Délmagyarország, 1928. április (4. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-08 / 81. szám

1928 április 8. !«H»MB DÉLMAGYARORSZAG 3 Peidl Gyula a politika néhány aktuális kérdéséről A szabadságjogok visszaállítása és az ellenzéki hangú kormánypárti beszédek (A. Délmagyarország budapesti munkatársától) A parlament húsvéti szünetre ment, a képviselők elutaztak, vagy a kerületbe, vagy pihenni. Peidl Gyula, Szeged város szociáldemokrata képviselője itthon van és mindennap kora reggeltől dolgozik az Általános Fogyasztási Szövetkezetben, amelynek elnöke. Hivatali szobájának ablakai a Nemzeti Színházra nyilnak. A nyitott ablakon széles sugárban ömlik be a melengető tavaszi napfény, a Rákóczi-ut délelőtti forgalmának lármája nem zavarja azt a csendes, meghitt beszélgetést, amelyet a Délmagyarország budapesti munkatársa folytatott a szociáldemokrata párt parlamenti frakciójának vezérével Amikor előveszem a noteszt, hogy jegyezzem, amit Peidl Gyula mond, tiltakozva emeli fel a kezét és aranyos derüwl mondja, hogy nem ad interjút, nem szereti az újságírásnak ezt a háború után meghonosodott formáját Nem akar politikáról beszélni Inkább ő érdeklődik szegedi dolgok iránt, de mire elmúlik az első öt perc, mégis benne vagyunk a politikában és Peidl a parlamentből oly jól ismert csendes, nyugodt hangon beszélni kezd. — Nem értem, mit akarnak az urak Bethlen debreceni beszédével? Nem mondott ott Bethlen a belpolitikára vonatkozólag semmi olyat, amit már azelőtt is uem mondott volna. A kivételes hatalom megszüntetéséről, a szabadságjogok kiterjesztéséről többizben nyilatkozott már a miuiszlerdnök, de komoly jelentőségük ezeknek a nyilatkozatoknak csak akkor lesz, ha a parlament elé terjeszti a kormány azokat a törvényjavaslatokat, amelyekkel ezeket a kérdéseket a még most is érvényben levő háborús rendeletek helyett, rendezni kivánja. A beszélgetés most a parlament munkájára, a költségvetési vitára és azokra a kormánypárti felszólalásokra terelődik, amelyek szintié egyöntetűen ellenzéki hangon bírálták a kormányt, hogy végül bizalmi nyilatkozatokban végződjenek. — Egészen természetes az az ellenzéki hang, amely a kormánypárti felszólalásokból kicsendül, mondja Peidl Gyula. Természtes, mert hiszen ez csak visszhangja az ország ellenzéki érzelmeinek és a kormánypárti képviselők is tisztában vannak azzal, hogy ezt a léptennyomon megállapítható ellenzéki hangulatot ma már elnyomni nem lehet. De természetes és az adott helyzetből következik az is, hogy a kormánypárti képviselők csak ennek az országos ellenzéki hangulatnak konstatálásáig jutottak el, hogy azután — bizalmat szavazzanak a kormánytlak. Mindenki tudja, hogy a kormánypárti mandátumok sorsa a kormány kezében van és ez mindent megmagyaráz. Nem is lehet itt változás addig, amig nyiltszavazásos rendszerrel választat a kormány és amig — ' mint azt a főrendiházban a békeidőknek egyik j tekintélyes politikusa mondotta — száz ember | közül alig négy olyan van, aki nincs a kormánytól függő helyzetben. A politikáról a beszélgetés most a sajtó helyzetére terelődik át, szó esik a vidéki sajtóról és Peidl Gyula csendes rezignációval állapítja meg, hogy a vidéki sajtó ma már teljesen a