Délmagyarország, 1926. december (2. évfolyam, 277-301. szám)

1926-12-12 / 287. szám

1926 december 12. DÉLMAGYARORSZAG ÜJ 3 Vál£lS2tŐl£! A szavazás, amely vasárnap befejeződik, a íörvény érteimében titkos és kötelező. Minden páríhlvünk és elvbaráÉiink szavazzon le! Teljesítse polgári kötelességét! Irta: Rassay Károly. A választás első napja lezajlott. Kormánypárti oldalon, kormánypárti sajtóban dölyfösen hirdetik a győzők, hogy a polgári ellenzék megsemmisítő vereséget szenvedett. Igaz-e vájjon? Vereség volt-e ez, amelyen az ellenzék minden hadsorának utolsó szál katonája is áldozatul esett, vagy a fegyvertelenek reménytelen küzdelme a hatalommal szemben, amelyben mégis a győzelmes marad alul? Nem is kell megadnom a feleletet, az eredmény hangosabban szól minden panasznál, tiltakozásnál. Lehet egy országban gyökere és népszerűsége valamely kormányzati rendszernek. Csak hogy nyilt választáson egyetlenegy polgári ellenzéki jelölt ne jusson mandátumhoz és ezzel szemben egyhangú, vagy túlnyomó bizalom nyilvánuljon meg jelentéktelenebb és a kerületekben ismeretlen kormánypárti jelöltekkel szemben, ez olyan hazug és áleredmény, amelynek hatalmi előnyével lehet és fog is élni a kormányzat, de amely már születésének pillanatában súlyos bélyeget visel magán, olyan bélyeget, amelyet egy közbizalomra valóban támaszkodó, parlamentárisan gondolkodó kormányzat el sem tudna viselni. Nem is azért szólok most Szeged város polgáraihoz, hogy rekriminálják, hogy panaszkodjak és tiltakozzak. Annak a néma és megdöbbentő tiltakozásnak, amely a polgárság széles rétegeiben él, hangját az idő fogja meghozni, mihelyst kábulatából és letargiájából magához tér. Én csak most arra akarom felhivni Szeged város polgárságát, ha akarja, hogy az ellenzék minden presszió és túlerő ellenére is a polgárság jobb jövőjéért, szabadságáért, egy demokratikus állam berendezkedéséért harcoljon, hogy megépiLse gazdasági és társadalmi romjaiból a jövő generáció biztos hajlékát: akkor hittel és biztatással, zon le az utolsó mentsvárakul megmaradt titkos kerületekben a polgári ellenzék jelöltjeire. A kormány olyan óriási többségre tett szert, amely példátlanul áll a históriában. Ez a többség nem a parlament, de a diktatúra berendezkedésének a többsége, egyhangú cs mindent eldöntő. Most már arról nem is lehet szó, hogy az ellenzék hatalmi szerephez jusson az uj országgyűlésben. Most már csak arról van szó, hogy a titkos kerületek beküldjenek a törvényhozásba néhány őrszemet, akik szemben a hatalom monoton szavával: hangot adjanak az ország szenvedő és gyötrődő polgársága nevében vágyaiknak és panaszaiknak, reményeiknek és céljaiknak. Erről van már mindössze szó, ez maradt meg egyetlen közvetlen választási célunknak. A Bethlen-rendszer ujabb hatalmi korszaka nyilik meg ezzel a választással és be kell látni, akármilyen eszközökkel is szerezte meg őket, ez a hatalom olyan reálítás, amely meghatározza a jövő esztendők útját. De vájjon megengedheti-e magának azt a fényűzést a szabadelvű polgárság, hogy teljesen képviselet nélkül maradjon a parlament ben és hogy azt a babonát, hogy nincs, aki Bethlent és az ő rendszerét felváltsa, tovább engedje még élni? A titkos kerületek állásfoglalása esik még a hatalom elbillenése után a mérleg serpenyőjébe. A