Délmagyarország, 1927. március (3. évfolyam, 48-75. szám)

1927-03-27 / 72. szám

1927 március 22. DÉLMAGYARORSZÁG S /1 polgármester sszerint asz iparlesíülel sszékfiászának kisajátítására csak egy-két év múlva kerül sor. A favaáalmi palota felajánlása csak ötlet volt. (A Délmagyarország munkatársától.) A üélmagi/arország beszámolt arról, hogy az egyetemi klinikai építkezésekkel kapcsolatban a város az ipartestület Templom-téri székházát is a kisajátítandó épületek közé sorozta. A város azonban — mint ismeretes — a Harctéren lévő javadalmi palotái ajánlotta fel cserébe az ipartestületnek. Az ipartestület elöljárósága — amint megírtuk — a csere ügyében csütörtökön délután értekezletet tartott, amelyen olyan felszólalások is hangzottak el, hogy az ipartestület a javadalmi palota épületén kivül még 600 millió korona ráfizetést is kiván a várostól. Az elöljáróság tagjai különben leszögezték, hogy a javadalmi palota megközelítőleg sem ér annyit, mint az ipartestület székháza. Elhatározta az elöljáróság, hogy mindent elkövet, nehogy a testület a vétel, vagy a csere következtében károsodást szenvedjen. Ebben az ügyben ma kérdést intéztünk a polgármesterhez, aki a következőket mondotta : — Véleményem szerint az iparosok izgalma még korai. Az ipartestület széképiileléjxck kisajátítására legjcljebb egg-két éven belül kerül csak sor, addig pedig mindkét fél legnagyobb megelégedésére intézhetjük el az ügyet. Hangsúlyozni kivánom, hogy a javadalmi palota felajánlása csak ötlet volt, annak elfogadása nem kötelező az iparosságra. ¡Magam részéről ugy vélem, hogy a város szívesen j megfizeti a széképület becsárát, de erején felüli ajándékozásra nem hajlandó. — A város csereajánlala — mondotta a polgármester — csak azért történt meg már most, hogy az ipartestületnek módja és ideje legyen az eladás kérdését alaposan megfontolni. Az ipartestület különben a székház eladásának ügyével a vasárnap délelőtti évi rendes közgyűlésen is foglalkozni fog. Szerelmek és alkotások. A vihar volt az eleme, a menybolt dörgése a legszebb zenéje. Ha istenkísértés volt átlépni a ház küszöbét és ebeiket féltve kötözték a gazdák a karóhoz, Beethoven kirohant az uccára, sötét, rejtett utakra és ott száguldott versenyt az ítéletidővel. Félve, tisztelettel kikerülték, ha megjelent gőgös, lömzsi alakja vörösesbe játszó barna arciinak bizalmatlan nézésével. Akkor bizony még senkisem gondolta, hogy a sokszor rabiátus ember lelke mélyén milyen tiszta oltári lud emelni a gyengéknek és szenvedőknek, a szerelemnek és — Múzsájának. • Még kisgyermek volt s iszákos apja éjszakánkint fel-felzavarta az ágyából, leültette a zongora mellé és hajnalokig gyakoroltatta a siró és lázadozó vézna kis fiúcskát. Tizenhét szomorú tavasz sem fordult át életén és a kis művésznek már el kellett tartania árva testvéreit. Nyomor, nélkülözés és a gondok gubbasztottak a tüneményes jövő szegényes bölcsőjénél, de már akkor is mellette állt a múzsája és mint mindig egész életében, reményt világított a fenyegető árnyékok elé. Tizennégy éves volt és már komponált. Néhány évre rá Mozart rámutatott az ifjú Beethovenre, aki bemutatkozásul rögtönzött egy feladott téma fölött: — Erre figyeljetek, ez még sokat fog magáról beszéltetni. És Beethoven utjai valóban uj és felfelé röpülő vágányokra kerültek. A felső tízezer lett Tizenöt keresztanyához természetesen legalább tizenöt keresztapa is tartozik. Azokról azonban ineg kell állapitanom, hogy nem mutattak annyi fogékonyságot a zenéhez, mint a nők. ök mingyárt a második krajcáron kezdték és azon az óhajtáson, hogy álljak odább egy házzal. Báni esteledett, mire alvéget, felvéget bejártam és minden komán, komaasszonyon, sógoron behajtottam a zenepénzt. Ugy tele lett a kalap, hogy alig birtam. Mire a magunk ablaka alá értem, le is kellett tennem a földre. Isten látja a lelkem, hogy nem a pénzvágy, hanem a tiszta művészi ambició vezetett, mikor itt is megszólaltattam a szépenszóló muzsikát. Már alig lihegtem, mikor kiszólt az apám: — Ejnye, de fene szépen