kormány szolgálatában áll és hogy milyen jóleső kivétel a Délmagyar ország, amely ma egyedüli bátor és harcos ellenzéki orgánuma a magyar vidéknek. A hosszura nyúlt beszélgetésbe be lecsengett a telefon. Peidl Gyulát valamilyen értekezletre hívják. A beszélgetésnek vége szakad és Peidl az egyszerű emberek meleg közvetlenségével igy búcsúzik: — Viszontlátásra, legközelebb Szegeden. k f. Fodor Jenő polgármesterhelyettii lemondott a színház vezetéséről í>r. Pélfy József lesz az uf intendáns Fodor Jenő lemondása összefüggésben van Tarnay kél évre szóló szerződésével (A Délmagyarország munkatársától) A' szegedi városházának is megvan a maga külön húsvéti szenzációja: Fodor Jenő polgármesterhelyettes szombaton délelőtt lemondott a házlkezeléses színház élén betöltött tisztségéről, helyesebben felmentését kérte tisztsége alól a polgármestertől. Az intendáns váratlan lemondását egyelőre titokban akarták tartani, de maga a tény mégis kiszivárgott és igy csak a polgármesterheljettes elhatározásának indító okait nem tárják fel az illetékesek, sem a polgármester, sem Fodor Jenő. A kérdésről a Délmagyarország munkatársának a következőket sikerült megtudnia: A szombati, úgynevezett kistanácsülésen, amikor a napszámos számlák kiutalásával foglalkozik a tanács, űnnepelőttí hangulat keletkezett. A tanács tagjai elbeszélgettek a város ügyes-bajos dolgairól, a szunnyadó és ébredező tervekről, azokról a nehézségekről, amelyekkel a felfokozott kormányhatósági főfelügyelet következtében kell lépten-nyomon megbirkóznia a város megkötött kezű hatóságának. Szóba kerültek azok a nehézségek is, amelyek a belügyminiszter által engedélyezett hárommillió pengős kölcsön felvétele körül mutatkoznak. Egyszer csak Fodor Jenő polgármesterhelyettes arra kérte, a polgármestert, hogy nyilvánítsa a tanácsülést zárttá, mert fontos előterjesztést kiván tenni a stift*, házüggyel kapcsolatban. A polgármestei'helyettes ezután bejelentette, I hogy ráunt a színház adminisztrálására ás felmentését kéri a tanácstól, amelytől erre a tisztségre a megbízatást kapta. Fodor Jenő bejelentése természetesen nagy, meglepetést keltett, mert senki sem számított rá. Hiába kérdezték, hiába faggatták, elhatározását népi indokolta meg részletesebben. A tanácsülés után érdeklődtünk a polgármesternél, aki kijelentette, hogy Fodor Jenő lemondását nem tekinti véglegesnek. — Ebben az esetben tulajdonképen nem w lehet lemondásról szó — mondotta a polgármester —, mert a város tisztviselőt én osztom be szolgálattételre. Fodor Jenő nem is mondott le, mint ahogy nem mondhat le, csak felmentését kérte a színházi megbízatás alóL A tanácson múlik, hogy teljesíti-e Fodor Jenő kérelmét. Én, a magam részéről nagyon szeretném, ha Fodor Jenő megmaradhatna a szinház élén és mindent el fogok követni, hogy más elhatározásra birjam, / Beszéltünk i, Fodor Jonfivel is, aki azonban kérdésünkre csak a kővetkei<5 hanv ökröt loptál már össze-vissza, gyerököui? — Tudja a Jézus. Nem nagyon számolgattam én azokat. De azt hiszőm. nem sok hiiia lőhet a kétszáznak. — Aztán hányszor vesztettél rajta? — Azt már mőg tudom mondani, kérőm szénen. Kilencszőr kerültem a törvény kezire. — Cgycs embör vagy te, Jóska, — ismerte el