polgárságnak most meg kell mutatnia, hogy ott, ahol a hatalom csak az aláirások kikényszerítésében lehet döntő, de elnémul a titkosan szavazó kerületekben: miként itél és mit akar? Akarja-e vájjon a polgárság, hogy a nyomasztó és fullasztó többséggel szemben álljon néhány olyan képviselője, akik soha meg nem alkudtak a hatalommal, akik soha más feladatot és kötelességet nem ismertek, mint a polgárság érdekét és szempontjait? Akarja-e, hogy utolsó néhány vártájaként beküldje a szabadelvű ellenzék jelöltjeit az országgyűlésbe? Ha van még hit a jövőjében, ha van még bizalom, ha ugy érzi, hogy nem nélkülözheti azokat, akik az elmuit esztendő minden napján és minden órájában bizonyították vele való egybeforrottságukat: ugy már el is döntötte a titkos kerületek sorsát. Ha érzi kötelességét jövőjével szemben és felvonul az urnák elé, akkor Szeged polgársága fogja megmutatni és először éles hangon vétót kiáltani a hatalmi rendszer harmonikus egyhangúságának. Az ellenzéki párÉoK győzelme felé. Szombaton a szegedi szavazóit, ötven százaléka jelent meg az urnák előtt. — Vasárnap mindenkinek le kell szavaznia. Teljes nyugalomban választ Szeged. (A Délmagyarország munkatársától.) Alig három heti hatósági ellenőrzéssel mérsékelt agiláció után szombaton megkezdődött Szegeden is a választás utolsó felvonása: a szavazás. A régi kerületi beosztás alapján kerületenkint tizenkettő, tehát az egész város területén harkötelességgel és meg nem alkuvóan szavaz- ! minchat urnát állítottak fel és a körzetek váDe nem találták a kopolyában a ládikát se. Hanem szerencsére megtalálták azt a kanászgyereket, aki azt előkaparta onnan. — Megvan a láda? — Meg hát. Kutyaólat csináltam belőle. — De ami benne volt? — Nem volt abban semmi se, hallják. — Dehogy nem volt. Nyomtatott papirosoknak kellett abban lenni. — Hát valami olyasféle lim-lom volt, — vont vállat a gyerek. — Azt kihajigáltam belőle, osztán a Gazsi bácsi szedte össze. Gazsi bácsi dinnyecsősz volt, ennélfogva éppen aludt, amikor a hivatalos emberek rajtaestek, hova tette az Írásokat. — Én? Az írásokat? — dörgölgette a szemét. — Nem élt nekem semmi ivadékom Írással, megkövetem az urakat. Alig tudták vele megértetni, miféle Írásokról van szó. Mikor aztán lelket vertek bele, eszébe jutott, hogy ő azokat egy pipa dohányért neki adta ennek, meg ennek a béresnek, annak a felesége vaj-kofa, kell neki a papirosféle, ami akkoriban nem hevert ugy uton-utfélen, mint most. Másnapra megtalálták a vajkofát is, az elő is adta papirkészletét, de a proklamációk nem voltak köztük. A szép nagy papirosokat elkérte tőle a keresztfia, aki mézeskalácsos itt, meg itt és olyan nagy mézeskalács-sziveket csinál, mint egy malomkő. A mézeskalácsos is megkerült, de a veszedelmes papirok már annál se voltak. Az az erdőkerülő vitte el őket, akitől a mézet szokta vásárolni. — Aztán legalább megnézte-e kend, mi volt rájuk irva? — faggatta Heeger ur a mestert. — Nézte a fene, uram, nem értek én ahhoz. Három vármegyén keresztül egy hétig hajszolIák Napoleon kiáltványát, mindenkit megnyaggattak, akinek a kezén megfordult, de egy lelket se találtak, aki olvasta volna. Valahol Lovasberény körül jártak, mikor valami buzazöld széliben árpával érő körtefát találtak, amely fehér rongyokkal volt teleaggatva a