Szeged, 1924. november (5. évfolyam, 252-276. szám)

1924-11-09 / 258. szám

6 8Z»0BD 1924 november 9. Az érettségizett rablógyilkost életfogytiglani fogházra itélte a Tábla. Budapest, november 8. (Tudósítónk telefonjelentése.) Debrecenből jelentik: A törvényszék kötél általi halálra itélte május 3-án az érettségizett Rácz Kálmán rablót és gyilkost. Rácz a román megszállás idején oláh katonának öltözködve rabolt és erőszakoskodott. Majd a megszállás után Erdélybe szökött, ahol kifosztotta többek közt Bethlen István gróf kolozsvári villáját. Társával, Bagdi Gyulával kirabolt egy Süssmann nevü kereskedőt. Az oláh rendőrség elől visszaszöktek Debrecenbe, ahol Rácz édesapjának egy a városon kiviili házában bújtak el a padláson. A rendőrség nyomára jött a rejtekhelyüknek és Tóth János és Földi Mihály detektívek mentek ki a fölkeresésükre. A detektívek kutatás közben fölmentek a Rácz-féle ház padlására is, ahol Rácz revolverrel lőtt rájuk. Tóth detektív megsebesült és nemsokára meghalt. Földi is megsebesült, de fölgyógyult. A két rablót később, miután a csendőrök hasztalan üldözték őket, gyakorlatozásból visszatérő katonák fogták el, amikor egy borbélyműhelyből, ahol felismerték őket, megszöktek. A mai ítélőtáblai tárgyaláson megváltoztatták az elsőfokú Ítéletet annyiban, hogy Rácz büntetését ugyanis életfogytiglani fegyházbüntetésre enyhitették. Bagdi Gyula nyolc évi fegyházbüntetését ' jóváhagyták. Merénylet egy miniszteri tanácsos ellen. A merénylőt elmegyógyintézetbe szállították. Budapest, november 8. A miniszterelnökség egyik tisztviselője ellen ma délben merényletet követ ek el, amely azonban meghiusult. Pál Lajos 6o éves nyugalmazott gazdatiszt felkereste Barsy Aladár miniszterelnökségi tanácsost, akitől Kossuth Lajos Tivadar hagyatékából követel' állítólag neki járó pénzt. Barsy felvilágosító szavait, hogy Kossuth Lajos Tivsdar után nem maradt semmi sem, nem akarta tudomásul venni és revolveréből 6 lövést tett a miniszteri tanácsosra, háromat a szobában, háromat a folyosón. A golyók célt tévesztettek és senkit sem sebesítettek meg. A miniszterelnökségen történt merénylet előzményei a következők: Pál Lajos már sokszor járt Barsynál, akitől pártfogást kért, hogy juttassanak neki valamit Kossuth Lajos Tódor hagyatékából, arra hivatkozva, hogy az elhunyttal rokonságba állt. Azért fordult Bársyhoz, mert annak idején Kossuth Lajos Tódor temetésének rendezését és hagyatéki ügyét ő vezett.?. Barsy felvilágosi otta, hogy a hagyatékból nem maradt semmi, sőt adósság maradt hátra, amelyet az államkincstár ecyenlilet ki. Pál erre azt kérte, hogy legalább pártfogolja az OFB-hoz fel erjesztett abbeli kérelmét, hogy ő egy kisbirtokhoz juthasson, Barsy annak ellenére, hogy erre nem volt kötelezve, pártolólag eljuttatta a kérvényt az OFB-hoz Időközben Barsy szabadságra ment, ahonnan most 'ért vissza és Pál ma újra felkereste azzal, hogy a biróság eiu asitotta kérelmével és ujabb támogatást kért. Az osztálytanácsos saj >álkozáss?l hozta tndomására, hogy » nem áll módjában ujabb támogatást nyújtani. Erre Pál azzal állt elő, hogy a Kossuth-féle hagyatékból jut aesanak neki, mert őt a jo- , gászok felvilágosították jogigényéről. Eddig nyugodt mederben folyt a tárgyalás, de Pál ekkor már izg tott kezdett lenni. Az egész beszéd alatt közvetlenül a miniszteri tanácsos íróasztala mellett állt, egyszer csak hirtelen megfordult és pár lépést tett a szoba közepe felé és visszafordulva a zsebéből előrántott revolverből három lövést adott le a miniszteri tanácsosra A lövések nem találtak, az egyik golyó közvetlenül Barsy füle mellett sivított el és a falon lévő Szent István képet rongálta meg A másik két golyó a szoba mennyezetének satkíba fúródott. Barsy nem vesztette el lélekjelenlétét, hanem rávetette magát Pálra