Délmagyarország, 1929. szeptember (5. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-29 / 221. szám

fïÊLM AG YAÎWRSZÂG * a8Mefe"N UÇjobb M|NŐS^ Gholhó ! Emlékezés háromezer magyar cselt fogságáról Irta: Scossa Dezső, Ez a szó tótul azt jelenti: beretváld, meg! 'Átvitt értelemben azonban ezt: akaszd fel! Ilyen értelemben hallottuk felénk kiabálni, most tiz esztendeje, amig a bennünket szállitó vonat a vasúti állomásokon vesztegelt s az ott egybesereglctt tömegből nagyobb nyomaték okáért, kövek és fagyos rögök röpködtek be vagonunk üvegtelen ablakain. És ugyanez a szó kiért Hradiron, Brünnben, Págában, amig az uccákon végigkísértek bennünket, magyar foglyokat ugyancsak sürü-sárral, havas jégdarabokkal való bombázás folyamán, a röhögő csőcselék nagy gaudiumára, amelynek jókedvét üvöltéssé fokozta minden találat. A tollas légionáriusok, akik kisértek bennünket, szinte a tempót adták a dobálásra s maguk röhögtek legjobban, ha lerepült valamelyikünk kalapja a fejéről, vagy a sár arcunkat is bemocskolta. Semmi értelme sem volt ennek a sétáitatásnak, mert a vége az lett, hogy. megint csak a vasúti állomásra jutottunk s egy másik, lehetőleg meg piszkosabb vonaton szállítottak bennünket tovább, senki sem tudta hova. Egy becsületes tót meg is jegyezte, mikor még magyar területen kezdetét vette ez a kisérge«és: — Néz csak, ezek a mi ellenségeink, akiket ítt kísérgetnek s azok a testvéreink, akik fegyveresen kísérgetik őket. Nem gondolod, hogy, mi ezer év alatt nem tudtuk meggyülölni ezeket a mi ellenségeinket, holott ezeket a testvéreket meggyülöltük hat hét alatt! Jó pár napi vándorlás után dermesztő februári hidegben aztán megpillantottuk az Elbát s nem volt nehéz kitalálni, hogy. utunk célja Thcresienstadt, a békében hires leitmeritci katonai állomás, ahol a háború folyamán óriási sok hadifogoly-tábor épült s amelynek barakjaiba most mi kerültünk, a Felvidéknek éjjel összeszedett magyarjai, válogatás nclkiil, urak, papok, iparosok, parasztok, vasutasok. Az crosz hadifoglyokból került ki a hódító cseh hadsereg, csak éppen felöltöztették őket a magyar katonai raktárakban, ahol volt minden bőven, fegyver is, sőt ágyú is, csak éppen vitézséget nc.n lehetett ott kimérni, mert, mikor híre jött, hogy jönnek a vörösök, Szobtól—Zsolnáig elfutott az egész vonal vederejü a hencegő légionáriusokkal együtt és utánuk futott a pacifikáló cseh tisztviselők tömege is, még a szobapadlót is magukkal cipelve. Mikor a mi transzportunk bevonult a Terezin-né lelt fogolytáborba, az ott örzött magyarok száma már háromezer volt, úgyhogy alig jutott számunkra fülke, a deszka aikolmányu barakokban. Hosszú keresés után végre négyen kaptunk egy fülkét, én a fő és alispánommal és egy nyugalmazott honvédezredessel, aki hamar felismertehelyzetet, rátalált bíróvá lett volt katonái egyikére, aki felismerte s fülkénket nagy örömmel kisurolta, kimeszelte és takarította, kidobálva az orosz foglyok otthagyott pokrócdarabjait, amik mozogtak a sok féregtől. A fülkében nem volt bútor, kétoldalt egymás tetejében elhelyezett deszka volt az ágyunk, kis kézitáskánk, amit elhozni szabad volt, a fejpárnánk és a rajiunk való télikabát a takarónk. A fülkéknek nem volt ajtójuk