Délmagyarország, 1929. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1929-01-09 / 7. szám

3 Ki Egy szegedi fáviralkézbesttfi kellemetlen kalandja a trianoni Távlraikézhesiíés közben szerb lerüleíre íévedt (A Délmagyarország munkatársától.) A' postaigazgatóság kedden délelőtt bejelentette a rendőrségen, hogy Szántó Gyula 22 éves táviratkézbesitő, akinek hétfő este a Rétságiuradalomban lévő Ludfári-majorba táviratot kellett kikézbesiteni, eltűnt, kedden délelőtt hivatalában nem jelentkezett. A rendőrség a postahivatal bejelentése után azonnal értesítette a rőszkei és gyálai csendőrségeket, mert az a gyanú is felmerült, hogy a táviratkézbesitő esetleg bűntény áldozata lelt. A csendőrségek még meg sem kezdhették nyomozó munkájukat, amikor kedden délben Szántó jelentkezett a postaigazgatóságnál | Else Jerusalem világhírt! | regényének filmváltozata és elmondotta eltűnésének okát. Szántó hétfőn este indult el kerékpárján a szerb vonal mentén fekvő Lúdvári-majorba. A kézbesítendő táviratot el is juttatta rendeltetési helyére. Ott megpihent néhány percig, majd visszafelé indult. Az éjszakában azonban eltévedt, szerb területre került. A szerb vámőrök puskával fogadták, amire meghúzódott a legelső buckában és itt várta meg a reggelt. Szántó Gyula csak nagy viszontagságok utján jutott vissza Szegedre. Lába megfagyott, holtfáradtan ért bc a postára, majd a rendőrségre ment, ahol bejelentette kalandját. A „Novarra" lábátvesztett hajóinasa; aggok, nyomorékok, fiatalok, öregek nyomora; közelharc egy összetörött Operasért a népkonyhán déli ebéd idő alatt (A Délmagyarország munkatársától.) Lassan gyülekeznek a népkonyha várótermében, öregek, fiatalok, gyerekek. Csajkákat, lábasokat, vizeskancsókat szorongatnak a kezeik kőzött. Fáradtak, gyűrött arcúak, éhesek, szomorúak. Hosszú kilométerekről vándorolnak bo ziháló mellel a néhány kanál meleg levesért. Rettenetesen levertek, már mindenbe belenyugszanak, apatikusak. Egykedvűen várják, mig rájuk kerül a sor. Nem tolakszanak, legfeljebb, ha mohó étvágyát akarja valamelyik csillapítani, nem viszi haza a levesebédet, nekitámaszkodik a falnak s ott a néhány cmberpárától fülledt levegőben — legalább meleg van — fogyasztja el a csajka grizlevcst, ami reggeli, ebéd és vacsora is egyszerre. Tizenkét óra elmúlt. Egyre többen. jönnek és egyre szomorúbbak. Törődötten vánszorognak le a lépcsőn, révetegen tekintgetnek az ablak felé, ahonnan nyomorúságos napjaiknak egyetlen öröme: a meleg leves gyönyörűsége várja őket. Anyák karjaikon siró csecsemőkkel, nyomorékok, bénák, száz százalékos egylábú hadirokkant, ijesztő nagyszámban munkanélküliek, vézna iskolásleányok táskával a hátukon, átvonuló vándorlegények, vak koldus, egy gomolyagban állnak, állnak és nem beszélgetnek... Nincs miről. Ismerik egymás nyomorúsága^ bzenvedéseit. Amikor meglátják a jegyezgető újságírót, összébb bújnak, zümmögnek, mint a méhraj. — Jó-e a leves? — Hát mögjárja, — veti oda a szót valaki csak ugy szürcsölés közben. — Hus kéne bele! — nyöszörgi egy öreg. Husi Egyszerre hogy felcsillantak a szemek. Hogy megmozdult a szóra apraja-nagyja. Mindegyik motyogott valamit. Azután elcsendesedett a morajlás. — Zsiradék is több köllcne! — folytatódik a párbeszéd. — Kenyeret kapnak-e? Kenyéri Most már felhördülnek, az egyik aszszony sikongva kiabál felém. — Kenyér az nincs! Negyedmagammal egy hét Óta nem is 'áttam! Borzasztóan fáj szegényeknek, hogy a leveshez nem kapnak kenyeret. Ingyensenyérakció kellene. Csak egy darabka kenyér a tányér leveshez. Sáppadt, vézna kislányka csipog. A kis 'onggosoól kapott ruhácska és