szól! — No, — gondoltam magamban —, most jön az arany krajcár. De hát megcsalt az emberismeretem. Nem az aranykrajcár jölt. Az apám jött, egy frissen hasított szijoslorral. — Eddig fújtad, most már járjad, — mondta ininden harag nélkül, az elfogulatlan műbíráló hangján. De itt olyan intim részlet következik, amely nem tartozik a haza zenekedvelő közönségére. Érje be azzal, hogy azóta nem foglalkozom zenével, legföljebb nádihegedüvel. Az a szokásom azonban azóta is megmaradt, liogy szót fogadok azoknak, akik unják a nótámat. El lehet engem hallgattatni, csak a kalapom kell kibélelni arany krajcárral. uszályhordozója és öntudatos, büszke nagyságában királyokkal is éreztette, hogy »az uralkodókat és a hercegeket a véletlen emelte trónjukra, uralkodók és hercegek még sokan lesznek, de Beethoven csak egy marad«. Nem hajlította meg semmi, csak a — szerelem és sokszor, de mindég forrón és szenvedélyesen tudóit szeretni. Messziről, onnan, ahonnan a Rajna szelid fordulóval ringatja Bonn partjait, lengetett az első csendes emléke áldón, teremtőn ihletve — Le onora. Egész életében ott lebegelt annak emléke Beethoven lázas álmai fölött, aki könnyes sze- { mekkel nézett egykor a szerelmük elől elszáguldó ifjú után és ott volt lelkileg, valahányszor a borzas fejű titánt féktelen természete összetörte. Hányszor zokogott fel Beethoven e név hallatára — Leonora! És mégis cl kellelt hagynia, mennie kellett. Bonn csak állomás volt, ahonnan rövid tartózkodás ulán továbbutazunk s az ifjúság szép álma és tétova vágy maradt. Bécs volt a cél. Mozart és Haydn muzsikája volt az egyetlen áramlat, amely az üdv partjaira vihette Beethoven vitorláit. Velük lenni és megmutatni nekik, hogy van még hozzájuk hasonló: ezt akarta. így lett Bécs második otthona, beérkezésének első stációja. A siker és dicsőség babérai itt hullottak az ölébe L i c linó w s k y herceg palotájában a bájos és hódoló Krisztiáné hercegasszony finom ujjai közül. A brokáttal bevont falak és fénylő csillárok lángja alatt az arisztokrácia tartotta rendes heti zenei összejöveteleit, amelyeknek Haydn és Mozart ulán most Beethoven lett a hőse. Az ifjú muzsikus félszegségét, nyers, sőt durva modorát Krisztiáné egyetlen szempillantással kormányozta. Az egyetlen nő volt, akinek kezében finom viaszkká puhult a kötekedő muzsikus, kit az arisztokraták játszattak, de sokáig nem tekintették magukkal egyenrangúnak. Kvartettjeiért rajongtak és ha leült a zongorához »improvizálni, a hideg mechanazmusból átok és földrengés szakadt ki, rettenetes kataklizma, jajveszékelés, arcának izmai ugrándoztak, szemei félelmetes tűzben égtek, már egy volt a hangszerrel, elemmé vált, amitől sáppadva, remegve, sóhajtozva, szinte aléltan roskadlak össze hallgatói«. Ma is ilyen napja volt Beethovennek. A hires i c-moll triót mutatta be Lichnowskyékuál. Schuppanzigh, a trió első hegedűse a »Falstafferl« — ahogy Beethoven csúfolta, a hetedik menyországban húzta a csodás harmóniák bűvölő hangjait. Haydn papa felfigyelt, valamit suttogott a ravasz képű Salierinek: — Ezt a muzsikát nem lehet kinyomatni, ezt nem érti meg senkisem. Lichnowszky megdöbbent, hiszen már tárgyalt is a kiadóval, Krisztiáné elsápadt, de rámosolygott az urára: — Oh, Haydn papa ma haragszik, mi megértettük, miért ne értené meg más is? Ez elég is volt. De Beethoven komoran, boszszusan nézett maga elé, nem kelt fel a zongorától, már mindenki eltávozott, ő még beszélgetett Schuppanzigghel. Vésztjosló felhők gyűltek homloka körül. Krisztiáné besuhant a megüresedett terembe, halkan meglegyintette legyezőjével: — Két fiatal magyar hölgy rajong önért, Mester, engedje meg: Brunswik Teréz és Jozefin. Beethoven a szemükbe nézett. Teréz nagy, bánatos, szentimentális tekintete melegen áradt az elkeseredett muzsikusra. Azután mindketten lesütötték szemüket. Beethoven ugv érezte, mintha lábai belenőttek volna a parkettába. Valami távoli érzés imbolygott fel benne. Való ez vagy álom, Leonora? Nem, nem, annál is több. Istennő. Teréz maga sem tudta, mit cselekszik. Fültanuja volt