Délmagyarország, 1925. szeptember (1. évfolyam, 82-106. szám)

1925-09-06 / 87. szám

2 OEIMAGYARORSZAG 1925 szeptember 6. litarizálni az egész közéletet, mint sehol másutt a hadviselő országokban nem történt Sehol a vi'ágon olyan nagyszámú tábornokot és vezérkari tisztet nem üttettek lényegében civil állásokba, mint nálunk Ezzel szemben a frontszolgálat ellátása aránytalanul nagy százalékban tartalékos tisztekre maradt Rendszerré vált, hogy mindenki azt végezze, amihez nem ért Ausztriában ez a beteg állapot sokkal akutabb jelleget ö tölt, mint Magyarországon. Ausztriában a háború kitörésétől kezdve a parlamentet nem merték összehívni és az osztrák kormíny nem volt egyéb, mint a hadseregfőparancsnokságnak az a szerve, amely a kibocsájtandó rendeleteket megszövegezi. Tényleg egy jóformán máig is ismeretlen hivatal, a Kriegüberwachungsamt uralkodott, amely névleg a hadügyminisztériumnak lett volna az egyik ügyosztálya, de tényleg a hadseregfőparancsnokság utasitásai szerint működött és jelentőségében magát a hadügy minisztériumot is felülmúlta. Magyarország ennek a szervnek a működésével aránylag kevéssé ismerkedett meg, mert amig Ttsza István volt a miniszterelnök, ki tudta E

arlrozni a főparancsnokság túlkapásait. így beDvetkezett az a iurcsa állapot, hogy volt a katonaságnak egy formailag közös szerve, amely egész súlyával Ausztriára nehezedett rá, ami az összes osztrák körökben irigykedést és gyűlölködést váltott ki Magyarországgal szemben. Egyáltalán, ami Ausztriában történt, csodálatos példája annak, hogy miként lehet mindenkinek az elégedetlenségét kiváltani. Nagyon érdekes e tekintetben Galíciának az esete, anol a katonai politikának sikerült elérni, hogy a rutének egyenes árulók voltak, a lengyelek pedig a legjobb esetben rosszindulatú semlegességgel várták, hogy a világháború saját külön nemzeti aspirációik megvalósulásához segítse őket. Érzés tekintetében Galicia ellenséges föld volt a háború kitörésének a pillanatától kezdve. De a katonaság volt az, amely a monarchiának pénzügyi dezolálását is megkezdette. A hadüzenet napián a hadügyminisztériumból indult ki az ostoba jelszó, amely ezer meg ezer csatornán eljutott a legalsó katonai parancsnokságokig: Háborúban a pénz nem játszik szerepet. Ez meg is valósult olyan tökéletesen, hogy a háború egész tartama alatt a katonai kiadásoknak minden hozzáértő polgári ellenőrzése hiányzott s ennek hiányában nemcsak a hadszintéren, hanem a mögöttes országrészekben is valósággal kéjelegve dobtak ki nehéz milliókat merőben felesleges és alapjában véve nem is háborús célokra Ez a betegség infekciózus jelleget öltött és átterjedt a polgári közigazgatásra is. Következése lett az az inflációs plus, amelyre szűkség nem lett volna s amely egyrészt felesleges drágaságot idézett elő, másrézzt pedig lerakta a pénzügyi összeomlásnak az alapjait. Mindezekről természetesen a nagyközönség nem tudott semmit, mert minden kritika hadiérdek cimén el volt némítva és a katonai cenzúra a vízállás rovatig és időjárási jelentésekig ráfeküdt az egész sajtóra. Szinte megdöbbentő gondtalanságban éltünk a legutolsó napokig. Mikor odakint már a monarchia felosztásának a térképeit rajzolgatták, nálunk még komoly államférfiak is mltteleurópás tervekről tárgyalnak, a nagyközönség pedig győInfluenza. Irt« Móra Ferenc. Sokdolgu ember vagyok s nincs időm még az olyan szerény szórakozásokra se, mint