meleg fityula még nincsen elnyüve. Most jött az iskolából. Az anyja az ablak előtt áll a fazékkal. Négy adagot kapnak, a gyereknek rossz a tüdeje. Az iroda megértő, a betegnek duplán osztatnak. Cs. Józsefné — a gyereK anyja —, csendesen sírdogál. A könnyek potyognak a levesbe. — Az uram otthon feks-ik, belőlem egy részt kioperáltak, az ágyban uem tudok feküdni... Ehun ez a beteg csöppség, mindennap viszem az orvoshoz, tejet rendelt... — Tej az nincs... — tör ki belőle a zokogás. Egy patronázsban adtak a drágámnak két napra féllitert. A Csillag-téri szükségbarakk 17. számú lakásának szerencsétlen lakói sírva mennek haza... Megszólítok egy egészséges kinézésű leányt. G. Anna Tavasz-u. 16. Cseléd. Két hét óta munka nélkül van. Nem kap helyet télvíz ideién. Éhen nem akar veszni, idejár. — De még inkább vesszek éhen. minthogy kimenjek az uccára csavarogni. — Boroshordót Boroshordói — vékony gyerekhang kiáltja a bejárat felé. Öreg bácsi csoszog lefelé. Mindenki arra néz. Nevetnek. Az elgyötört arcok grimaszra torzulnak, a vak koldusnak is nevetésre görbül a szája. összetört Operas került elő a zsebemből. Husz kéz nyul egyszerre utána. Csajkával a kezében rohan felém egy alak. Zsákból a kabátja, spárgával átkötve a derekán. Kisleány áll előtte. — Kisasszony menjen odébb, —• szólt rá udvariasan és kikapja kezemből az Operast Az irodában dr. Dömötör Gyula szívesen áll rendelkezésre. — Amióta a koldulást megszüntették, megszaporodott a forgalom. Január elsejéig négyszáz volt a létszám, most hatvannal több. Mindenkinek adunk étkezési cédulát... Tipegve jön be egy öreg ember. Valahogy ki lehet venni belőle, 65 éves, négy gyereke van otthon a Csillag-téri 9. számú szükséglakásban (rengetegen jönnek onnan), felnőtt nagy leányok, de az apjukat küldik a kosztért. — Miért nem a leányai jönnek? — Gyöngécskék, nyöszörgi az öreg, ugy mondom no, ahogy van, hibbanlak egy kicsit. Hangos kopogással, mankón jön egy egészen fiatal ember, a felesége kiséri, várandós. M. Pál 22 éves Kecskés-telepi rokkant. írásokat kotorász elő nagy kinnal. A világháborúiban, mint hajóinas a Novarrára került, repülőgép bombája leszakította a lábát, megsebesítette a fejét. Mutatja a forradá"okat. Eddig koldult, most eljött a népkonyhára. A második gyereket várják. A polgármestertől uj beutalás érkezik, négy személy kap mától kezdve ebédet. És rniDdig többen és többen jönnek a sovány menüért Még egy rövid séta a szegényházban. Rend mindenütt. A jóságos nővérek minden ellenszolgáltatás nélkül végzik irgalmas munkájukat. A lábbadozó szobában öreg Vicsik mesélik egymásnak, hogy is volt régen, milyen is volt régen, amikor még gazd' uraiuok, urambátyámok és tekintetes urak voltak. Ma már az ¡élet nem jelent nekik semmit. A kályha körül üldögélnek. Két olyan ismerősre akadtam, akik valamikor nagyon fényes napokat láttak Szegeden. Olvassák az újságokat, sok mindent nem értenek. Némelyikük mereven néz maga elé kialudt fényű szemeivel. Ezer ráncba fut össze egyiknek az arcán hosszu-hosszu évtizedek minden küzdelme. Valamikor delizsáncon utazott, ma minden pillanatban autótülők sivitása zavarja nyugalmát, az égen hangosan berregő óriási madarak röpülnek... Lenn az uccán, a ház oldalán folyik az ebédelés... Lázas gyorsasággal öntik magukba csajkák, kancsók, fazekak tartalmát. Pergament arcú, szakállas alak sorstársától kenyeret kap. Rácsap a szájával. Három najp óta nem evett. Gábor Arnold. Mévész Béla Adyról Nagyon megörültem, mikor megcsapta szememet a'hir, hogy Révész Béla Adyról fog előadást tartani Szegeden. Szeged... Bennünk, pesti rcdakciókat róvó Írókban