és lefogta karjait, a revolvert azonban nem tudta elvenni tőle és nagynehezen kituszkolta a folyosóra. Ekkor Pál hirtelen kirántotta a jobb karját és még három lövést adott le, amelyek a folyosó mennyezetébe fúródtak. A lövések zajára a folyosóra siettek a sjomszédos szobából, felfu'ottak a ktpunál álló rendőrök is és lefogják Pál Lajost. A rendőrök, mialatt Pál megkötözve a folyosó egyik pamlagán egykedvűen bámult maga elé, felvették a tényállást és elvit'ék az épületből. A merénylő, aki nem normális ember benyomását tette, a miniszterelnökségi, palotából való távozásakor igy kiáltott M: „Éljen a köztársaság, éljen a Hoithy Miklós kormányzó 1" Barsy miniszteri tanácsos pár peiccel az izgalmas eset után nyugod an tárgyalta a merényletei. A merénylő az első kerületi kapitányságon kihallgatásakor azt állította, hogy epilepsziában szenved és nem volt ura akaratának Tettét éppen olyan öntudatlan állapotban követte el, mint amilyent rohamai előtt szokott tapasz aim. A merénylőt erre előállították a főkapitányság központi ügyeletére. Pál Lajos szombaton délután 3 órakor hallgatta kí a főkapitányság bűnügyi osztálya. A merénylő nyugodt hangon a következőket mondotta: — Pál Lajos a nevem, nőtlen vagyok, most foglalkozás nélkül állok, azelőtt gazdász voltam. A Kossuth- és a Kisfaludy családokkal anyai ágon rokonságban vagyok. Több jogászismerősöm felvilágosított, hogy az Olaszországban elhunyt Kossuth Lajos Tivadar hagyatékából engem is illet bizonyos rész. Tekintettel arra, hogy jelenleg foglalkozás nélkül vagyok és lakásomból ki akirnak tenni, felmentem Barsy Aladár miniszterelnökségi osztálytanácsoshoz, akinél már többször voltam a hagyatéki ügyben. A tanácsos ur mindig szívesen fogadott, szivarral kinált. Ma délelőtt is igsn kedves volt hozzám, semmi okom sem volt, hogy reá megharagudjam. Nem vagyok képes visszaemlékezni, hogy lövöldöztem volna, csak arra eszméltem fel, hogy a folyosón többen lefogtak. Nem volt szándékon a tanácsost lelőni. A revolvert, melyet apámtól örököltem, napok óta magamnál hordtam, mert nagy elkeseredésemben öngyilkos akartam lenni. Tiztizenöt évvel ezelőtt a lipótmezei tébolyddban orvosi kezelés alatt állottam. Kihallgatása után dr. Bartha József rendőrfőorvos megvizsgálta és megállapította, hogy j agresszivitással kapcsolatos elmegyengeség• ban szenvedő köz- és önveszélyes elmebeteg. Az orvosi vélemény alapján Pál Lajost az angyalföldi elmegyógyintézetbe szállították. Mese a piros szívről. — R. Étsy Emiliának hódolattal. — . Volt egyszer egy királyfi, aki egy gyönyörű márványpalota aranytermében élt. Mindene megvolt, amit szeme, szája kivánt, szolgák serege lesett minden intésére és a szegény királyfi mégse volt boldog. Valami hiányzott neki. Hogy mi, azt maga sem tudta. Igaz, a palotából nem volt szabad soha eltávoznia. Az apja azt akarta, hogy ne ismerje meg az életet, a nyomort, a betegséget és a halált, mint amaz indiai királyfi, akiből Buddha lett. De nem csupán a szabadság hiányzott a királyfinak. Az apja nem csak az életet tiltotta el tőle, hanem a mesét is. Nem volt szabad mesét hallania a királyfinak, akinek mindene megvolt a gyönyörű márványpalota aranytermében, amit csak szeme, szája megkívánt. Mikor még a bölcsőjében feküdt — a bölcső is arany volt és bibor a takarója —, hiába mutogatták neki a legtarkább játékszereket, hiába én«kelték fülébe a legszebb altatót, nem akart elaludni. Ahogy egyszer hajnalfelé mégis csak elnyomta a szender, különös álma volt. Egy szegény, öreg asszony tipegett hozzá, jóságos tekintettel és becéző simogatással — olyan szokatlan melegséget érzett a szive táján — és mesélni kezdett neki. A terem egyszerre megtelt távoli illatokkal, csodálatos színekkel, amiket életében sohase látott és sohase álmodott. — Hol volt, hol netn volt, volt