesze! Te bitang! — mérte rám a kis seprő piros fany elével az ütéseket Könyörgő sírással lapogattam az ütések helyét: — Ne bántson apám! — Nem kiabálok többet Apám még meghúzta a hajamat is, aztán láthatólag kifáradva a futástól és a fölindulástői, abbahagyta a verést és hangos fenyegetések között otthagyott. Más gyerek talán fel sem vette volna a fenyítést, én ott maradtam, főidre roskadva, csöndes sirdogálással temetve magam és gyászolva uagv árvaságomat. A nagynéném, Rózsa jött ki hozzám: — Na, készülj — mondta. — Megyünk, itt van János bácsi. — Én nem megyek!... — bőgtem, Rózsa á kezem után nyalt: * — Gyere, mert itthagyunk. Az ártatlanul megbántottak akaratosságával rántottam el magam tőle. — Nem megyek. Menjetek egyedül. Darabig még kérlelt, aztán otthagyott Amikor elindultak, a kapuból mégegyszer visszaszólt, de a dac felülkerekedett benuem és szitkot kiáltottam utánuk. De uéhány perccel később, amikor rádöbbentem, hogy elmentek, most már nem futhatok utánuk, még ha akarok sem, vége, nem fogom látni a Tiszát, nem szedhetek szedret, nem fürödhetek, nem ehetem a csirkéből, meg a pogácsából, elvesztettem mindent, minden tündérit, felejthetetlent és szívdobogtatót, amit erre a napra álmodtam és építettem, — olyan kietlen, olyan vad fájdalom szoríttatta össze a bensőmet, hogy nekiáradt, keserves zokogással vágtam le magamat a földre. És sírtam, sirtam, amig szegőnv jó anyám ki nem jött értem és ölébe húzva a fejemet, le nem törölte záporként omló könnyeimet. II. A bátyám a hatodikból pontosan hét szekundát hozott haza s apám büntetésből elvitte Mezőtúrra. A flóbert rám maradt s ezen a nyáron már igazi puskával jártam a határt. Egy nap Matvika, az öcsém, félrehívott, hogy titkot akar közölni velem. Hátra mentünk az ól mögé. Matyikának a szeme különös fénnyel csillogott. — Te! — mondta halkan —, Jámbó meg fog veszni. a hashajtók királya. Remegés futott át rajtam. Jámbó az én kutyám volt s ez a közelgő veszedelem zavaros érzéseket kavart fel benuem. — Honnan tudod? — kérdeztem. — Tudom. — Honnan? — Láttam, amikor a görcs megfogta. Visszaóvakodtunk és figyelni kezdtük Jámbót. Az öreg kutya — mi azt hittük, hogy valóban veszett — ott feküdt az eperfa alatt és csendesen szunyókált. Már napok óta farkasgörcs kínozta és csakugyan a végét járta. Haditanácsot tartottam Matyikával és hosszas tétovázás után abban állapodtunk meg, hogy nem engedjük szenvedni, hanem agyonlőjjük. Dél felé valami ürüggyel megkörnyékeztem anyámat és tiz krajcárt kértem tőle. — Nincs! — mondta kereken. Szóltam Matyikának: — Anyám nem adott pénzt, nem tudok töltényt venni. Matyika elgondolkozott: — Akkor nem tudjuk agyonlőni Jámbót. Ismét elvonultunk s nekem később meutő ötletem támadt — Mássz be a kamrába és looiál ki öt vagy hat literes üveget Matyika egyszerre felvidult: — Nagyszerül — csapta össze a Kezét Kilenc krajcárt kaptunk Posztóstól, a boltostól a hat üvegért. Öt golyós töltényt vettünk s hátramentünk a töltéshez. — Füttyents neld — szóltam Matyikának". — Füttyents te!... — mondta bátortalan, de különös csengésű hangon. A fegyver ott lógott a vállamon. Azt nézte. A térdemre vertem s halkan odaszól/ram a k«« tyának: — Jámbó! Gyere ide! A derék, hűséges állat nagy kinnal feltápászko« dott és odatámolygott hozzánk. — ügy kiskutyám... — veregettem meg az oldalát s nagy óvatosan leereszkedtünk vele a lépcsőn, a kőfal alá a nagy kertbe. Jámbó düllöngve vánszorgott, a görcs pillanatra sem hagyta el. Matyika arcán már kiültek a lázfoltok és a lépcső aljánál megállott. ' Rászóltam? — Miért nem jössz? Matyika remegett, nem felelt. ; ' „ • Hirtelen rajtam is borzongás futott át. A kutyára néztem s ebben a pillanatban fellángolt bennem a kegyetlenkedés ösztöne. Olyan váratlanul harsant föl bennem ez az érzés, hogy minden további nélkül arcomhoz kaptam a flóbertet- és célba vettem Jámbót ÁllanM Ikiálliiáa véíelRénysseír nélRUh