Délmagyarország, 1929. december (5. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-01 / 274. szám

1929 december 1. DÉLMAb i liwiíSZAG 17 A DÉLMAGYARORSZÁG REGÉNYE: IFJÚSÁG, SŰRŰ ERDŐ Irta: Feiks Magda 10 Egy este így szólt .Marikához anyja: — Ma este velem jöhetsz az operába. A' vendégeim lemondtak. Nem akarok egyedül lenni a páholyban. Marika boldogan ugrott az újságra. »CleopatráU adták, olasz nő énekelte s a külföldről jött magyar komponista dirigálta. Marika sokszor volt színházban. De most valami különös izgalmat érzett. A nyár óta ugy megváltozott minden, olyan más lett a világ: szinek égtek, hangok énekeltek. Az em­ber olyan könnyen sirt, oly könnyen neve­tett s bár orra és keze enyhén piros volt s bár fáradt volt és fázós mindég, — belül ugy érezte magát, mint egy, madár: re­pülni tudott volna. Marika tizennégy éves volt... Este persze kissé elkéstek. Ó nem nagyon, csak annyit, amennyi egy szép nőnek dukál, aki szereti, ha észreveszik megjelenését. Nagy vacsorákból csak egy íevesnyit, a vonat indulásától számítva csak őt percnyit, az operából csak egy uvertürnyit szokott késni Charlotte. Micsoda kicsinyes ember volt János, hogy ez az öt rongyos perc el tudta rontani egész estéjét. — Ha nemcsak azokat Ítélnék el, akik az ember pénzét veszik el, hanem azokat is, akik az idejét lopják, akkor te már életfogy­tiglani börtönt kaptál volna, — mondta egy este János Charlottenak, amikor ép egy fél­órával később szálltak kocsijukba, mint kel­lett volna. — Szóval tolvaj vagyok, — válaszolt Char­lotte és megnyomott egy kis ezüstcsengőt, mely a kocsishoz szólt. — Nincs értelme annak, hogy egy gonosz­tevővel járj társaságba, — mondotta, mikor a kocsi megállt. Kiszállt és János egyedül ment az estélyre. Sápadtan kért bocsánatot a háziasszonytól Charlotte nevében, aki hirtelen betegedett meg... szegény, drága! A Cleopatrából is csak egy uvertürnyit ké­sett le Charlotte. Ép akkor ment széjjel a függöny, amikor Marikával a páholyba lé­pett. A színpadon Cleopatra palotájának tető­terasszára kék ég borult ...és ó, milyen zene! A hangszerek itt nem daloltak, mint más operákban. Sirtak, nevettek, panaszkodtak. Mindegyiknek megvolt a maga külön mon­danivalója. Aztán egyszerre ellágyultak és névtelen álmokba ringatták Marikát. Alig tudta: mi történik a színpadon, a csil­lagos kék ég alatt. A szive fürdött a zenében, szeme a bibörszinü félhomályban. A vörös páholyok mélyén olyan volt a nők fehér válla, mint az a nagy gyöngy, amelyet a mama csak ritkán vett ki a saíe-ből s amely bibörszinü bársonyon pihent tokjában. A nézőtérről a zenekarra esett Marika tekin­tete. Hosszú, energikus és mégis finom kéz járt ott magasan és mindenki felett. Vihart támasztott egyetlen mozdulatával, le is csil­lapította egyetlen mozdulatával. Táncolt és lelankadt s néha csak repkedett a zene hul­lámai felett, mint fehér sirály. Hosszú kar, hosszú energikus hát tartozott ehhez a kézhez. Az arcot persze nem látta Marika, de ismerte Schell Tamás képét az újságokból, kottákból, szinlapokról. Milyen is volt?... Milyen'? Sehogysem jutott eszébe. Cleopatra most lépett a színpadra. Marika szebbnek képzelte, oty sok rosszat énekeltek róla a szopránhangok, oly sok jót a tenor és a bariton. Kicsit kövér, barna olasz nő volt. Izzó te­kintetével különös ellentétben állt pisze, gye­rekes orra. De mikor énekelni kezdett, átváltozott egy­szerre. Királynő lett, barbár királynő. A nagv csendben érezni lehetett, hogy ez a hang megfogta az embereket. A bibörszinü fél­homályban előrehajollak a fehet vállak s a fehér plasztronok. S most egyszerre: mi volt ez? Mi volt ez a bűvös gyönyör, amit Cleopatra énekelt. Ezt Marika ismerte