Délmagyarország, 1929. március (5. évfolyam, 50-73. szám)

1929-03-12 / 59. szám

HM SZEGED: 9zerke*zt6t<g: Somogy) occa ItLem Telelőn: 13-ЭЗ Kladötüvntal, kaioOnktfnyvtAi éí jegyiroda : Aradi uoea S. Telefon: ЭОО. — Nyomdai Lt)w Upól occa ÍO. Teleion - 16-34. «»«»«» Kedd, 1929 március 12 V. évfolyam 60. szóm MAKÓ: Szerkesztőség és kiadóhivatal: l'rl ueca 6. Teleion: ISI. tzAiq.« »«>»«>» HÓDMEZŐV ASÁRHELV : Szerkesztőséé és kiadóhivatal: Andréssy ucca 23. Telefon: 49 szAm «» « » «< » « » « » шииииишидмтамиишиишаим^иш \' immhmwiwhhhmhmiíii. i in—mmm щилл » totlzetesl ara havonta 3-2X1 vidéken és a lOvárosban 3 ÖO, ktllftfldOn 6-40 penge. Egyes szám 16. vasár- és ипперпод) 24 Ч1ЛГ 1 Ötven év után Mi maradt belőle ötven év múlva? Mi maradt belőle a rémület emlékezésén tol, ami lidércnyomással kínozza meg még az unokák álmát is? Mi maradt belőle az ünnepi kép páthoszán tul, aminek alakjait a tapintatos művész ugy rendezte el, miutha a véss, az árvíz, a borzalom mind csak staffázs lenne: a bosszúálló Isten haragjával felkorbácsolt jelenések az Isten kegyelméből való előtt? Mi maradt az árvízből az árvízi ünnepségeken, ahol már csak a? szó folyik, mint valamikor a viznek árja folyt s amiből még az egykori polgármesterhelyettes versét is kirenzurázta az illedelmes tapintat. Hogy is lehet magas vendég előtt olyan verset szavalni, amelyik a forradalmas Tiszában a szabadság folyóját ünnepli? Konganak a harangok és konganak a szavak, az elmeszesedett ereket megremegteti egy-egy pillanatra még az átélt rémületek irtózatos emléke, de feltakarózik már a történelem is elcsittitva a frázisokat és lerombolva sok piedesztált. Élt valamikor köztünk еду friss szellemű ember, aki egyszer nagyon zokonvette a hivatalos szegedi árvízi ünnepségek gyászát. Minek gyászol a város — kérdezte —, hiszen semminek és senkinek nem köszönhet annyit, mint az árvíznek. Az árvíz lehetett «¡gyeseknek tragikus szerencsétlenség, lehetett életeknek i-s vagyonoknak kétségbeesett összeomlása, de и városnak — sub specie aeternítatis — példátlan szerencse volt ötven évi kormánytámogatás nem segíthetett annyit a városon, mint a viznek árja, amelyik eltörölte a Eöld színéről. Aztán mindenki jött, aki elfelejtett segíteni. Jött a kormány, jött az állam, jött a külföldi részvét s jött az újságíró által megszövegezett királyi vigasztalás. Szeged urai okosan használták fel és használták ki az emberi szolidaritásnak ezt a meghatóan monumentális megnyilatkozását S Szeged igazat adott Sasvári Ármin szavának: valóban .szebb lett, mint volt. Mit is ünnepeljünk ma? A vészt nem lehet ünnepelni, a vészre csak emlékezni lehet. A rekonstrukciót nem ünnepelhetjük az összeomlás napján. Ma csak azt az emberi szolidaritást ünnepelhetjük, amelyik ideállt a hul- . Limsir mellé, hol egy város sülyedl: el. На а I díszközgyűlés nemcsak ünnepelni akarna, de | emlékezni is, hálairatot küldene mindahhoz | <r városhoz, melyről uccál nevezett el, hála- | iratot küldene Londonba, Rómába, Berlinbe, Brüsszelbe és Bécsbe is, mert a pusztulásra с mlékezvén, talán illenék megemlékezni azokról ifi, akik talpraállani segítettek s talán i elegebbé tenné a szimpátiái, ami még lehetne termékeny az elszerencsétlenedett, de talpraállt város s az elszerencsétlenedett s még talpra állni nem tudó nemzet javára. Ha valamit ünnepelhetünk a v<jsz óráira emlékezve, az csak az £iz emberi szolidaritás lehet, ami a romjába dóit város segítségére sietett. Akkor nem keresték sem a politika okosságának tanácsát, nem nézték a felekezeti .-irányszámot s nem feszegették a nemzeti különbségeket. Egy város népét szerencsétlenség erte, az emberek tízezreit verte ki a borzalmas kata-zt óla hajlékából, — 50 évvel ezelőtt az emberek nem tépelődtek, nem keresték s nem hárították el maguktól a segítés jogcímeit, nem mondották azt, hogy keresztény csak keresztényen, pogány csak pogányon, magyar csak magyaron segíthet: emberek jártak szerencsétlenül, emberi kötelesség volt a segítés. Talán ezért volt Szegeden majdnem ötven évig nemes tradíció a türelem és a megértés. Szegedet az emberi részvét segítette meg s Szeged népe hálás tudott lenni világfelfogásával és érzésével is. Ha nem tettek különbséget a segítők, uem tehet különbséget a támogatott sem. Bizonyára nem a logika győzelme volt e belátás^ de ha a rossz, mit ember tesz, túléli őt s a jó gyakorlata sirbaszáll is vele« a jóság emlékei elevenek maradtak annak a nemzedéknek lelkében, melyet ez a jóság segített felemelkedni s megelevenedni a porból és iszapból. Nem ünnepelhetjük a veszt, amelyik bitang szelektől felkorbácsolva támadt rá erre az ájult-ijedt városra, az építők gyermekei nem ünnepelhetik a rombolást sem, se a tömeghalál, se a tömegpus.