Délmagyarország, 1926. december (2. évfolyam, 277-301. szám)

1926-12-25 / 298. szám

1926 december 23. DÉLMAGYARORSZAG 29 8 legjobbak 315 pántos cipők fegyes párok M\ magasszáru cipők (egyes sf párok)... ... ... li hécipok Női farokat, fack és színes ezer ff Cjpől* » ff ff ff fi IS cipők és az árak kirakataűMan msBfekmííietök. WHáTE** WSétW00 cipőár uí}ász (1 JS.Jm.mdm. JM.JM. fSs-fnfrfi ?? i •••••• »««««« MMwmwwtw Ssegedi, Kelemen u. 12 Kossuth Lajos azt üzente Balassa Imre, a kiváló tollú, markáns iró most megjelent, nagg [eltűnést keltett vNagg idök« cimü munkájának eggik szegedi vonatkozású fejezete: A szekerek között mozgás támadt. Az emberek készülődtek. — Foga van a röggelnek — véli egy öreg alsótanyai gazda. — Bő vót a harmat az éccaka — toldja meg a szomszédja. — Hát mönjünk. — Mönjünk, födi. Ilyenformán cihelődtek az emberek, akik nagyrészt a szekér alatt, subán aludtak az éjszaka a szegedi nagy piacon, meg az odavezető uccák során. Begyülekeztek a városba a tanyai népek is, mert a tanyai kapitány kidoboltatta, hogy gyűlés lészen, ahol is a Pestről jött tekintetes minister ur saját személyében fog szólani a néphez. Az pedig igen nagy dolog volt még ebben az időben, hogy eleven úriember, még hozzá a király minisztere maga személyesen beszéljen a néppel. Meg is indultak hát még az este az Alsóvároson, meg az egész tanyavilágban, hogy begyülekezzeuek Szegedre. Olyan lett a város, mintha országos vásár volna; szekér szekér hátán, suba suba mellett. A piac, mintha kiöntéssé változott volna, amelyikben emberek folynak és hullámzanak. Most a Tisza felől rövidnyaku, zömök úriember siet a Városháza irányába. Zsinóros Zrinyi-menléje és ezüst gombja rangos emberre vallanak. Hegedüs-Bite János tanyai nagygazda meg is kérdezi a szomszédjától, hogy hát ki légyen ez az «r. — Ez a pógárinestör, Kárász nevezetű. — Pógármeslör? Hát a' miféle szőrzet. Van-e akkora nagyúr, mint a tanyai csöndbiztos? Mert a tanyai világban a csendbiztos és a tanyai kapitány képviselték a státust. Az államhatalmat, a várost, a vármegyét, a legfelsőbb rendet és tekintélyt. A tömegen zúgás szaladt végig, mintha a Tisza felől szellő borzolná a fák levelét. A Városháza erkélyén egy halovány arcú, feketeszakállas, talpig feketébe öltözött férfi jelent meg. Senki a világon nem mondta, hogy most csönd legyen, hogy beszéd lesz és ez az ur fog majd szólani a néphez. Mégis csönd lett, mintha egy tenger habjai pillanat alatt jéggé fagytak volna, hogy örökre megszűnjenek hullámzani és angni. A talpig feketébe öltözött úriember a VárosMáza erkélyén jobbkarját lassú mozdulattal a nép fölé emelte, mintha kérné azt és megáldaná egyszerre. Azután a csöndben megszólalt egy halk harangszó. A harangszó nem a rókusi templomból szállott erre, liancíh annak a halvány úriembernek az ajkáról. — Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa, mélyen megilletődve hajlok meg előtted! És karjával nagy ivet rajzolva a levegőbe, kinyújtott tenyérrel intett a nép felé, mintha minden egyes tanyai magyarral most kezetfogna. Majd meghajtotta szép, szomorú fejét, utánna a vállát és a derekát is a tér felé, ahol az ezer meg ezer subás, meg szűrös magyar szorongott. Leírhatatlan érzés szállotta meg ezeket az egyszerű embereket erre a szóra. Pár hónappal ezelőtt javarészük még