az álmodás, meg a levélírás. Gondolom, mindenki elismeri, hogy ezek igazán nagyon szerény szórakozások s amellett meg is felelnek az én kereseti viszonyaimnak és közpolgári állásomnak. Hiszen sose álmodom magam autóra, csak villanyosra, arra is csak a szakaszhatárig és a levélirás se olyan költséges foglalkozás már, mint ezelőtt volt. Nem is beszélve azokról a tékozló esztendőkről, mikor a szive vérével irt az ember, néha négy-öt levelet is naponta, — elképesztő volt, hogy micsoda fosztogatást vitt véghez a természetben. Irt rózsasziromra, csillagokra, bárányfelhőkre, istennyilákra, mikor mi esett a kezeügyébe: a fő az volt, hogy valami olyanra Írjon, ami nyilvánvalóan nem erre rendeltetett. Most már csak töltőtollal Ír az ember és csak papírra és arra is leginkább csak akkor, ha beteg. Ezt én ugy szoktam csinálni, hogy minden levelet, amit kapok, beeneszigetek az Íróasztalom alsó nagy fiókjába, a limbusba és mikor az már annyira tele van, mint a pokol tornáca telkekkel és se kihúzni, se betolni nem lehet: akkor én megbetegszem és elkezdek válaszokat irnL Erre a célra rendesen az influenzát szoktam választani, mert az nagyon akcióképes nyavalya, vannak hangulatvariációi is, hol sirhatnékja van az embernek, hol káromkodhatnékja, ami arányosan elosztva, szinessé és változatossá teszi a stilust és végre, mert az influenza az a betegség, amit mindaddig nem vesz komolyan az ember, mig bele nem hal, de akkor meg már nem őrá tartozik. Elég az hozzá, hogy most már tizedik napja influenzái vagyok, sőt eljutottam abba a stádiumba, amikor már szagos szőlővel is gyógyitazelmi lehetőségekről álmodozott. Ezért volt hihetetlenül keserves a csalódás és az ébredés. III. Azokkal, akik ezeket a sorokat alolvaisik, nagyon szeretném megértetni, hogy milyen tanulságokat lehet levonni a R«dl c'i könyvéből. Hotf ezt megtehessem, ax olvasót bizonyos mértékig bele kell kényizeritenem a saját gondolkodásomnak a meigyéjébe. Ejyattal arra kell kérnem az olvasót, hogy olyin figyelmesen olvassa végig a következő sorokat, amilyen óvatosan én őket leírtam. Még azokhoz a jóakaróimhoz is, akik egy alkalmat sem mulasztanak el a mocskoló dáiri, van egy kéréien. Ha valamit nen értenek meg, ne valami rejtett hazaárulást sejdítsenek alatta, hanem okolják érte a síjit értelmiségüket ésait a körülményt, hogy vannak dolgok, amelyeket ma nem lehet brutális öszinteiséggel leírni. E őre kell bocsájtanom, hogy én ostobaságnak tekintem az irred:ntának azt a fajtáját, amely a „Oonka Magyarország nem ország" jílaondatát irja rá a román, vagy jugoszláv területekre menő levelek borítékjára, mert az ilyen leveleket a címzett nem kapj« m?g. Bűnnek tartom, ha félhivatalos helyen a magyar Hiszekegyet rakják bele a kifelé küldött könyvekbe, mert — megtörtént esetekre hivatkozhatom — lecsukják érte az erdélyi magyar könyvkereskedőt, általánosságban megtiltják a magyar könyvek bevitelét és ezer meg ezer magyar testvéremet fosztják meg a magyar betű olvasisának lehetőségétől. Bűnnél is nagyobb hibának tartom, ha meg nem fontoltan kardcsörtetősdit játszinak éi a magyar problémát olyanformán akarják megoldani, hogy valaki a hordó tetejéről elrikkantja migát, utána megkezdjük a körháborut Pozsonytól Brassóig és Brassótól Pozsonyig, megindulnak az ébredők, a turáni társaság és a hizafias alapon szervezett beszerzési csoportok éi hipp-hopp, helyreállítják NjgyMaiyirorizágoL