Szeged, 1924. október (5. évfolyam, 225-251. szám)

1924-10-12 / 235. szám

2 SZEGED 1924 október 12. asztaltáncoltatást és spiritizmust örökül a következő évtizedekre. A miszticizmus felé elhajlásnak a jelenségeit ma is erősen lehet tapasztalni. Sokan azt hitték, hogy a háborút egy uj, nagy, bensőséges vallási reneszánsz fogja követni. Jeleket véltek látni, hogy mig egyik oldalon a háború felszabadította a vadság ösztöneit, a másik oldalon a vallásosságnak egy bizonyos formája felé vezetett. Megtévesztő lehetett különösen, hogy a keresztény jelszavak milyen bőségesen kerültek forgalomba uton-utfélen. A kereszténység tanait széltében-hosszában igyekeztek politikai célokra kiaknázni. Ezek az útszéli jelenségek természetesen nem számítanak. De Spengler szerint még az is, amit csakugyan a valláshoz való visszatérésnek lehetne tekinteni, a legiöob esetben csak második vallásosság, a haldokló nagyvárosok vallásossága, egy beteges bensőség, amely nem kezdete, hanem befejezése egy kulturának s csak az elaggott lelkeket melengeti, mint a különböző keleti kultuszok a késői Rómában cselekedték. Mint Rómában, ugy a háború utáni Európában is, divatba jöttek az okkultizmus különböző formái. Nagy közkönyviárak statisztikái mutatják, hogy mig az átlagolvasók tömege a háború előtt a regényeket és könnyű szépirodalmat kereste, a háború alatt a politikát és történelmet, a forradalmak ideje alatt pedig a szociologiát kultiválta, addig ma a megismerésen tul eső dolgokkal foglalkozó könyvek a kapósak, kezdve a hindu filozófiától a Oeheimlehrek különböző fajaiig. Okkultista könyvek sorozatos kiadásokban jelennek meg és a mai könyvdrágaság és könyvkereskedelmi pangás mellett is aránylag könnyen találnak vevőkre. Korunk sokban hasonlít az imperiális Rómának közvetlenül a hanyatlást megelőző korszakához. A lelkek akkor is meghasonlottak önmagukkal és ott is megrendült a hit a régi istenekben. Ott is a vallás adta a világfelfogást és isteni rendeltetéssel magyarázták Róma hivatását, hogy uralkodjék népek és országok felett. Mikor a hit megdőlt, meginogtak az erkölcsi, társadalmi és állami alapok. Ott is a nagy anyagi fellendülés, a látszólagos biztonság takarta a felbomlást, a belső megoszlást, a társadalmi elégedetlenséget és az egység hiányát. Ott is meg volt egymás mellett a nagy gazdagság és pauperizmus, a vidék elnéptelenedése és a lakosságnak a városba tóduiáaa. Akárcsak a mi korunkban a nagy nemzetközi tőke, mely mindenfelé érdekelve van és biztos, hogy nem veszíthet, mert amit az egyik oldalon vészit, megtérül a másikon, Róma gazdagjai nem rémültek meg, ha egyik provinciát elpusztították a barbárok, mert a többi provinciákban levő birtokaik és elhelyezett egyéb vagyonuk jövedelméből bőségesen kárpótolták magukat. Meg voltak a szellemi életnek ugyanazok az aberrációi, mint a mi korunkban. A számtalan filozófus iskola mind külön igazságot hirdetett, de mindenki csak félig hitt nekik. A Mithras és Serapis kultuszától kezdve Heliogabalus fekete kövéig minden irányzat teret követelt magának. Akárcsak ma, mikor a meggyőződések viharszerüen ingadoznak ide-oda, bolsevizmustól a fehér és fekete reakcióig, mikor ugyanazok a reakciósok az apostolai, akiket még nemrégen vörös gombbal láttunk szaladgálni és szakszervezetekben állottunk szónokolni, voltak rómaiak a harmadik és negyedik