Délmagyarország, 1929. április (5. évfolyam, 74-97. szám)

1929-04-21 / 90. szám

DEUí U ^TÍORSZÁG 1929 április 21 tllIONIA EÖU Kivándorló ha|0 története Irta Tonelli Sándor. VfeszaérRezésem után volt alkalmam beszélni erről a kérdésről Lévai doktorral, a Slavonia hajóorvosával, aki a hajó kórházában feljegyezte a betegektől átvett összegeket, ő is megerősítette azt a véleményemet, hogy a viszszavándorlók a hivatalos statisztikában feltüntetettnél sokkal nagyobb, gyakran igen jelentős összegeket hoznak magukkal haza. A másik tapasztalatom, amit még szintén Fiúméban szereztem és a hajón csak megerősítve láttam, az volt, hogy a Cunard Line szerepét a kivándorlók szállítása körül ezek az egyszerű emberek nagyon furcsán ítélték meg. Magyarán megmondva, panamaszagot gyanítottak mögötte. A Cunard Line hajóit Állami hajóknak hivták és azt mondták, hogy a jegyzők azért kényszeritik Fiume felé az utasokat, mert hasznuk van belőle. Sehogy se ment a fejükbe, hogy miért kell nekik husz napig is utazni az állami hajón, mikor Hamburgon vagy Brémán át, a vasutat is beleszámítva, legrosszabb esetben is, kilene-tiz nap alatt elérhetik Amerikát. Ebben az egyszerű kivándorlónak igaza is volt. Ma már, az utólagos bölcseség megvilágításában, el lehet mondani azt, amit én akkoriban se titkoltam, hogy az államnak és bármelyili hajóstársaságnak az érdeke homlokegyenest ellenkezik egymással. Az állam érdeke az, hogy az emberek ne hagyják itt az országot, a hajóstársaságra nézve ellenben a kivándorlás üzlet és az az érdeke, hogy minél többen használják a hajóját. Ezen semmiféle ellenőrzés nem változtathatott És jámbor porhintésnél egyébnek nem tekinthettem, ha a Cunard Line prospektusában, amelyet én is megkaptam, ezeket a sorokat olvastam: »Amerikába csak az vándorolhat ki, aki ugy a magyar kivándorlási törvénynek, mint az amerikai hatóságok bevándorlási szabályainak egyformán eleget tesz. Ez a könyvecske elmondja mindazt, amit az Amerikába utazó kivándorlónak tudnia kell, hogy olcsón, akadály nélkül és ami legtöbb, a magyar állam védelme alatt jusson Amerikába. E könyvet azonban rsak azoknak szolgáltatjuk ki. akjk a kivándorlásra már elhatározták magukat, mert erre senkit sem bátorítunk. Jól gondolja meg mindenki, mielőtt hazáját, rokonait, barátait és ismerőseit elhagyja. > Áldjon vagy verjen a siirs keze, itt élned-halnod kell te — mondja a költő. MVrt mindenhol jó, de legjobb idehaza. Aki azonban felteit szándékától el nem téríthető, ax kövesse hűségesen • könyv utasításait, miáltal sok bajtól menekedik meg.< Hogy ezekből a sorokból hiányzott a belső Őszinteség, azt még a legegyszerűbb kivándorló is megérezte. Amint már mondtam, kivándorló társaim bi»slmatlanságával nekem még a hajón is számolnom kellett. Kivándorló voltam én is, mint a többiek, de nem ugyanaz, mint a kivándorlók legtöbbje. Még az iparost is nagy különbség választja el az egyszerű földmives embertől. A fotográfus pedig mesterségénél fogva ie az úrféléhez tartozik, akivel szemben az óvatosság ajánlatos. Mégis ezt a mesterséget választottam, részint, hogy a feljegyzések mellé másféle dokumentumokat is szerezhessek, részint pedig, hogy a fényképezés révén is nexust tudjak teremteni az embereimhez. A fényképezést már az Adrián megkezdtem. Eleinte aggódtam ugyan, hogy gyanakodni fognak az emberek, hogy miért fotografálom le őket ingyen? Ez az aggodalmam azonban hamar eloszlott