Valahányszor ilyeneket hallok, szeretném megkérdezni a „megfontolatlan" irrendentának ax ilyen nemzeti hőiéit: .Igen tisxtelt uram, én tudom nagyon jói, hogy ma vannak dolgok, amelyeket nem lehet és nem szabad nyíltan elmondani. Aki azonban folyton az iatéger Magyarországot hordja a száján, annak kétségtelenül kell, hogy legyen valamelyes koncepciója arról is, hogy miként akarja a régi Magyarországot helyreállítani. N igyon hllás volnék, ha alkalmilag négyszemközt erre vonatkozó gondolatmenetét vázolná előttem..." Az olvasóra bízom annak megitéléiét, hagy hány esetben kapnék erre a kérdísre félig-meddig elfogadható választ. A mi nagy és fájdalmas magyar problémánk* nak egyetlen megoldási lehetősége, ha megtanulunk tisztán látni, megtanulunk számolni a nák az embert, ha az embernek a férfiönérzet azt nem diktálná, hogy beforduljon a fal felé és komor fejcsóválással jelentse ki, hogy „nem én, ha csak ö engem meg nem esz, most már majd etessétek meg a vendégekkel a halott-toromon, ha addig sajnáltátok tőlem, mig egészséges voltam". A férfiönérzet csak azt engedi meg, hogy a ház ura olyankor kapjon be egy-két szem szőlőt, mikor a ház úrnője kimegy a másik szobába letörölni bűnbánó könnyeit. Ez mindig igy szokott lenni s mire a készlet kifogy — nem a bűnbánat könnyei, hanem a szagos szőlő —, akkorra rendesen a limbus is kiürül s én egy esztendőre kileveleztem magamat. Az idén azonban nagyon komplikált a helyzet Az influenzám sablonos lefolyásának az első éjszaka óta útját állja egy álom, amiből a feleségem rázott föl. — Mit álmodtál, lelkem? Szi/szaggatóan zokogtál, nézd, csupa könny a párnád. — Rettenetes volt. Elő akartak léptetni az ötödik fizetési osztályba. Elképzelheti minden feleség, aki még nem méltóságos asszony, hogy milyen értetlenül nézett rám a feleségem. Aztán nyúlt a hőmérőért és kereste a pulzusomat. — Szegénykém, még mindig lázad van, — nyugodott meg. — Persze, hogy lázam van. Neked is az volna, ha osztálykülönbözeti vizsgát kellett volna tenned. — Hogy-hogy? — Almomban azt kivánták tőlem, hogy csináljak olvashatatlan aláírást. Ha sikerül, akkor beirják a bizonyítványomba, hogy „felsőbb fizetési osztályba felléphet". — Érdekes. És ez a valóságban is igy van? — Hát ez alighanem igy van. Kisérd figvelemmel egypár napig a postámat, majd meglátod, hogy a méltóságos ur az olvashatatlan aláírásnál kezdődik. — Azt hiszem, drágám — mosolyodott el a fevalóiágos erőviszonyokkal és ezekbei alkalmaizuk egész berendezkedésünket. Mindenekfelett tudnunk kell, hogy amint a monarchia problémája nemcsak a Habsburgok orsiágainak volt a belső ügyük, ugyanugy a magyar probléma problémájuk egyúttal mindazoknak a területeknek, melyek a régi Magyarországról leszakadoztak, sőt megoldandó kérdése egéiz Európának it. Tudnánk kell azt Is, hogy a mai európai helyzetnek minden erőszakos megváltoztatására irányuló törekvés óriási ellenható erőlet állítana sorompóba. Európa lelkiiimerete részben már megszólalt, de ezt a lelkiismeretet a hivatalos politika kénytelen elnyomni, hogy ne nyissa ki vele Pandora szelencéjét. De tulunk még mást is. Azt, hogy a hét esztendő alatt tömérdek elégedetlenség halmozódott fel az nj renddel szembsn azokon a területeken, amelyeket elvesztettünk. Ett az elégedetlenséget kell állandóan szítanunk és fokoznunk azzal, hogy olyan állapotokat teremtsünk a síik hitárokox belül, amelyek kívánatosaknak