s azok szembenálló kettős sorát hosszú folyosó kötötte össze, amelyen szabadon süvöltött végig a szél, ha nyitva maradtak a rozoga ajtók, ellenben az istállószerü széles apró ablakok ujságpaouossal voltak üveJSjPZVC.. Hamar megtanultuk a házirendet. Reggel mosakodás a kutaknál, amelyek egész környéke korcsolyapálya volt az odafagyott viztől, azulán gánsemarsban a barak végén elhelyezett levesosztóba vezetett az utunk, ahol a reggelit kimérték. Feketekávé volt az s talán árpából, vagy tökmagból készül, Bieg egy fél prófont az egész napra. Azután következett a csajkatisztogatás, mert mindenkinek kellett venni ilyent ott a katonai irodában, ahol egy pohos cseh ezredes, a parancsnok trónolt és még néhány tiszt és légionárius segített neki a semmittevésben és — sörözésben. Édes istenem, ez a semmittevés volt a legborzasztóbb! Egy-egy barak 100-120 lakója, akik együvé tartozóknak érezték magukat, nappal és jő időben csak elténferegtek beszélgetni a többi barakokba is, de mikor napokig szakadt a hő, meg az eső, meg este, mikor szuroksötélség borult ránk, ugyan mit csinálhattunk volna? Akinek volt dohánya, pöfékelt, magába meredten, akinek volt kártyája, gyújtó világítása mellett szórakozott néhány társával, de az a nyomasztó gondolat, hogy mi célja, értelme ennek a kálváriának és meddig fog ez tartani, mindnyájunk lelkét fojtogatta s azon csak a kipusztíthatatlan magyar kedély tudott kifogni, amely kitalálta a gyufaíény mellett tartott kabaréelőadásokat, énekkarokat, persze az anekdótázást kitalálni se kellelt. A közös nyomorúság összeforrasztott bennünket, sietve adtuk tovább a híreket, amelyek a hazulról érkezett küldemények mellett érkeztek s a cenzm-át kiállották, mert az iroda kezein át került minden hozzánk. Éhen haltunk volna a küldemények nélkül, mert a sovány reggeli után az ebéd sem volt gazdagabb: ehetetlen moslék, amit levesnek neveztek s amiben úszott valami, amiről azt tippeltük: talán laska, pedig tök volt, azután csirizszerü főzelék, benne darab bőnyeges hus, olyan, hogy kicsúszott a villa és kés alól. A vacsora ismét feketekávé. Az orvoslás mbdja fölött sokat tanakodtunk, végre is abban állapodtunk meg, hogy ezeket a küldeményeket egy-két Leitmerieben lakó honiitársunk címére kell irányítani. Igen ám, de hogy kapjuk kézhez? A kantinosnak volt egy kis leánya: Marica, az nagyon szerette a magyarokat s mindig azt a szüretet emlegette, amit egyszer a Hegyalján töltött s ahol egy Pista nevü >egénykével nagy barátságot kötött. Ez a kedves kis leány mindennap reggel bekocsizott a városba és szállította haza a kenyeret, hust stb. Elfértek ott a mi küldeményeink is, be is érkeztek a köténye alatt hiánytalanul s igy, helyzetünk elviselhetőbbé lett, habár legfőbb vágyunk volt, hogy magunk is belátogathassunk néha ebből a szörnyű ridegségből és bomlasztó egyhangúságból. Lelemény volt elég s első kísérletünk fényesen sikerült. Egy vasárnap reggelén összeverődtünk vagy 1929 szeptember ST húszan s mentünk egyenesen a kapunak. Síkét cseh silbak bambán nézett ránk, de mikoc ki akartunk lépni, elénk ugrott. — Do cirkve! (A templomba) — mpndtuKj meggyőződéssel. Hát erre nem Iehetelt paragrafus az trtasí-| tásban, mert a két őr félre