Szeged, 1924. december (5. évfolyam, 277-299. szám)

1924-12-07 / 282. szám

2 8Z808D 1294 december?. a kormányt arra, hogy milyen helytelenül cse­lekedett akkor, amikor Peidl G/ulát, eit a nagy, európai mértért) politikuit a Házb5i kivezettette. Rossz taktika ez a kormány számira, meri na­gyon elgaloppirozza magát, ha azt gondolja, hogy a szociáldemokratákat Peidliől eltántorítja. Ha ez be is következne és a szociáldemokraták cserbenhagynák a mérsékelt Peidlt, akkor nem a kormány karjaiba omlanáiak, hanem ellen­kezőleg: a szélsőséges irányhoz húzódnának. Batthyány egyébként kijelentette, hogy a passzi­vitás hive. Miniszterközi bizottság az Esküdt-ügyben. (Budapesti tud isitönk telefonjelentése.) A kormány továbbra is.Imereven elzárkózik az elöl. hogy az Esküdt-ügyei bizottság vizsgálja ki. Mégis szükségét érzi annak, hogy ebben az igen kényes ügyben valamilyen intézkedést tegyen és ezért miíiszterközi bizottság kikül­dését vette tervbe. Az el enzék nem nagy bi­zakodással néz a terv elé, mert ez csak ujabb kellemetlenségek okhrrása lehet. Bud miniszter a rétsági kerültt jelöltje. A rétsági választókerület küldöttsége vasár­nap, december 7-én délelőtt ajánlja fel a ke­rület képviselő]slölfségét dr. Bud Jinos pénz­ügyminiszternek, aki a jelöltség vállalására vo­natkozólag már készségét nyilvánította. Bud miniszter ellenjelöltje lesz Huszár Elemér, aki isiiét föllép és a 48 as kisgazdapártnak még ismeretlen jelöltje. Vázsonyi Bethlen reakciós választójogáról. Vázsonyi Vilmos szombaton Bethlen pénteki beszédéről hosszasabban nyilatkozott. Többek között ezeket mondotta: — A minisz'erelnök ur a titkos szavazás kérdésében hivatkozott az 1917. évben általam készített javaslatra. Ez a hivatkozás egészen hamis és szerencsétlen. Ait hiszem, a miniszter­elnök urnák legnagyobb érdeke, hogy elfelej­tesse az e körül a javaslat körUl vaio szerep­lését, mert hiszen ő a háború kellős közepén azzal akart a nemzetiségekben a hazához való ragaszkodást ébreszteni, hogy a választójogot a magyarul irni-olvasni tudás kellékéhez akarta kötni. Az 1917. évi javaslat kompromisszum volt. A kisebbségi kormányban a demokratikus iránynak és a konzervatív irányzatnak hivei középső álláspontban alkudtak meg. A falusi kerületek egy részibm titkos lett volna a szavazás. Ebben az idSben azonban 1 titkos szavalás minálunk még újság volt. Azóta volt'egy nemzetgyűlési választás titkos szavazással, körülöttünk pedig az egész világ átalaku't. Mindenütt általáios s egyenlő lelt a választójog és mindenütt meghonosodott a titkosság. Igazái nevetséges feltevés, bogy sz egész világgal szemben éppen Magyarország tarthatja fent a nyilt szavazás intézményét. A nyilt szavazás ma nyilt reakció. A Bethlen kormány még az anyagi választójog terén is hátrányban van a nagy európai átalakulás után még az in javaslatommal szemben Is, amely pedig egy aiseboségi kormánynak volt a mér­sékelt javaslata, a kormányt tánógató külön­böző pártok megegyezése alapján egy olyan Házban, amelynek választójogén snes több­sége voit. — Én annak idején megértem az', hogy azon síáusférfiak, akik háborúban és a forra­dalom előtt nagyszerű vitákat folytattak arról, hogy hit elemi, vagy négy elemi legyen-e a választójog alapja, amikor kitört a fiumei vihar, Wekerle Sándor szobájában összelapulva mint egy rossz kifordult esernyő a szélben, mind­annyian hozzájárultak a teljes általános, egyenlő és titkos választójoghoz. — A forradalom megelőzésére hajlandók vol­tak erre a lépésre, de már késő volt. Vájjon tiszteljem-e én, akinek választójogát a reakció elgáncsolta, de a forradalom előtt tul akarta licitálni, azt az államfői bölcsességet, amely újra a választójogi reakció papirosával akar most