-tulás nem lehet ünneplésünk tárgya. De kalaplevéve, de inoghatott lélekkel köszönthetjük a pusztulás idejének félszázados évfordulóján is az emberi szolidaritást, aminek örökélő képe, aminek eleven szobra, aminek elmúlhatatlan bizonysága s vigasztaló dokumentuma ennek a városnak feltámadása. »Szeged lelke« ettől az emberi szolidaritástól lelkezett újra s nem lehet soha idegen azokon a tereken s azokon az uccákon, melyeket visszahívott a pusztulás poklától s a sírból emelt vissza az életbe. Ha a kövek hálásak tudnának lenni, meghálálnák ezt a jóságot. S ne tudna hálás lenni az ember? Irta: Móra Ferenc. Szép nagy irodalma van a szegedi árvíznek, azt hiszem, nagyobb, mint, a mohácsi vésznek. Az meg egészen bizonyos, hogy se: mohácsi vésznek, se pragmatica sanctiónak, se semmiféle nemzeti katasztrófának olyan teljes és tökéletes monográfiája nincs, mint amilyent Szabó László ir a oiz-ről. Az egyetlen maradandó emléke az ötvenéves évfordulónak s körnlbelül az utolsó árviz-könyv is. Szabó László után senkinek se lesz többet irnivalója Szeged katasztrófájából. Kollégáinknak, mikor majd a századik évfordulóra készülnek, meg is nehezíti, meg is könnyíti a dolgát ez a könyv. Se uj adatot nem lesz honnan előásni, se a meglevőket nem lehet pregnatikus abban összerakni. Nem tehetnek mást szegény fiuk, mint hogy kiírják Szabó Lászlóból a penzumot A kis diákok is a Somogyi-könyvtárban, ami bizonyosan meg lesz még akkor, meg a nagy diákok is, akik be akarnak jutni a szegedi tudományos akadémiába, ami bizonyosan meg lesz már akkorAfelül tehát nyugodt vagyok én, hogy ami történelmi anyag van az árvízben, az nem vész el s abból okulhat a jövendő, ha akar. (Ámbár szeretnék én már egyszer olyan történelmet látni, amelyik nemcsak azt mondaná magáról, hogy ő az élet mestere, hanem bizonyítani is tudná azt, hogy ő bélőle tanultak.) Hanem azt nem tudom, hogy azok az apró aranyrojtokat, amikkel á vizvetle szegedi ember filozófiája heszegte a nagy gyászt, nem hullogatta-e már el nagyon az idő s hogy összeszedi-e, vagy összeszedheti-e még azokat valaki? Mikszáth főimarkolt belőlük egy csomót, gondolom, a magáébél is rakott hozzájuk és bele mentegette őket az írásaiba. Jócskán porosodik belőlük az egykorú lapokban is, azokból magam is kötöttem már egykét csokrot. De azokat amiket Beck Pista, Fellmayer János, Koncz Antal, a Tíischlerok, a Káiaiak elvittek magukkal, nem jegyezte« fel senki. Kár volna, ha az ötvenedik évfordulót megért öreg nemzedékkel elmennének j azok az eddig megíratlan árvizkrónikák is, amiket, olyankor szokás fölemlegetni, mikor a Gergely-napi harangok szólnak. Érdemes lenne őket feljegyezni még ha nem olyan adatok is, amilyenekkel a történetírók szoktak dolgozni Néha egy forgácslobbanás többet mutat, mint egy Ívlámpa. Az itt kővetkező forgács is elég szemléletesen mutatja, hogy mit csinált addig az "stenadta nép, míg a városban a víz volt az ur? Azt amit máskor: verejtékezett és figurázott. Tisza Lajos, a rekonstruktor egyszer Deszkre akart átlovagolni Gerliczy Mxóékhoz, de a Tiszánál sokat kellett várnia a hajóhidra, amit a nagy hajóforgalom miatt sokszor szét kellett nyitni. (A mende-monda ki is találta később, hogy ez adta neki az ötletet az állandó vashidhoz. így akarta elkerülni azt hogy óraszámra kelljen várakoznia. Kár, hogy Vásárhellyel nem barátkozott a rekonstruktor. Mert akkor ott is vashidat építtetett volna az algyői komp helyett.) Elég az hozzá, hogy amint álldogált a vizparton, egyszerre csak megszólítja egy öreg magyar, aki szintén a hidat várta, hogy hazajuthasson az ujszegedi baraklakásokba. — Osztán ha át teccik monni, ügyeljön ám a szögénységre is. A nagy ur hallatlanná tette a barátságos intelmet. Nem nagyon kedvelte a profenum vulgus-1. De az nem hagyta magát, megint megszólalt — Mert sok némü héjányossága van ám a szegedi nemzetnek. Tjsza Lajos kezdett arra felé fordulni. Erre aztán a konkrétumokkal is előhozakodott a magyar. — Nincs azokban az istenverte Bar akoliban semmi se, csak férőg. Töszöm azt nem lévén dohányunk se... — Nincs dohányuk? — csóválta a fejét Tisza. — Nincs ám, de még borunk sincs. — No majd lesz. — Dohány is? — Dohány is. — Bor is? — Bor is. — Az ám, de asszony sincs őlég. Erre aztán a rekonstruktor visszafelé fordította a lova fejét s az nap nem ment át a Tiszán. Már azt még se vállalhatta, hogy asszonnyal is ő szolgáljon a nemzetnek.