században, akik háromszornégyszer tértek át a kereszténységre és lettek ismét pogányokká. Még a nagy megpróbáltatások idején is meglepően ugy viselkedtek, mint a mi korunk, mikor ezer nyomorúság közepette a világ jobban táncol és mulat, mint valaha. Szent Ágoston szerint az Alarik betörése elől Karthágóba menekült római előkelők ugy jártak a cirkuszba, mintha semmi sem történt volna. Salvianus irja róluk, hogy ez a nép haldoklik, de kacag. Vájjon mi lesz a mi kulturánk sorsa, lassú felbomlás, összeomlás, vagy regenerálódás? A sok és megdöbbentő hasonlatosság után Róma sorsát kell-e reménylenünk, vagy van-e kivezető ut korunknak lelki és társadalmi válságából ? Ilyen kérdésekre a felelet hiábavaló. Valahányszor ugyanis egy világfelfogás és társadalom súlyos válságban és felbomlásban van, a méhében mindig egy uj világfelfogás és társadalom küzd a születéseért. Végeredményben pedig a megújhodás és születés csak a fejlődés örök törvényének a társadalmi életre is érvényes egyazon elvét szolgálja. Gyorsítani fogják a Ruhr-vidék kiürítését. London, október 1!. A Daily Telegraph diplomáciai tudósítója reméli, hogy most, miután Németország és az érdekeli bankok a kölcsönszerződést aláírták és ezzel a Diwes-terv gyakorlati hatályba jutott, gyorsítani fogják a Ruhr-vidék kiürítését. A lap arra számit, hogy a francia és belga haderők sietősen k'vonuhiak a Ruhr-vidék ama részeiből, amelyeket elsősorban kell kiüríteni és hogy a terület töboi részén a megszállás maximális tartamát a* érdekelt kormányok hozzájárulásával fogják megállapítani. * Egyptom az Anglia részéről való kiUritést kivánja. Pdrls, október 11. Zeglul pasa egyplo? niszterelnök a Malin tudósitója előtt a I kezőhet mondta: — Macdonald Anglia és Egyptom között kötendő olyan egyezséget kínált nekünk, amely már szövetségnek is tekinthető volna. Amikor azonban ismertette a Suezi-csatorna tekintetében táplált véleményét, Zeglul a leghatározottabban visszautasította ezt a szövetséget és kijelentette, hogy a többi tárgyakról beszélni sem érdemes. Macdonald megemlítette még Sudan helyzetét, ö azonban azt mondotta, hogy a Sudannal kapcsolatos tervekhez nem járulhat hozzá, mert Sudan Egyptomnak szerves része. A miniszterelnök kij Mentette még ezek után, hogy a tárgyalásokat diplomáciai uton fogja folytatni Egyptomnak Anglia részéről való kiürítéséről. ján beszél a szellemi foglalkozásokról, mert azok nem állanak a termelő munka szolgálatában. Az intelligencia ugyanis az egyetlen dolog, amit pénzen megvenni nem lehet, legalább kisebbíteni kell tehát az értékét. Valamennyien közösen megvetik a politikust, mig csak maguk bele nem csöppennek a politikába. Ezek nemcsak magyar jelenségek: igy van ez az egész világon. Az egész világ, győzők és legyőzöttek egyaránt egy irtózatos lelki válságnak az á'lapotát éli át. A háborúban és a háború után tömegével omlottak össze állami, társadalmi és gazdasági berendezések, melyeket megszoktunk csaknem olyan biztosaknak tekinteni, akárcsak magát az életet. A pusztulás magával rántotta az ideálok nagy tömegét, amelyek lehet, hogy hamisak voltak ugyan, de a háború előtti materiális világban kielégítették az embereket. Emberekben a régi tekintélyek elhalványodtak és ledőltek. Valósággal kalandorok kora néven lehetne illetni mindenütt a világháború és forradalmak utáni időket. A