Délmagyarország, 1925. október (1. évfolyam, 107-131. szám)

1925-10-18 / 122. szám

1925 október 28. DELMAQYARORSZAO t/cbmnu i Ai\v/nJ<inu | Október végétől kezdve öt százalékkal nagyobb alapbért kapnak a munkások, mint az elmúlt év alatt. Ismeretes, hogy ai elmúlt év októberében megál'apodást kötöttek a szegedi munkások és a Szrgedi Munkaadók Szövetsége abban az irányban, hogy megállápilották az alapbéreket és ehhez szároiiják hozzá a szegedi indexet. Éz a megállapodás most Jár le ok'óber 22-én. A munkaadók és a munkások nemrégiben tanácskozásra gyűltek össze, ahol kialakult az a vélemény, hogy a termelés és munka zavartalan biztosítása érdekében helyénvaló volna az, hogy már most, a terminus lejárta előtt tárgyaljanak a kővetkező évi megállapodásról. Napokon át folytak a tanácskozások az u] megállapodás Ügyében, illetve az uj alapbérek dolgában. Az eredmény szerint mindenkinek az a meggyőződére, hogy emelni kell a munkásság életszínvonalát. Ezért megállapodtak abban, hogy a most kezdődő évben öt százalékkai kapnak nagyobb alapbéreket a munkások, mint az elmúlt esztendőben. Az öt százalékos emelés szükségét pedig a következő sorok mutatják ki: A szegedi index az elmúlt gazdasági év alatt tiz százalékos olcsóbbodást mutatott. így legutóbb a munkások tiz százalékkal kevesebbet kaptak, mint a megállt pitott alapbér. Most az öt százalékos szinvonaljavitást ugy számilják, hogy alapbérül szolgál a mult évi alapbér — minusz öt százalék. Ehhez az alapbérhez jön azután hozzá a szegedi index. így pedig előáll az a helyzet, hogy ebben a gazdasági évben a munkások öt százalékkal magasabb bérrel in* dúlnak, mint az elmúlt esztendőben. E szerint pedig az egész országban egyedül Szeged az a város, ahol fölemelik a mostani válságban a béreket. A szakszervezeti bizottság tegnap ülést tartott ebben az ügyben. Most azután tárgyalások indulnak meg a munkásság képviselői és a munkaadók között abban az irányban, hogy erről az uj bérről irdsos szerződést kössenek a következő esztendőre. Egyben tárgyalni fognak az indexrendszer bizonyos lényegtelen módosításáról is. nn»»»»inmffl:yini»»n»»»nnn»nmm»»»nnnn»»nm Teleki Pál nem akar nyilatkozni a fajvédelemről. Vaaárniptól vasárnapig két képviselő Járt Szegeden, két volt minisztereinek. Az egyik, aki a munkástömegeket képviseli, aki a szélső baloldal pidsoraiban foglal helyet és aki Magyarország tragédiájának csúcspontján került bele a míniizterelnöki tokszor kellemetlen székbe. A mátik gróf és lanár. Aki a tragédia násik frontján foglalta el a piros bársonyszéket, amikor még bezárt ajtók mögött rettegve kellett figyelni az éjizaka borzalmait és amikor még nagyon clctó volt az emberélet. Aki egykor kibontotta a „tájvédelem" zászlaját és aki ma már majd teljesen elfordult a a politika zajló életétől. A munkátok miniszterelnöke nyilatkozott itt, ebben az interjú-galériában és a munkások vezérének nincsen elme és raigj«. A máiik miniszterelnök — aki ugyanciak képviseli Szeged választóinak egyréazét — nem kivánt bekerülni ebbe a gtlériába, nem kivánt megszólalni a nyilvánosság előtt, holott mindenki kegyelmes urnák nevezi és nem is olyan régen még „az egéiz magyarság" élén állott. Teleki Pál nem kivánt nyilatkozni a nyilvánosság előtt, hololt e sorok irója rámutatott arra, hogy ő Szeged nyilvánosságának egyrészét képviieli, akik nemciak arra kíváncsiak, amit el fog mondani a vasárnapi nembetzámoló beszédében, hanem arra is, hogy hogyan gondolkozik ma az egykori miniszterelnök és a mai képviselő azokról a tagokról, amelyeket először ő hirdetett és amelyek az egész világon a reakciót, a megáiláit és a kevés kenyerei jelentik. E sorok irója azonban mégis szükségesnek tartja, hogy megörökítse ezeken a hasábokon azokat a szavakat, amelyeket a nyilvánosság képviselője elölt telt Teleki Pál szegedi tartózkodása idején, aki jelenleg mégis Szeged nyilvánosságának egyrészét képviseli a parlamentben. Teleki Pál volt miniszterelnök, Jelenleg Szeged egyik kerületének képviselője azzal küldötte vittza e