jobbágy, félig rabszolga. Ma máiszabad polgára a hazának, akihez nemcsak hogy eljön ide személyesen szólni a nagytekintélyű királyi miniszter, de meghajlik előtte, mikéntha ő, szegény alázatos paraszti nép volna az ur, a miniszter pedig a szolga. Ebban a pillanatban, mikor Kossuth Lajos az | erkélyen valóban meghajolt a nép előtt, Szegedj uek derék, erőslelkü, igaz népe előtt, mögötte állott az ajtóban egy zordképü franciskánus barát. Ennek a papnak a szeme megtelt most könnyel. Olyan ember volt ez, akinek a képességei, szent élete, igaz lelke méltó lett volna arra, hogy Csanádi püspök legyen belőle. Ámde ő csak egyszerű ferences barát volt. Most, e fönséges pillanatban, midőn a végveszély vészharangja kong a fejek fölött, itt áll ő is az államtekintély e magas képviselője mögött, aki meghajlik az ő népe előtt. Azt suttogja. »Valóban igazi miniszter! ... Miként a latin szó értelme mondja: szolga, legfőbb szolgája a nemzetnek.® Azalatt odalenn már sírtak az asszonyok és nagyon markolászták a bajuszukat a magyarok. Még nem szólt senki, még el nem hangzott egyetlen éljen, de a csönd mélyén igen hangosan kezdtek dobogni a paraszti szivek. Az a kék szem, az erkélyről végig tekintett a sokaság fölött és a lágy, szomorú harangszó újra megszólalt: — Midőn Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdém, hogy mellemből kifogyott a hang. De midőn Szeged népét látom, ugy látom, hogy nincs mit sajnálnom, mert nincsen többre szükség, mint hogy a lelkesedést szemléljem. — Igenis, megírom Pestre a kormánynak és országgyűlésnek, hogy láttam Szegednek népét és kőszirtté szilárdult keblemben a hit, hogy e haza, lépjen bár ellene szövetségre az ármány a pokollal, mentve lesz! Hallottatok-e már rianást a Balatonon? Hallottátok-e, mikor a dermedt jég egy vészes éjszakán végig hasad a tó egész hosszában? Földöntúli, irtóztató, velőket rázó egyetlen dörrenéssel, mintha a téli jégpáncél alatt nyújtózkodó óriás ' a tó mélyén fölébredt volna és öklének egyetlen ütésével széjjelzúzná jégtakaróját. Ilyenkor végighasad hosszában a Balaton jégtükre éles, szörnyű fájdalomsikoltással, mely megreszketteti az eget és fölriassza álmukból három vármegye lakóit. Ha nem hallottátok még a rianást a Balatonon, most annak mását hallotta fületek a szegedi nagy piacon. Tízezer torokból szakadt föl tizezer sziv kiáltása. Olyan mennydörgető éljen, amely a történelem egymást követő napjaiban ritkán szállott még férfi felé. A néptenger mélyét kellett fölzavarni, sok évszázad alvó keservét és hűségét fölébreszteni, hogy ez a hang egyszer kiszálljon a mélyből és megostromolja az eget! Kossuth Lajos halovány arcán finom pirosság ömlött széjjel. Kék szemét elborította a könny. Szivére kulcsolt kézzel állott egy percig, némán, a mennydörgő hangok áradása fölött. Azután újra megszólalt: — Krisztus, mennyei országát megalapítandó e földön, egynek választottai közül azt mondja: E kőszálra építem én egyházamat! Én hasonlóan mondom, hogy Szegedre, Szegednek népére építem nemzetem szabadságát és a pokol minden hatalmi erőt nem vesznek azon. Én oly hatalmasnak hiszem a népet, hogy ha fölkél és összetart, a ropogva összerogyó égboltozatot is képes fenntartani erős karjaival! — E fontos órában, midőn vitéz seregeink áruló csordákkal ütköznek, midőn nem tudjuk, mit hoz ránk az óra, e