történtek láttára még a hivők nagy részében is meg kellett rendülni az erkölcsi világrendbe vetett bizalomnak. A keresztény erkölcsnek alapja a krisztusi mondás, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Aki téged megd ib kővel, dobd vissza kenyérrel. Hogy egyeztethetők össze ezek a tanok minden idők legrettenetesebb háborújával, a hidegen kiszámított gyilkolással, tengeralattjárók harcával, repülőgép-bombákkal, fojtó gázokkal, aszszonyok és gyermekek kiéhezietésével, egész nemzetek életlehetőségeit elfojtó békékkel és a békék után a vörös világmegváltás, vagy a keresztény kurzus nevében végzett gyilkolásokkal? Naiv és egyszerű lelkek, amelyek nem ismernek ilyen általános szempontokat, megrendülve kérdezik, hol van a gondviselés igazsága, amely elveszni engedte annyi százezrek és milliók között éppen az ő apjukat, férjüket, fiukat, a család fenntartóját? Alkalmazásában a keresztény erkölcs súlyos csorbát szenvedett. Az elveszett régi ideálok helyén üresség támadt, amelyet ki keli tölteni. A régi tanítások megfakultak, újra be kell aranyozni őket. Az egész világ lelkiállapota olyan, mint az egyes emberé a nagy egyéni csapások és megrázkódtatások után. Igy volt ez mindig a maihoz hasonló nagy lelki válságok idején. Az uj vagyonok hivalkodó és tobzódó őrülete csak egyik jelensége a háború utáni esztendőknek. A francia forradalom és napoleoni háborúk után is egész Európán tánc-őrület viharzott végig, mintha az emberek a nagy megpróbáltatások után nem győzték volna kitombolni magukat. De ugyanakkor a lelki reakció más formában is jelentkezett. Mig egyik oldalon a szkeptikusok töprengve kerestek feleletet a kérdésre, hogy mit használt a kiontott vérnek az özöne és hiába keresték a bölcseséget és igazságot a világberendezésben, a másik oldalon a pietizmus hulláma ömlött végig egész Európán és a miszticizmus ejtette rabjaiul az ideáljaikban csalódott embereket. Politikai titkos társaságok mellett felburjánoztak a vallásos, pseudo-vallásos és misztikus jellegű titkos alakulatok. Divatba jöttek a csodák és természetfeletti megnyilatkozások. A titkos rendőrség,Jcabinet noir és ujságcenzura mellett ez a korszak hagyta az A szegedi Gárdonyi. Irta: Mára Ferenc. V. Mikszáth könnyen tett Ígéretet, de nehezen fizetett. Mócs Zsiga azonban addig járt a nyakára Pestre, mig csakugyan lehozta az előszót. De hát abban nem sok köszönet volt. Mikszáth vagy nem olvasta el az előszóval kitüntetendő könyvet, vagy nem ismerte fel a Gárdonyi oroszlánkarmait. Úgy veregeti meg az ifjú pályatárs vállát, hogy az akár szégyelhette is magát miatta. S ez még a kisebb baj lett volna. Nagyobb baj volt az, nogy mikor a könyv megjelent, az előszót minden pesti lap közölte belőle csemegének, de magáról a könyvről egyik sem beszélt. Gárdonyi később kitagadta minden fiatalkorú müvét az ocuvrejéből, beleértve a Göre-könyveket is és ahol kiadói érdekek meg nem fogták a kezét, ott irgalmatlanul el is pusztította őket, ugy, hogy ma egyrészük már könyvtári ritkaság s az irodalomtörténet tán nem is tud róla, hogy Gárdonyi két operettet is irt Szegeden. (Igaz, hogy az egyiket sohse adták elő, a másik pedig az első előadáson megbukott.) Mikor már Mikszáth mellett ült a dicsőség trónusán, akkor tette ezt az érdekes vallomást a szegedi esztendőkről. — Szeretném mind elégetni azokat a fiatalkori torz