sárgarigók megfélemlítésére. De hogy nagyon zörögtek a rongyok a szélben, Heeger ur odaugratott egy perzekutort. — Nézd meg csak, fiam, micsoda pántlikák vannak azon a fán. A legény odanyargal és jelenti, hogy a pántlikák azért zörögnek, mert papírból vannak. — No, van-e rájuk nyomtatva valami? — Van rajtuk valami ákum-bákum, — fogott össze belőlük egy marékkal a perzekutor—, de ehhez én hatökör vagyok. Heeger ur elrikkantotta magát: Napoleon széthasogatott proklamációi ijesztgették a sárgarigókat. — Gott sei Dank! Most már csak ennek a földnek a gazdáját kell előkerítenünk. Az is meglett, bocskoros nemes volt, éppen a kukoricáját töltögette kapával. A gyerekei ott rezsegtek körülötte, mindnyájának papircsákó volt a fején, az mind proklamáció volt. Az ép példányok az eszterhéj alá voltak begyűrve, volt még belőlük vagy száz darab. — Olvasta-e kend őket? — kérdezte Heeger a gazdát. — Olvasta a hóhér, nem vagyok én se pap, se kosta, — felelte a gazda. Igy bukott el Napoleon forradalma a Dunántul és ezért dicséretreméltó a tudatlanság. Tessék elgondolni, mi lett volna abból, ha már akkor is tudtak volna olvasni a célszerű szegény emberek! Az lett volna, hogy most a Bourbonok is, meg az Orleánsok is, meg a Bonaparték is a mi trónkövetelőink volnának, de a mi kedvünkért még tán Valois-k is kerülnének s most meg kellene szakadni a lojális magyar szívnek. lasztópolgárai ezek elé az urnák elé járultak, hogy leadják pártjuk jelöltjeire szavazatukat. A város külső képén nem igen lehetett változást, észlelni. Az üzletek nyitva voltak, a piacra bevonult ismét a tanya, a munkások műhelyeikben dolgoztak, csak az állami és a városi hivatalokban volt választási vakáció, tekintettel arra ,hogy a szavazatszedő küldöttségeket a köztisztviselőkből alakították meg és igy nem igen maradt volna munkaerő a hivatalokban. Az autóforgalom azért nagyobb volt a normálisnál. Az egységes párt ugyanis kibérelte az összes taxiautókat és a választókat, illetve a választók egy részét autón szállították a szavazatszedő küldöttségek elé. Nagyon sok ellenzéki választó humorosan fogta fel a dolgot, beült az autóba és azután a fülkében lelkiismeretének parancsa szerint az ellenzéki párt kockájába rajzolta a keresztet. A szavazás általában mindenütt a legnagyobb rendben kezdődött. A választók nagy része szombaton nem ért rá alkotmányos jogának gyakorlására és igy előreláthatólag vasárnap jelentkeznek majd a körzeteknél. A belvárosi körzetekben féltizenegy után volt nagyobb forgalom, amikor a leszavazottak száma átlag százhúsz volt, mig ugyanakkor a külvárosrészekben, a munkások és iparosok lakóhelyén alig huszan-harmincan szavaztak le egy-egy körzetből. Tizenkét óra után a belterületi körzetekben kétezerre becsülték a leadott szavazatok számát. Dr. Pálfy József választási elnök tizenegy órakor autón végigjárta a körzeteket és látogatásait a délutáni órákban is megismételte. Kisebb incidensek természetesen előfordultak. Igy például a második kerület tizenkettedik körzetében, ahol dr. Bodó József nyugalmazott Máv. felügyelő a szavazatszedő küldöttség elnöke, Ilomola Rezső a szegedi állomásfőnök lépte tul a szavazó polgár jogkörét. Elsőnek jelent meg egyenruhába öltözve a Máv. internátusában felállított urna előtt és adta le szavazatát,