Ahogy hire ment, hogy fotográfus van a hajón, csapatostul jöttek az emberek, bogy csináljak róluk képet, de olyant, amelyiken a hajónak egy darabja is látszik. Mind valami emléket akart az Ultoniáról. Hiába magyaráztam, hogy a hajón nincs olyan hely, ahol a képeket kidolgozhatom, nem tágítottak. Felajánlották, hogy előre fizetnek, idaadják az alrecot és majd Amerikában küldjem el a képet a ciműkre. Ha szélhámos lettem volna, egész könnyen tisztességes összeget zsebelhettem volna össze az Ultonján. A bizalmatlansággal szemben így a másik oldalon alkalmam volt azt a nagyfokú hiszékenységet tapasztalni, amely a parasztot akármilyen körmönfont szélhámos zsákmányává teszi. A fontos csak az, hogy vagy tudjon a nyelvén beszélni, vagy olyan módon jelenjék meg előtte, amely a csalást természetesség színében tünteti fel. így a fényképezés közben nagyon sok emberrel összeismerkedtem. Az amerikásokat kikérdeztem, hogy az egyes helyeken milyenek a viszonyok, számithatok-e arra, hogy munkát kaphatok, vagy van-e kilátás, ha üzletet akarok nyitni. Az ilyen kérdezősködést mindenki természetesnek találta és megnyílt a szája. A beszélgetésbe a többiek is beleelegyedtek és elmondották a maguk dolgait. Ha aztán a beszélgetés megindult, a munka többi része már könnyen ment. A fényképezéssel azonban másféle bajaim voltak. Mihelyt az én kedves kivándorló társaim észrevették, hogy masinával a kezemben cirkálok a fedélzelen, mind elkezdtek rettenesen — pózolni. Volt, aki egyenesen felszólított, hogy várjak mig leszalad a hálóhelyiségbe és felveszi az ünneplő gúnyáját. A legtöbbje azt szerette volna, ha olyan képet készítek róla, aminők kisvárosi és vásári fényképészek kirakataiban láthatók: egymást átkaroló jegyespárok, nyársat nyelt bakák, megkövesedett szemű huszárok és furvézerek és olyan kikent-kifent álparasztok, hogy szinte még az arcképmásolatukról is leérzik a pomádé szaga. Mindig lesnem kellett a pillanatot, mikor nem I néznek oda, hogy észrevétlenül kaphassam le őket. Az ilyen fényképezések után mindig szemrehányásban volt részem, hogy nem szóltam előre és nem hozhatták rendbe magukat Kivétel csak egy volt, egy oláh legény. Soha fényképező gépet még nem látott, — akkoriban az útlevélbe még nem kellett fénykép, — és nem mert elébe állani. Megmagyaráztam, hogy ne féljen, • a többiek is kézzel-iábbal érveltek, lefordították a beszédemet, de hiába. Végre két markos legény a többiek derültsége közben megragadta az oláhot és elébem hurcolta. Az oláh ellenben nem engedett, védekezett, rúgkapált és mikor látta, hogy mégis rája szögezem a masinát, levágta a fejét. Valószínűleg azt akarta, ha már elsül a masina, ne a fejét érje a veszedelem. Ez a kényszerfelvétel iitamnak egyik legfurcsább dokumentuma. Máskülönben a fényképezésnek sok mindent köszönhettem. A két ápolónő, Gerendai Juliska és Orosz Margit, egy-egy reménybeli fényképért napról-napra beszámollak, hogy mi történt az orvosi rendelésnél és a kórházban. Nekik később becsületesen el is küldtem a fényképeket, Gerendai Juliskának Faunéba, Via Petrosa 3. szám alá, Orosz Margiuv í pedig Keaslinbergbe, New Jersey államba. Orosz Margit is kivándorló volt tulajdonképen és csak ingyen szállításért szerződött le az Ultoniára ápolónőnek. La Guardia, a hajó tolmácsa, aki mellesleg mondva ugy ropogtatta a magyar szót, mint a einege a tökmagot, közölt mindent, amit a hajó alkalmazottai között, a