dolgaimat, amelyek nagy eltévelyedések voltak. Akkor a humorban láttam a legfőbb irodalmi kvalitást és irtam burleszk históriákat. Aztán az ellenkező végletbe estem, a reálizmus ejtett meg és rémhistóriákat irtam. Hála Istennek, végre sikerült megtalálni önmagamat a természet imádatában és az emberek szeretetében. * Soká tartott, még ideért és sok lélekrengés előzte meg azt a szelid harmóniát, azt a könnyeken át mosolygó derűt, azt a szivből sugárzó filozófiát, amivel ő külön fejezetet jelent a magyar irás történetében. Karácsonyi vízió a cime annak a kis szegedi tárcájának, amelynek halálos keserűség veszi el a karácsonyi mézét. A szent éjszakán karjára ülteti a kis fiát, kiviszi a ház elé és együtt nézik a suhogó angyalokat. Egymás után röpködnek el előttük szikrázó kincseikkel a Gazdagság, az Öröm, a Boldogság, a Szeretet, a Remény, a Megnyugvás és ragyogó fénycsíkok maradnak utánuk az éjben. — Apám, — sóhajt iöl egyszer a gyerek az apja karján, — hát mihozzánk nem jön be egy angyal se? Az apa fölretten mélázásából. Már akkor csak egy angyal van hátra. Az arcán ezüstös takaró, a termetén ködruha. — Téged nem eresztünk! — ragadja meg az apa és bevonja a szobába. Itt lefeslenek róla a takarók: a kezében nem fenyőgaly van, hanem töviskoszoru, a homlokán nem rubincsillag tündöklik, hanem vér, a ruháján nem gyémántcseppek szikráznak, hanem könnyek. — Mért hívtatok engem ide, mikor én karácsony éjszakáján csak az utcákon szoktam bolyongani 1 — kérdi lehajtott fejjel. — Ki vagy te sötét angyal? — retten vissza az apa. Az angyal pedig rengetni kezdi a bölcsöt és ha'kan feleli: — Én a Boldogtalanság vagyok. Nem tudom, elhagyta-e valaha ez az angyal, de Szegeden mindig rávetette az árnyékát, akár költészetbe, akár zenébe, akár festészetbe menekült előle. 1890 ben, mikor Jókai utóljára járt itt Szegeden, sokfélekép hódolt neki a társadalom. Megmutatták neki a Csillagbörtönt (írónak sohse árt azt tudni, hogy ilyen is van ám), elvitték az óvodába, rendeztek neki színházi előadást. A Sziráky késesboltjába azonban magától ment el a fejedelem s erről a látogatásról ugy számolt be Sziráky néni a hires késesmesternek, mikor az hazatért a Prófétából a déli sörözéséről: — Ugy ám, ki volt itt nálunk, tudom nem találja ki! Mögtisztölt bennünket a Jókai nagyságos ur. — Ugy is illőt — mondta önérzetesen a mester, akit Mikszáth tett valaha hiressé. — De becsaptam ám a nagyságos uratl — kacsintott huncutul Sziráky néni. — Hogyhogy? — Ot pöngőért adtam neki a tiz pöngös bicskát. Hát ekkor történt, hogy a képkiállitásra is elvezették Jókait, aki nagy műértő volt a pikturában is. — Szép ez a kis csöndélet, — állott meg egy szénakazlas képecske előtt. — Ki festette? Kacziány Géza, akkor szegedi rajztanár, előhúzta az újságírók közül a legsápadtabbat és bemutatta a fejedelemnek. — Gárdonyi Géza, szegedi újságíró. — Gratulálok, kollégám, sokra viheti még az ecsettel. Igy ismerkedett meg a mesék nábobja leendő örökösével. * Szinte hihetetlen, hogy ennek a csöndéletü embernek két véres párbaja is volt Szegeden. Az egyik egy mindig rokonszenves, ma is közbecsülésben álló szegedi ügyvéddel, Kókay Istvánnal, akivel valami hírlapi polémia miatt vagdosták meg egymást. Majdnem végzetessé vált a másik párbaj, amit a pár évvel ezelőtt elhalt Újlaki Antallal, a kedves öreg „tesvir"-rel vívott.