hazát menteni. Apponyi válaszol Bethlennek. A miniszterelnök tegnapi hosszú beszédét a klotür-vitában még ma is kommentáltak. Appo­nyi kijelentette, hogy Bethlen beszédére föltét­lenül válaszolni fog és pedig már a nemzet­gyűlés keddi ülésén. Pontról-pontra meg fogja tenni észrevételeit. A belügyminiszter a vármegyei Javaslatról. Rakovszky Iván belügyminiszter a követke­zőket mondotta a nemzetgyűlés munkarendjé­nek tárgyairól: — A költségvetés tárgyalása után azonnal hozzáfogunk a vármegyei törvényjavaslat le­tárgyalásához és mivel ezt a törvényt az uj házszabályok szerint kell majd letárgyalni, elörelálhitólag két-három héten belül végezni fog a nemzetgyűlés a javaslattal. A javaslat törvényerőre való emelkedése után még a nyir folyamán megtörténhetnek a vármegyei tör­vényhatóságok ujjáalakitáslra vonatkozó vá­lasztások. Magyar képviselő felszólalása a román kamarában a Petőfi-szobor sorsáról. (Budapesti tudósítónk telefonjelentése.) Buka­restből jelenik: Arománkimara tegnapi éjsza­kai ülésén megkezdték a költségvetés tárgyá­lását. Zima Tibor magyar képviselő a külpoli­tikai helyzettel fog'alkozva azt mondja, hogy a szláv gyürü veszedelme következtében Rom mi a, Magyarország és Némeiország rá van utalva arra, hogy kölc.önösen megértsék egymást. Kijelenti, hogy igazságtalanul vádolják az egész erdélyi magyar népet irredentizmussal néhány ember miatt, mint ahogy hivata'os köröket s m szabad összetéveszteni a román néppel. Bernáth Qyörgy a minap tartott kamarai be­szédében szóvátette a marosvásárhelyi Petőfl­emlékmü sorsit. A hatóságok a szobor eltá­volítását határozták el, hogy annak alapzatára \ a névtelen román katona szobrát ál itaák. A városbeli magyarság Bernáth vezetésével felhívta a hatóságok figyelmét, hogy Petőfi nemcsak magyar költő, hinem az egész világ költője. Amikor a hatóságok anyagi okokkal indokolták végzésüket, elmondották, hogy maga a ma­gyarság teremii elő a román szobor részére szükséges összeget, Petőfi szobrának eltávolí­tása mégis bekövetkezett s a szobor kövei még ma is szanaszét hevernek. Ó/a inti az illetékeseket, nehogy az aradi szobrok körül hasonlóan járjanak el. — Az államvasutak szabályozásáról szóló rendelet. Budapestről jelentik: A kormánynak az államvasutak szabályozásáról szóló rendelete, amelyet a nemze gyűlés szanálási bizottsága tegnap tárgyalt a Budapesti Közlöny vasárnapi számában jelenik meg. A nagyravágyó fűzfa. Irta: Móra Ferenc. Mikor a tiszaparti füzesben az ősszel vetke­ződtek a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogy sem akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan csó­válta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet: — Velem ne ugy bánj, mint a többi fűzfá­val 1 Én nem olyan fűzfa vegyok, mint a többi 1 A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze s a hogy suttogtak, csak ugy omlott róluk a száraz levél: — Ó, ó, szegény jámbor 1 Ismerjük a szülő­det. Becsületes, öreg fűzfa volt. — Én nem akarok százesztendős koromban szétporladni, — feleselt a fiatal fűzfa. En nem aktrok itt ti köztetek megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa. — Csitt, csitt 1 — zúgtak haragosan a sza­kállas öreg füzek. Jobb lesz, ha elalszol, sze­gén/ kis ostoba. Nem hallod, hogy toporzékol­nak már Tél király szMpar pái ? — Mi közöm hozzájuk? — akarta mondani a fácska, de abban a percben keresz ülrobogtak rajla a szélparipák s lerázták róla az utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom s éppen ugy megdermedt, mint a többi fűzfa. Arról se tudott semmit, hogy a télen favágók jártak a füzesben s kivágtak egy két veszni tért fát. Az egyik favágó a kis fácska tövébe is belevágta a fejszét, de a többiek azt mondták neki: — Ne bántsd, hadd vastagodjon még 1 A fácska olyan mélyen aludt, hogy ebből se érzett semmit. Az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, mikor fölébredtek a téli álo 1 ból.