sorok Írójának névjegyét, hogy interjút nem kiván adni, de kihallgatáson szívesen fogtdja. A szálloda azon szobája előtt, amelyben legutóbb Apponyi Albert is lakolt, ekkor már összegyűlt néhány ember, aki kihallgatáson kivánt megjelenni a képviselő előtt. A Délmagyarorszőg munkaiária az ehő volt, aki megjelent ki Hallgatáson a gróf előtt A gróf kezet nyújtott. — Kegyelmes uram — izólt e sorok irója — fel izeretném használni az alkalmat, hogy most rövid időre Szegeden tartózkodik, hogy habár lapom ellen'éles politikai hitvallásért küzd, mint Kegyelmes uram, megkérdezzem ... — Kérem — felelt a gróf — én megfogadtam, hogy nem adok senkinek interjú', mert már rosiz laprsztalataim vannak. Nem adok interjút a Szdzo/-nak éppen ugy, mint Az Estnek, a kurzusnak éppen ugy nem, mint a másik kurzusnak, mert én kurzusnak tartom azt az irányt ii, amit a Szózat képvisel és azt az irányt is, amelyet Az Est képvisel. Szivesen elhallgatom akár húsz percig is, meghallgatom kérdéseit, de nem felelek egyetlen kérdésére sem. — Kegyelmes uram most képviselői minőségében van Szegeden és a nyilvánosság mégis figyelemmel várja kijelentéseit. Kijelentem, nem politikai lermészelü kérdést tennék, mert erről úgyis beszélni fog Kegyelmes uram holnap délelőtt. — Hát miről volna tzó? — kérdi most figyelő szemmel Teleki gróf. — Egyetlen kérdésem volna: mi a felfogása Kegyelmes uramnak most, négy év után a fajvédelemről ? Teleki Pál gróf egyetlen pillanatra elhallgat, összefutnak a redők szeme fölött Kisté el is komorodik. Aztán — egyetlen pillanat múlva — ismét mosolyog, feláll, járkálni kezd és igy szól határozottan: — Nem nyilatkozom. Megmondottam, nem adok interjút Most vita kezdődik meg. Mondom, hogy, itt nem politikai kérdésről van szó, hanem olyan kérdésről, amelyet nem fog érinteni holnap és amelyre elsősorban kíváncsi a nyilvánotiág. — Én nem kerestem soha a képviselői mandátumot, — mosdja. Én nem akartam képviselő lenni. Én nem is vagyok politikus. Az én terveim nem a politika felé irányainak. — Kegyelmes uram, akkor miért vállalta el Szeged polgársága egyrétzének politikai képviselelé!? — kérdezem. Teleki összehúzza ismét szemöldökét, de már megint mosolyog. A vállát is meghúzza. drágításba, mert ahhoz semmi közöm, hanem a döghalálos népbolonditásba. Bizd csak te énrám azt a százesztendős jövendőmondót 1 — Megcsinálod azt is? — borult a nyakamba a kiadó. — Páratlan drága ember vagy I — No hallod, — nevettem el magamat —, irtam én már zászlószentelés! ódát is s ha abba nem haltam bele, a százesztendős jövendőmondóságot is csak kibirom valahogy. — Majd meglátod, hogy hálálom én ezt meg neked 1 — rohant el extázisban a kiadó. Azt már tudtam a prakszisomból, hogy ha egy kiadó extázisban van, akkor még rosszabbul fizet, mint máskor, — ennélfogva azt hittem, nem éihet meglepetés. De bizony érr. A naptárkiadó hálából uj klisét rajzoltatott a százesztendős jövendőmondóhoz s engem vésetett meg mágusnak, hosszú szakállal, kaldeus süveggel, füles bagollyal és homokórával, ahogy azt a kalendáriumi illendőség kívánja. Nagyon meg voltam elégedve a képpel s azért külön hálás voltam a piktornak, hogy a szájatátó öreg nénikéket mind a háttérbe rakta, mellém meg csupa feszülő ingvállas menyecskéket osztott be, akik mind ugy néztek rám, mintha húszesztendős jövendőmondó volnék. No, itt már csakugyan ki kell vágni a rigmust! Ki is vágtam. így kezdtem a verset: Ne hidd el magyarom, ezt a nagy szakállat. Nem vagyok öregebb, se okosabb nálad I Végezni pedig ezzel végeztem : Ingyen a próféta se hazudik ma már, De ki pénzt ad érte, az a nagyobb szamári Aztán megirtam az Okos Naptár második évfolyamát, éppen olyan becsületes jószándékkal, mint az elsőt Kaptam érte tizenhatezer koronát, azon vettünk egy sonkát, azt elzsugorgattuk húsvétig, mig megavasodott, aztán nem kérkedhettünk vele tovább, hogy nekünk iiyen is van: meg kellett ennünk. Éppen a sonkacsülköt farigcsáltam, mikor begurult hozzánk a kiadó. Dehogy gurult, dehogy, ezt csak ugy szokásból mondom, mert