tisztek körében és a felsőbb régiókban megtudott. A két főpincér és a matrózok egy része a fényképezés révén szintén barátságba keveredett velem. Tőlük is sok mindent megtudtam a hajó életéből és ami szintén nem volt megvetendő, az elküldendő fényképek reményében erősen megjavították a kosztomat Utólag elárulhatom a Cunard-társaságnak, hogy harmadik osztályú jegyem dacára, a harmadik naptól kezdve külön étkeztem és tiszti kosztot ettem. Barátaim azzal fizettek, amit a tiszti konyháról elcsórtak. Ennek volt ugyan némi panama Ize, de mentségemül szolgálhatott, hogy mindenki megtette volna az én ZEISS SZEMÜVEG líölonleaesséaek m, LIEBMANN lólsaeréss szahtlzleiében Kelemen u. - Ha-Ha met ell helyemben. Az utolsó napok egyikén az angol matrózok bevontak még egy éjszakai lumpolásukba is, melynek italai nagyrészt a tiszti asztalokról kerültek ki. A fényképezés körül csak egy emberrel voltam megakadva, egy jóképű magyar munkással, aki akaratlanul majdnem leleplezett. Béres Lajos volt a neve, egyszerű borsodi parasztlegény volt, mikor öt esztendővel előbb kikerült Amerikába. Odakint, akárcsak Bódis János, egészen átalakult Először Brownsvil leben, Pike Mine telepen dolgozott a vasgyárban, ahol mint blacksmith igen jó bizonyítványt kapott. Onnét egy vasúttársasághoz került másodgépésznek és kilencven dollárt keresett havonkint. Az uj mesterségekben való előrehaladása során Béres Lajosból Louis Béres, a magyar parasztból pedig magas igényű kultúrember lett. Megtanulta becsülni a betűt, a jó lakást, a fürdőszobát és a kulturélet többi kellékeit. Hazajött, — ha jól emlékszem, Sajószentpéterre, — de havi negyven pengő fizetés mellett, mint cséplőgépkezelő nem tudott megmaradni. A hajón vele is barátságot kötöttem s ezt a barátságot csak az a körülmény tette veszélyessé, hogy Béres Lajos maga is értett a fényképezéshez, állandóan tanulni Igyekezett és akárhányszor olyan kérdésekkel lepett meg, melyek tulmennek az egyszerű amatör ismereteinek körén. Néha olyan kérdésekkel jött hozzám, hogy alig tudtam rájuk felelni és a leleplezés veszedelmében forogtam. Béres egyébként is nagyon ügyes ember) volt és amerikai létére állandóan spekulált, tervezgetett. Tárgyalásba bocsájtkozott a hajó fögépészével, hogy egy-két útra a gép mellett nem kaphatna-e valami alkalmazást, hogy ezt a mesterséget is kitanulja. Egy szép napon azzal az ajánlattal lepett meg, hogy nyissak vele közösen Brownsvilleban fényképészeti műtermet. Én ismerem a mesterséget, ő ismeri aa embereket, szépen kereshetünk. Személyi hitela van, az üzlet jól bevághat. Talán nem is volt olyan lehetetlen dolog, amit ajánlott... Szőlő" és földbirtokokra hosszúlejáratú, olcsékamatu, tőketörlesztési kötelezettség nélküli és 35 éves amortizációs kölcsönöket folyósittatunk |. és l!. helyre.(Válaszbélyeg küldendő) Budapesti Házkezelő Rt. Jelzálog osztálya Budapest. »1.. Teréz ktirut 17. K12 FISK PNEU a leooaxäasafj o sab b. m 4 Körzeti képviselet: SCHWARZ E. és FII, SZEGED. Telefon 12, 16-6S. Törvényesen víd lenyesett A garontéltan megbízható mlntftégtl „saját kikészítésű pamut kelengye vásznaink" országos bevezetésére szállítunk fogyasztók '¿síére 23 méteres végekben, postán, bérmentve, utánvéttel, P 1*45 méterenként B133 A me^ nem telelőért a pénzt vtJszaMIdiflk. Mautner Vászonáru Lerakat Budnpeit, VI., Révay u. t. G. F. B. a tökéletes Bembergselyem harisnya lerakat Pollák Testvéreknél