tetszenek a határon klvil rekedtek számára is. Ax irredentának ez a leghatásosabb, legnyiltabban űzhető él semmiféle népszövetség által el nem tiltható formája. A háború, kűianüssn a háború alatt mgy sikerrel űzött ellenségei propaganda még másra is megtanított bennünket. Nsm ax a fontos, hojy lényegben kinek van igaza, hanem hogy a köz vélem ínynek mekkora erőit tudja maga mellett megmozgatni. Példának okáért, a hágai békekonferenciák alkalmával feltéllenül a uéne(eknek volt igazuk, amikor azt mondták, hogy nem írják alá a hadviselés tiltott módozataira vonatkozó eiyezmínyeket, mert azokat úgyse fogja egyik hadviselő fii se megtartani. Igy is történt, de mégis az aláirás megtagadásának ódiuma a németeken sxáradl és a semleges világot meg lehetett mozgatni ellenük, hogy ők ax emberiesség ellenségei. Emek a nemzetközi közvéleménynek az erejét, amely tagadhatatlanul fokozódóban van, nem lehet alábecsülni £s a legeminensebb érdekűnk, hogy minden módon a magunk sxámára kedvező hangulatot teremtsünk Európában. Ex a hingulat követeli meg az igazi demokrácia irányában való haladást. De ax osztrák felbomlás utolsó idejének van még egy súlyos tapasztalata. Az állami életnek egyes szervet ne akarják egymás hatáskörit kisajátítani, mert ez feltétlenül züllésre és pusztulásra vezet. Még kevésbé engedhető meg, hogy nem ii állami szervek bármifsle címen állami funkciókat vindikáljanak maguknak. Ex a legrettenetesebb destrukció. Djstruálása nemcsak a jelennek, hanem még a jövendőnek is. ***•MM><»»m»t«MMMMH>MHMM>m»»tMM A kéz, mely ád, ha szennyes is, dicső. (Shakespearel Felsült szerelmesek.) leségem —, te már már akkor régen szentséges ur lehetnél. — Tévedési Nem a kézírásnak kell olvashatatlannak lenni, hanem az aláírásnak 1 Az asszony elkomolyodott és végre megkérdezte, nem haragudnék- e meg, ha kérne valamire. Persze már akkor kért is. — Nézd, most ráérsz, naponta egy órát próbálgathatnád az olvashatatlan aláírást. A tehetetlen influenzás embert mindenre rá lehet venni. Egész nap azzal játszottam, hogy olvashatatlan krikszkrakszokat csináltam. Mit lehet tudni, mi érheti még az embert, — hát ez ne legyen akadálya az államtitkárságomnak, vagy a miniszterségemnek. — No most már tegyünk gyakorlati próbát, — kaptam másnap a parancsot. — Légy szíves a házmesternének írni egy cédulát, hogy keddre jegyezzen be bennünket a mosókonyhára. Aztán a mészárosnak is irj, hogy máskor ne küldjön olyan bőnyés húst. Megállj, majd eszembe jut még egykét feladat, tudod, csak ugy gyakorlatképen. És eszébe jutott még neki a kalapos, a suszter, a szemetes, az üveges, a fésülönő, a cukrász, a lisztes, a tejesember, a csirkéskofa, a pántlikás bolt, a tyukszemvágó és a kártyavetö asszony. (Csak a női ruhaszalon nem jutott eszébe, mert okos aszszony inkább lemond a méltóságos cimröl, minthogy az urával írasson levelet a szabójának.) És mikor mindezt a sok olvashatatlan aláirást elkövettem, akkor nekem is eszembe jutott a gyógyszerész. írtam neki, hogy még a dicodid nevű influenza-ijesztőt is próbáljuk meg, mert azt olyan jó szernek mondják, hogy az mentesiti az embert minden náthától, — tíz esztendőre visszamenően. Hát elmentek az összes levelek és visszajöttek az összes le/elek. Egy szót nem tudtak belőlük elolvasni sehol, — csak az aláirást. Ezt még a patikáros is kijelentette. Attól félek, a másvilágraátléphetek, de az ötödik fizetési osztályba soha.