mondhatatlanul fontos pillanatban kérdem: találkozik-e csak egy fia is a hazának, találkozik-e csak egy polgára is e városnak, ki hazája szabadságáért vérét, életét föláldozni kész nem volna? Haragosán, dühödten riad löl a tenger. Tizezer torokból harsogott a fogadkozás: — Nem, nem, senki sincsen! — Én, — folytatta a vészharang zúgásával hangjában Kossuth — esküszöm a Mindenható Istenre, ki védi az igazságot és a hitszegő árulót megbünteti, esküszöm erre a mindentbiró és bosszutálló Istenre, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit utolsó csepp véremig elrabolni nem engedek! Esküszöm, hogy hazámat védeni fogom, mig karomat fölemelhetem! A Magyarok Istene ugy segéljen és áldjon meg engemet! Már akkor süveg, kalap nem volt senkinek a fején. Hajadonfőtt hallgatta a nép. Az asszonyok hangosan zokogtak, az anyák gyermekeiket tartották a magasba, hogy lássák a földre szállott istenséget, aki szól hozzájuk. Az emberek pedig komor, mély hangon kiáltották, egymásután sokszor: — Esküszünk, esküszünk! Tizezer férfihang, mélyen, keményen, gyászosan és vésztjóslóan, mint az óceán zúgása, ha sziklához ütődik a hangja: — Esküszünk, esküszünk! ; Cegléd felől nagy sereg ember tódult Pest irányába. Volt abban a seregben a meglett férfiemberek és a hetyke legények között olyan tejfölös szájú gyerek, akinek még nem illik a kezébe a kasza sem. Azután volt benne hajlotthátu agg, akinek már kuckóban volna a helye. Voltak abban nincstelen zsellérek és módos nagygazdák. Közbül meg úriember is pkadt, aki ott ment a gatyás parasztok között, összeölelkezve azokkal. < Elül keményképü franciskánus barát hatalmas karja emelte a nemzetiszin zászlót és a keresztet, a nyakába akasztott zsinóron régimódi görbe kard lógott 1 Ezt a barátot mintha már láttuk volna valahol! Igen, ez Fülöp páter, aki ott állott a Kossuth Lajos háta mögött azon az emlékezetes őszi napon, a szegedi nagvpiac fölött. Egyik-másik ember vadászpuskát vitt a vállán. Legtöbbnek csak kasza vagy vasvilla volt a kezében. A tarisznyák meg voltak tömve. Egyik-másik batyut vitt a hátán. Ugy mentek ezek a ceglédi országúton Pest felé, mint akik nemcsak Pestig akarnak jutni, hanem messzi, messzi útra indultak el. Ki tudja? Egyik-másik talán olyan messzire, megy, hogy nem is tér többé vissza már kicsiny falujába... Fejük fölött valami hang úszik a levegőben, mintha az ökörnyál, ami száll, száll az októberi hűvös alkonyatban, zenélni kezdene. Amint egyre közelebb érnek, már halljuk is a nótát, az uj, vérpezsdítő, nyugtalan nótát. Az úszik fölöttük kiterjesztett szárnyakkal, mintha hajtaná, terelné, űzné őket előre, előre, Pest felé, ismeretlen sorsuk felé. Kossuth Lajos azt üzente, Elfogyott a regimentje! Ha mégegyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni ... Mennek, mennek. Az egyik utkeresztezésen másik csapattal találkozunk. A város tornyai már idelátszanak. Mindenfelől jönnek, közelednek, mintha a föld alól bújtak volna ki a kaszás zászlóaljak, a kaszás regimentek. Ur és paraszt vegyesen, aggastyán és gyermekember, mindenféle rend és rang. Megindult a föld. A megindult föld morajlik is. Énekel. Azt énekli: Ha mégegyszer azt üzeni, Mindnyájunknak el kell menni ... Nagy karácsonyi vásár! Leszállítóit árak Soós áruházban 129 Szegd Isko a es Of"S 1 n ucca . tsi.10-77.