a biztos. A betyár azonban szerényen rángatta panvókára a vállát. — Nem én vagyok ügyes, tekintetös uram, nanem azok a szamarak, akik az ökröket őrzik. Nézze, legutóbb is hogy jártam . . . — Mondjad, fiam, mondjad! — villant fői a perzekutor szeme. — De csak az almáriumra villant. Egy üveg piros bort állitott Jóska elé. — Ne mondhasd, Jóska, hogy ugy veszejtelek el. mint »••dőg a feleségét. A betyár húzott egyet az üvegből s visszaadta áz elismerést. — Jó kis bora van a tekintetös urnák. — Ne arról beszélj, leiköm. Azt mondd mög, hogy volt az a legutóbbi esetöd? De azért ne hagyd ám itt ezt a kis kön^faladcl-ot se! — Az? — tömte magába Jóska a kis csirkecsülköket. — Jó kis eset volt az, kérőm. Ugy első kakasszókór ki akarom vezetni az istállóból az ökröt, hát nem fölébred rá a bérös? Mit akarsz? — kérdözi mérgesen. Hát mit akarnék, mondok, szőgény hajcsár vagyok, eltéveiyödtem, itt akarok mőghálni, bekötőm écrakára ezt az ökröt a jászolhoz, ha mögengedöd. Dehogy engedi, — pattog a bérös. — Ha a gazda röggel észrevöszi, mőgpiszkol érte, mönjön keud innen vele! Mögyök inán, édős fiam, mőgyők, mondom neki, csak ne haragudj! Hát nem is haragudott a külüfeiü. mert még as ajtót is ö nyitotta ki! Nevetett a betyár, nevetett a perzekutor, de de azért utoljára mégis csak rávetette Jóskára a rabvallató szemét. — Aztán hova vezetted' azt az ökröt, Jóska fiam ? Jóska időváltozást érzett. Egy kicsinyég megállt benne az ütő. Aztán elkomolyodottau vállat vont. — Vannak a magamféle embőrnek többféle helyei. — Azokat szeretném én tudni, Jóska. — Azokat nem mondhatom én mög, tekintetös ur. Böcsület dolga ez. — Ötven pöngöt kapsz mindeu orgazdáért — Ötvenet? — bólintott Jóska. — Szép péz. De nem böcsület. — Ha pedig nem vallassz, tüstént vasra veretlek. A betyár dacosan fölszegte a fejét. — No irja az ur. De maga felel érte az Isten előtt ha böcstelenségre kényszörit. — Vállalom, fiam, csak mondjad. — Kesely Szabó András. Maisa. — Jó pipa, ösmeröm. — Penecilus Tót János, Makó. — További — Csábi Mátyás, Vásárhely. ) — Van-e még'/ — Csenki Rafael. Félegyliaza. .' " szi-, — Lesz-e még? — Tán őlég is most mán ebből ennyi. — Hát egyelőre őlég, fiam. Köszönöm a vességed. — £n is a tekintetös nrét, — nézett Jóska a tálba, hogy ki eszi meg most már azt a három' combocskát? — Papirba tőszőm, fiam, vidd haza, — mondja barátságosan a tekintetes ur s belecsomagolta a protokollumba a rántott hust. — Isten fizesse mög a szívességét, — mondta a betyár megilletődve. Ezen aztán elnevette magát a perzekutor. E2 nem lett volna baj, ha fői nem fújta volna a két piros képét és az öklével ráütve azt nem mondta volna: — Brekeke. — Tessék? — sápadt el a betyár és a gyomrahoz kapott — Biz ez igy van, Jóska, — rázta a kacagás a perzekutort. — Ne haragudj, de ez egyszer nem igazi csirkét ettél. Azt hittem, te is szereted a békát. A betyár nyöszörögve támolygott ki az ajtón. Félóra múlva rákopogtatta a tekintetes úrra az ablakot — Ki az"? , — Én vagyok. Szörőucsés Fekete Jóska— No mi baj már megint, Jóska? — Mögkérőm a tekintetös urat, hogy ne haragudjon, mert ez eccőr nem igazi neveket mondtam be. Csak egy igazi vót, a makói, de azt mőg mán1 esztendeje eltemették. * •*