Össresuglak kilevelesedett águkkal: — Nini, hát ezt mi lelte ? Biz azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába van o'yan nagy szakái uk Alig vár­ták, hogy kivallathassák a fácskát. Hanem az éppen nem sietett a fölébredéssel. Persze, ő min­denben különb akart lenni, mint e többi fűzfa. Mkor nagysokára kipattant rajta egy-két szem, az volt az első kérdése a többi fákhoz: — Halljátok-e. fűzfák, ki mit álmodott a télen? — Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával, — zizeg e szelíden az egyik fa. Dol­gos méhikék döngicséllek körülöttem és gyűj­tötték 'ólam a mézet. — Én még szebbet álmodtam, — susogta a másik. — Ágakat szedtek rólam az emberek és földíszítették velem az Isten házában az oltárt. Aranyhajú kis angyalok neve tek rám az égből. — Én a szegény embereket örvendeztettem meg, — mesélte a harmadik. Hajlós vesszei m­bői kosarat fonlak s engem áldottak, mi sor a munkájuk árán kenyeret vettek. A negyedik fűzfa szinte kopasz volt már az örigségtő'. De azért ő is álmodott. — Vadkacsák raktak fészket az odvamban. Öröm volt hallgatni, h >gy hálálkodtak a c ipogó kis porontyok a jóságomért. — Mit fecsegtek össze vissza ? — szólt közbe boszusan a fácska. — Hallgassátok meg az én álmomat I Maga a király jött el ériem Annak kelleit lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros ruhába öltö'.teteti, ugy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig fölrepültem az égbe és onnan néztem le rá ok! Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát még senki se álmodott közülök. — Hát ez a seb mitől van a lábsdon? — kérdezte fejcsóválva az egyik öreg fűz. — Micsoda seb? Itt akartalak hagyni ben­ne eket. Éppen menni akartam az én kirá yom elé, mikor ez az os'obi tavasz felébresztett. Pedig ugy se megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágzani, a kosárkötöknek ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csakja királyt várom. S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal föz nem hozott több levelet. Szellő ciró­gatta, napsugár csókolgatta, meleg esö öntöz­getíe, folyó vize locsolgatta: oda se nézett nekik. Ugy mereszkedett ott a kizöldült liget­ben, mint valami kiszáradt karó. Jöttek a vidám gyermekek és vitték a barkát az Isten házába. Jöttek a sz gény emberek és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az ég madarai és kiköllötték pelyhes magzataikat a fák odvában. S áld jtták a fákat és a fák bol­dogan bólogattak: ugy, ugy, vegyétek hasznun­kat! De a leveletlen fát nem látta meg senki és nem áldot a meg senki. Egy este a parti halász kötött ki fiával a füzesben. A halász öreg ember volt és haragos, mert egész nap nem fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font korona volt a fején, tapsolt és nevetett. — Tud d mit, apám ? — ugrott oda a leve­letlen f cskához, — nagy Ültön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már úgyis tüzrevaló. Egyéb haszna ugy sincs. S mire a csillagok feltünedeztek, a nagyra­vá yó fácska már ragyogó piros tüzruhába öltözködött. Világított, mint a nap, de recse­gett, sistergett fájdalmában. — Micsoda lárma ez? — riadtak föl boszu­san éjszakai álmukból a füzek. A szederindás király pedig álmosan piszkálta szét a parazsat az evező nyelével: — Nem sokat ér ennek a tüze se. — Nyers fának hideg a parazsa, — mondta az öreg halász. A kihűlt hamvat fölkapta a szél és sodorta, sodoria föl a magasba. Onnan aztán lassan, csendes zizegéssel hulladozott le az alvó füzek levelére.

Next

/
Oldalképek
Tartalom