valahonnan. Valaki egyszer már énekelte ezt a dalt igy, — ilyen szárnya­lóan. De hol? Mikor? S a hang nyomán Marika tapogatódzva in­dult el a múltba. Egyszerre felmerült előtte Katinka képe, amint' Charlotte asszony sza­lonjában magányosan állt a többiekkel szem­ben. Azóta is igy állt, ilyen magányosan a világgal szemben. Mert bár a késői vendég, a magas férfi kívánsága teljesült, bár véget­vetettek a titkolódzásnak és együtt éltek, Katinka mégsem lett a felesége. Máig sem tudott elválni. Marikának eszébe jutott, hogy két éve Bécs­ben, a Grabenon, egyszerre igy. szólt hozzá anyja: — Gyere be ide, fiam! Veszek neked vala­mit! Marika, aki ismerte anyját, e hirtelen nagylelkűségből arra következtetett, hogy va­lami nincs rendben. Körülnézett, de már csak eltűnni látta a Katinka jól ismert, kedves fejét. — Anyám! — kiáltott Marika lángvörösen, de Charlotte ugy telt, mintha nem hallaná s odabent az üzletben megvette a legszebb kalapot — magának. Mint oly gyakran, szőke­sége láttán, ezúttal is ugy megrészegedett, hogy teljesen megfeledkezett Marikáról. És Cleopatra énekelt, ugy mint hajdan Kalinka. A páholyba egyszerre fénysáv esett kívül­ről s az ajtó halkan kinyilt s belépett rajta Charlotte asszony barátnője, aki lemondott ugyan, de meggondolta a dolgot, eljött és két vendéget is hozott magával. — Drága Elzám! Drága Mariannom! — sut­togta Charlotte, majd a harmadik vendég­hez, mosolygó, frakkos úrhoz fordult: — Ugy-e kikíséri a kislányomat a kocsimhoz? — kér­dezte halkan. — Marikám, fiam, haza kell menned! Sokan vagyunk a páholyban. Marika engedelmesen öltözni kezdátt. De olyan kábult volt, hogy köpenyben állt ZSfBLÁMPAELEM NAGY FÉNYI LEGTOVÁBB VILÁGIT még egy percig a páholy falának támasz­kodva. A zene. haldoklott s a mosolygó ur halkan nyitotta ki a páholyajtót, abban a percben, mikor összement a függöny. — Parancsoljon! — mondta Marikának, aki megfordult, hogy láthassa a zenekarból fel­egyenesedő dirigenst. De az ajtó becsukó­dott, még mielőtt megpillanthatta volna. Odabent tapsvihar támadt. A taps a kocsiig kisérte Marikát és kísérte még akkor is, amikor a kocsi már messze járt az operától a langyos őszi éjszakában. Otthon egyenesen a szobájába szaladt. Nem gyújtotta fel a lámpát, nem vetette le a köpe­nyét. Felöltözve ült a sötétben. A taps meg most is viharzott. Marika becsukta a szemét s akit az előbb nem láthatott, most tisztán látta, hogy emelkedik ki a zenekarból a diri­gens és hajlong, hajlong előtte, Marika elölt... Marika intett. Elegánsan, fölényesen, ahogy; anyjától látta... Soká vollak igy együtt a sötét­ben: Marika és a hiros komponista. Csak hosszú idő múlva gyújtott lámpát. Szeme, a tükörbe esett. Megállt. — Ez vagyok én?l — gondolta rémülten, mint aki először látja meg igazi képét. — 6, de csunva vagyok! De csúnya, csúnya... — s az asztalra borult. Sztrogof Mihály körül bajok voltak vasár­Valahányszor lapozni akart Gaby, kiderült, hogy Marika még a lap legelején tart. — Te alszol! — szólt rá Gaby dühösen —• vagy álmodozói. — Szeretném tudni, mire gondol az ilyen buta lány, mialatt a Sztrogofot olvassa! ' (Folyt, köv.) Nagy árleszállítás karácsonyra I Értesítem a n. é. közönséget, hogy miírleííe (báránybőr) szőrméim árét lényegesen leszállítottam, hogy ezzel is módot adjak tisztelt vevőimnek a vásárlás megkönnyítésére. Egyes bőrök (egy garnitúrára elég) . . . . 7—15 pengő V/t—2 garnitúrához elegendő nagyságú bőrök 15—25 fj. MentlIS MlklQS szűcsmester ¡¡¡H^ 202 ^Legfinomabb szelőn- és mikulási cukorkák, I csokoládék és teasüfemyeEc a tegjuiányosafefe árban kaphatók az I Első Szeged j Cukorka és Csokoládégyár Kárász u. 8, sz, a. üzletében \

Next

/
Oldalképek
Tartalom