a kiadók rendesen gurulós emberek szoktak lenni, — ez az enyém csak ugy libegett szegény, mintha már tul a Stixen Hádesznek szállítaná az árnyak nyilvántartási lajstromát. — Barátom, tönkre vagyok téve 1 — suttogta elfehéredett ajakkal. Harmincezer példányban nyomattam az Okos Naptárt és nem kelt el belőle, csak ötven, az is csak azért, mert olyan öreg emberek vették meg, akik otthon felejtették a pápaszemüket. — Nem értem, — akadozott az utolsó sonkafalat a nyeldeklőmön. — Pedig nagyon érthető^ barátom. Aki a százesztendős jövendőmondóba belepislantott, az a fejéhez vágta a kalendáriumodat a boltosnak. A százesztendős jövendőmondó nem arra való, hogy leszamarazza azokat, akik hisznek benne, hanem hogy hazudjon nekik akkorákat, mint egy képviselőjelölt. Gonosztevőnek éreztem magam, aki romlásba kergettem egy becsületes kiadót s ha a csonton még lett volna sonka, azt bizonyára belekárpótoltam volna. így azonban nem tehettem mást, mint hogy megesküdtem az összes mágusokra, hogy én se reformálok többet naptárt. A kiadó pedig azi fogad'". me^, hogy ha ö még egyszer naptárt ád ki, akkor kerékbe töreti magát a tulajdon nyomdájában. Aztán nekem heteken keresztül az volt a hazajáró álmom, hogy el vagyok temetve negyvennégyezernégyszázötven Okos Naptár alá, azoknak a tetejében ül a kiadó csontváza s ha én kidugom a fejem, az mindig összecsattantja az állkapcsait: „Hamin, bekaplak!" Hogy a valóságban kitöltötte volna-e rajtam jogos bosszúját, azt sohse mertem kir/róbálni, mert azóta mindig elkerültük egymást még azután is, egész a mult karácsonyig. Akkor azonban az történt, hogy hoztak nekem száz darab, urnák való levélpapirt, azzal, hogy tiszteltet a kiadó ur, fogadjam szivesen ezt a csekélységet. Nem lehet az, mondom, itt valami tévedés van. De nem tévedés az mégse, mert az én nevem van rányomatva a levélpapírra. Hát ez meg már hogy lehet? Ezt mégis muszáj telefonon megérdeklődni. — Halló, halló! — harsogott a kiadóm szava a telefónban, mint a kürt. — Persze, hogy én küldtem, hálám szerény jeléül. Emlékszel még az Okos Naptárra? Mit, hogy én haragudnék ? Drága barátom, az volt eddig a legjobb kiadványom. Tegnap adtam el az egészet, az utolsó darabig. Igen, mázsára, makulatúrának, nagyszerű üzlet volt, pá, szervusz! — Hiába, habent sua fata libelli I — gondoltam magamban, mikor a telefon után kiballagtam a fejemet kiszellőztetni a kukucskapiacra. (A kukucska-piac a zsib-piac, az ember ott nem áll meg, csak menésközben odakukuc3kál egy kicsit az ócska kincsek közé.) De bizony most megálltam. Egy ködmönös öregasszony előtt a ponyván megláttam az Okos Naptár egy kicsit elnyűtt példányát. Ez azok közül való lehetett, amiket a pápaszemüket otthonfelejtett öreg magyarok vásároltak meg házikönyvtáruk részére. — Hát ezt, hogy vesztegeti, néni? —• kérdem a szülét. — Melyiköt, leiköm? A fölsőt, vagy az alsót? A kérdé3 Indokolt volt, amennyiben az Okos Naptáron egy darab sülttök tartózkodott. Az is nagyon jó étel annak, aki szereti. — Az alsót értettem, a kalendáriumot. — Jaj, telköm, ennek ára van, mert ez röttentő szép olvasmány-darab — szabadította ki az anyó rég nem látott szülöttemet. — Ez a valódi jeruzsálemi szent naptár. — Jeruzsálemi ? — Az bizony, leiköm. Benne van ebbe még a betlehemi gróf is. Éhen van-e, galambom. Csakugyan megmutatta a Bethlen István arcképét, amelyen meglátszott, hogy a jövő nemzedéke örömét találta benne. Hajat rajzoltak neki vörös plajbásszal. — De hát nem érvényes már ez a naptár, nénikém, — igyekeztem lecsökkenteni a saját müvem becsét, mert hát szerénység illik a vidéki skriblifexhez. — Avul is, javul is, leiköm, — tromlolt le a szüle. — Hát aztán mire tartaná ? — Ötvenezer korona, galambom. Nem tagadom, megszédített a büszkeség, de csak egy pillanatra, aztán legdrágább könyvemet visszatettem a ponyvára, ötvenezer koronát mégis sokallok a tulajdon okosságomért. Es ebben a véleményemben az se renditett meg, mikor a szüle utánam kiáltott. — Hallja e, a sülttökkel együtt adom ötvenezerért 1