egyszer egy szép és bánatos fiatal királyfi, aki egy márványpalota aranytermében született. És volt egy szegény és vidám pórfiu, aki egy alacsony, egyszerű fakalyibában látta meg a nap világát, amely egyaránt süt a királyokra és a pórokra. És születésük után elcserélték őket, a királyfi a kaiyibába került, a pórfiu a palotába. És a királyfi homályos vágyat érzett a szabadság után, amely az erdőben és a pusztán van és egy szegény, fájdalmas asszony után, aki az ő édesanyja volt. És olyan volt az élete, mint a rab madáré az arany kalitkában. . . Egyszer azután az történt, hogy . . . De ebben a pillanatban egy erős kéz érintését érezte és arra ébredt, hogy az udvarmester állelőtte a szolgákkal együtt és igy szól: — A szivén feküdt, azért volt ilyen nyugtalan az álma. Máskor vigyázzatok, hogy ne feküdjön a szivén soha! A királyfi nagyot sóhajtott és vékony karjait esdekelve tárta ki az eltűnt jelenés után. Nem tudott elaludni reggelig, várta, várta, hogy folytatása lesz a mesének, de a valóság nem engedte és többé nem voltak álmai, csak ha ébren volt. Ettől fogva mindig eszében járt a szegény, jóságos, öreg anyóka és azon töprengett, hogy miért is él Ő itt, elzárva a vifágtól, miért nem engedik őt az erdőbe, a pusztára, a többi emberek közé. Éjszakánkint az ablakhoz támaszkodott és nézte a távoli csillagokat, amelyek messze világok üzenetét hozták neki és nézte a messze pásztortüzeket, amelyek még távolibb világok üdvözletének látszottak. És hallgatta a pásztorok énekét, akik messze tőle, vele virrasztottak az éjben és lassankint az az érzése támadt, hogy azok mind elvesztett testvérei és hogy az ő édesanyja is ott van valahol közöttük és várja őt és hogy neki is *tt vohia a helye és hogy akkor elmúlnék a szivéről ez a nagy és reménytelen szomorúság. Egyszer egy éjszaka nem tudott már vágyának ellenállani, egy őrizetlen pillanatban — nagy ünnep volt és minden őr leitta magát — titokban elhagyta a palotát és az első kalyiba ajtaján bezörgetett. Egy öreg asszony nyitott neki ajlót és ő megismerte az öreg asszonyban azt, aki álmában mesét mondott neki. Leült az egyszerű tűzhely küszöbére, fejét az anyóka ölébe hajtotta és kérte, hogy folytassa tovább a mesét, ahol elhagyta. — A két kicserélt gyermeknek egyforma anyajegy volt a szive táján: egy piros sziv, amely azonban elkopott az idők folyamán és csak akkor lesz látható, ha a két gyerek egymásra talál és testvéri öleléssel indulnak el egy uton egy közös cél felé... De ebben a pillanatban erős kéz zörgetett az ajtón és megjelent a küszöbön a királyi palota testőreinek vezetője és mögötte a fegyveres testőrök aranyos és biboros csapata, akik udvariasan megragadták a megriadt királyfit és visszavitték a palotába. Ezután még jobban őrizték és ő még nagyobb sóvárgással nézte a távoli fényeket és hallgatta a távoli hangokat és most már tudta, hogy testvérei üzennek és várják őt, hogy szabad legyen közöttük és hogy szabaditójuk legyen! És lassacskán egyre jobban elfakult szemeiben az arany terem pompája, a virágok halotti szagot árasztottak, a gyümölcsöket férgek kezdték ki, a borokból elillant a mámor és a tömjén olyan sáppadtan kóválygott előtte, mint az avar fölött a fojtó őszi köd ... És mikor az öreg király meghalt és ő került a trónra, amely a gyémántterem közepén magasodott a főurak és főpapok székei fölé, első dolga volt megparancsolni, hogy a népet vezessék hozzá, hogy mindenki, akinek kérése, vagy panasza, kívánsága, vagy követelése van, jöjjön el, mert ő nem akar egyetlen boldogtalan embert sem látni a királyságában. Az igazság őre mindenáron igyekezett lebeszélni erről a lehetetlen szándékáról, hiszen nem fér el annyi ember az egész palotában, de az uj király azt válaszolta, hogy akkor rom( bolják le inkább a falakat, de ő látni és hallani