és újságírókban régi, legyőzhetetlen vágyakozás él Szeged után. Mert sokszor találkoztunk Szegedről Pestre került Írókkal és újságírókkal, akik telisteli voltak szegedi legendákkal. Egész legendakör veszi körül ezt a várost! Csak ugy, egyetlen fuvásra az irodalom, művészet igazi, nagy értékei közül harmincnál többet tudnék elősorolni, akiknek szemében ott égett még a pesti házrengetegben is Szeged csillagos éjszakája. Én még elbeszélgettem Szegedről: Mikszáth Kálmánnal, Gárdonyi Gézával, Tömörkény Istvánnal, Pósa Lajossal, Sebők Zsigmonddal, Lipcsetj Ádámmal, Kcmechey Jenővel, Móricz Pállal, Dankó Pistával, Kisteleki Edével, Pap Zoltánnal, Plalz Bonifáccal, Szakács Andorral, Herczeg Ferenccel, Móra Ferenccel, Juhász Gyulával, Szalag Józseffel, Kanizsai Ferenccel... Cserztj Mihállyal, Balassa Árminnal, hogy hirtelen lezárjam a sort, ó milyen ragyogó emlékekkel él mindezek írásában Szeged, a tanyák népe, a Tisza... milyen elfogódottan bolyongtam esti uccáin, színházában, épülő uj temploma körül, fogadóibon, kávéházaiban magam is, amikor a Juhász Gyula' irói jubileumán a felcsapódó emlékek nyomain kószálhattam. És most ennek a Szegednek megy Adyról beszélni Révész Béla, Adynk legteljesebb ismerője 1 — de szeretnék a közönség közé ülni és ott melegedni a magyar kultura ekkora máglyagyujtásánál. Ha az ember nagyon vágyik valahová, vágyainak valami csöpp része a valóságba fut. Talán soha sem az egész és most sem lehetek ott Szegeden, de véletlenül még aznap este sorsom összehozott Révész Bélával. Irigykedve rohamoztam meg: — Ugy-e örülsz, Szegednek?! Ugy-e? Rámnézett és azonnal a lelke legmélyét kavarta fel. (Nagyon régóta, nagyon szeretjük egymást és Ady emléke vigyáz reá, hogy ezt a szeretetet soha semmi felszinesség meg ne zavarhassa.) — Nagyon örülök! Mert Szegedet mindig nagyon szerettem. Valamikor Nagyvárad mellett a másik vidéki centrum, Pestnél sokkal komolyabb, igazabb, őszintébb irodalmi törekvéseivel és értékeivel. Szeged, egykor Mikszáth és Gárdonyi városa, most Móra Ferenc* Juhász Gyula az őrök a vártán. Szeged hivott, a legnagyobb őrömmel, büszkeséggel megyek. — Jártál már ebben a szellemi csodavárosban? — Egyszer, a háború előtt. Amikor még valami nagy irodalmi fellángolás megteremtette itt Pesten az emlékezetes »Irodalmi Színházat«. Engem, az írót állítottak az élcrc. Ez mindent megmond, hogy miről álmodtunk, mit akartunk és — miért szűntünk meg. De szépen éltünk! És egyik legszebb tervem az volt, hogy Strindberg gyönyörűséges álomkölteményét, a Hattyuvért bemutassam. Be is mutattam. Táviratban üdvözöltük a haldokló Strindbergct és a búcsúzó óriás, meleg, hálás táviratban felelt. Egyike volt legutolsó üzeneteinek e világ számára. Szép sikerünk voltj de a legmagasabb irodalomból a Városliget szélén akkor se lehetett színháznak megélnie, lassanlassan csukogatni kezdünk. Még lementünk egyszer-kétszer a vidékre, Szegedre is. A szegedi szinház kitárta kapuit. A város közönsége lelkesen fogadott. Telt sorok előtt a Hattyuvért játszottuk. És előadás előtt egy kis asztalkát állítottak a színpadra, annál olvastam fel Szegednek Strindbergről. Szeretettel, megértéssel, lelkesedéssel fogadtak. Ezzel a felejthetetlen emlékkel megyek most Szegedre. Gyere velem. Égett a szeme, amikor rámnézett. Az enyém is égett, kicsit az irigységtől, kicsit attól a váratlan ötlettől, ha már én magam nem is mehetek Őnagysága az ügyvédem VislítíX 8 te voráiban. Fiszerep'ö Carmen Cönl. AionkivOl: kalózok Kalandon! m 6 lciv,nást>art. Pftszr.repl : VICTOR WOONDER. ElíUtiásoK kezdeio 5. 7, 9, vasár- éti ünnep ep 3, 5 7, 9 óraknr