állt s mi boldog napot töltöttünk a városban, ahol ügyünkben eljártunk az ügyvédnél, bevásároltunk, átvettük küldeményeinket, sürgönyöket, leveleket küldtünk szanaszét és újraéledtünk a szabad levegőn. Jókedvünket az is fokozta, hogy egy testvércsoportot is találtunk délután a városban. Ez is ugy kapott egérutat, mint mi, azzal a különbséggel, hogy ők a protestáns templomba kéredzkedtek. Pénzzel és munícióval' jól ellátva tértünk vissza késő este, de aj kapuban az őrmesler rohant ránk üvöltő sakálként nagy szitkozódások és fenyegetése^ özönével, merész ellépésünk miatt. A markába csúsztatott borravalótól és szivaroktól azonban hamar megszelídült És azontúl uj trükkökkel sürün bejutottunk? a városba. Egy mérnök barátommal egy ízben ugy, hogy az őrség mögött elkezdtük mérni a palánkot, amely az egész tábort övezte, ő a collstokkal hajladozott a 'földre, vagy nyújtózott felfelé, én pedig nagy iv papiroson az adatokat jegyeztem. Mikor a kapuhoz értünk, az őrök bambán nézték munkánkat, amit a kerítésen kivül is buzgón folytattunk a sarokig, olt aztán befordultunk és szabad volt az utunk. Délután újból mércsikáléssel jutottunk vissza. Ha már nem tudtuk megállapítani, hogy miért vagyunk foglyok, legalább azzal igyekeztünk tisztába jönni, ki miért került ide?1 Volt, aki a magyar szóért, nótáért, volt, akinél fegyvert találtak, vagy aki kidobta a lakásokat rekvirálókat és jól odamondogatta az alacsony sorsból zsupánokká nőtt helyi nagyságoknak véleményét, akik mind magyar pénzen nevelődlek és most legjobban lármázlak jótevőik ellen. Az a trencsénmegyei tót biró, aki a fülkénket takarította, egyenesen a pipája miatt került fogságba. ' ~ De akárhogy is tudtuk már az egész fogolytábor minden dolgát, folyton érkeztek ujabb fogolyszállitmányok, hol egy csomó tanitószerzetes, törvényszéki, vármegyei urak, ruthén parasztok, szepesi németek vegyesen s igy sohasem készültünk el az ismerkedéssel. A hetek hónapokká nőttek, a lelkek elfásultak családjuk, gyermekeik sorsa miatti örökös remegésben, de jó hír nem akart sehonnét érkezni, Inig nagysokára, májusban vendég érkezett. Hlinka páter volt, akkor képviselő, csendőr, félelmes hatalom a csehek előtt. Azért jött, hogy felvidéki barátait meglátogassa, de mikor látta, hogyan vagyunk összezsúfolva s milyen az ellátás, éktelen lármát csapott s az ezredes-paranenoknak kijelentette, hogy egyenesen Prágába utazik s európai botrányt csap, mert a meleg fokozódásával itt feltétlenül kiüt a kolera. És azontúl a menage-faszolásnál észrevettük, hogy nini ez sincs itt, meg az sincs s kilestük, hogy éjjelente csoportosan szabadulnak el társaink. Marica, kis cseh barátnőnk egy reggelen aztán megsúgta, hogy a mi elbocsátásunkról intézkedő pozsonyi sürgöny már napok óta olt hever az ezredes ur asztalán. Egyenesen számonkértük tehát a pohos várőrzőtől. Az hímezett, hámozott, utóvégre is beismerte, hogy igen, de tessék háromszáz koronát fizetni. Lefizettük és este már bucsut mondtunk Terezinnek, ingyen ulijeggyel tévén meg az utat hazáig. Persze jelentkezni kellett a városkapitánynál, aki azelőtt trombitás volt Teplicen. SZORMËBUNDA im JÓ, ROSMANNTŐL VALÓ! (Megtekintés véielkéayszer néUtUl.) 41« (Kérést ucco 3.)