az előbbi jelenetnek, megfogta Beethoven kezét és komolyan mondta. — Mester, ne törődjön senkivel, a jövő magát fogja igazolni. Beethoven körül forgott a világ. Krisztiánétól, jóltevőjétől sem búcsúzott el. Kirohant a viharos éjszakába, sivitásai áthasították a szél palástjait is. Hangok, kották láncoltak szemei előtt. Az eső zuhogott. Valami kis noteszkönyvbe ákombákomokat húzott. így rohangált hajnalig. Leonora vagy Teréz. Therése, igen te vagy! Halottfáradtan ért haza, leült a zongorához és megszületett a dal: A cl e 1 a i d a . Attól kezdve mindennapos vendég leit Brunswikék házában, zongoraleckékel adott a két tehetséges grófkisaszszonynak és boldog, csendes beszélgetéseikre nem egyszer ráköszöntött az esthajnali csillag. Beethoven megváltozott. Gondosan öltözködött, táncleckéket is vett, de senkisem tudott vele táncolni, csak a vidám, huncut Jozefin, meri ne m m ar a d t soha taktusban. A boldogságnak semmisem állt útjába. Brunswik Ferenc, Teréza bátyja testvérszivvel ölelte magához Louist. Csak még az özvegy grófné állt megkövült hagyományai között kimért távolságban a »házitanitó«-tól. Azt is, amit elnézett, csak azérl engedélyezte, mert v o n Beelhoven talán mégis nemhes ember. Beethoven pedig már minden müvét megbeszélte Terézával, ugy tekintette, mint akit a sors melléje rendelt áldó, nyugtató, vezérlő őrangyalnak és Theréza az tudott volna lenni. De nem ugy történt. • Beethovennél ebben az időben már jelentkezett kezdődő lűlbaja. Rettenetes kalapálást és zúgást érzett füleiben, de titkolta, csak legmeghittebb bonni barátjainak, Amendának és dr. Wegelernek irt róla. Bécs mellett, Badenben keresett bajára orvoslást. Kedélye itt felfrissült, hallása javult, munkakedve fokozódott. Órák hoszszal bolyongott kedves tanítványával, Rieszszel patakok, erdők, mezők napsugaras tájain. Egy délután otthon ültek. Kopogás hallatszik. Mélyen lefátyolozott hölgy libben a szobába, Beethoven mellé a pamlagra ül. Áradozik, kacérkodik, hangja bűbájos muzsikával hat, de fátyolát nem fedi fel, örökké titokban akar maradni. Beethoven nyugtalan, kíváncsi, a hölgy azonban felugrik és már el is tűnt. Beelhoven és Biesz utána futnak, de az idegen már sehol sincs. Hallgatagon visszamennek. Beethoven leül a zongorája mellé, titkos mosoly játszik keményen öszszeszoritott ajkai körül. Fantaziál, most történt először, hogy Bieszt is elküldte. A hold bánatosan bujkált a felhők között, Beelhoven ujjai lágy dithirambusokat keresnek. Felnéz égi cimborájára, a kísérteties idegen bájos arcát látja meg benne. Szép és fiatal. A hangoktól várta, hogy visszahozzák és a Mondschein szonátában megtalálta, akit keresett, G u i cc i a r d l Giuliettát. * Brunswik Teréz és Jozefin unokanővére volt és észbontóan szép az ifjú Guicciardi grófkisasszony. Beethoven itt ismerkedett meg vele és az első percben nem tudta szemét levenni róla, de mégsem ismerte fel benne a fátyolos, titokzatos látogatót. Giulielta elakarta hódítani Beethovent Teréztől. Ö is tanult tehát zongorázni. Beethoven boldog volt, a z:ongoraleckék pedig édes, szép és mámoros kedveskedések között teltek el. Gallenberg, Giulietta komoly udvarlója, aki Mozart-tanítvány volt, erre bosszút forralt. Lobkovitz herceg utján kihívta Beethovent zongorapárbajra. A zeneteremben már ott seregleltek az arisztokrácia, az uralkodó család tagjai is. Beethovennek nem tetszett a szerep, de Giulietta könyörgőn nézett reá, ugyanekkor azonban kacéran intett Gallenbergnak is. Beethoven rekedten fölkacagott a nála szokásos keserű, ijesztő nevetéssel. Leült a zongorához és játszott. Keresgélt a motívumok között, azután hirtelen lecsapott a basszusba Most feltörnek a szenvedély bilincsei. A zongora nyög, zihál, mint a hajszolt szörnyeteg és a »démon kopogása« hirtelen megjelenik a fülben. Beethoven visszaadja az ütéseket a zongorának és a témában makacsul gyűlnek a végzet kalapácsütései. Giulietta arcán remegés ül, már csak Beethovent nézi és halkan felzokog. A Sorsszimfo.nia és az Apassionata első inspirációi igy születtek meg.