Szeged, 1924. szeptember (5. évfolyam, 200-224. szám)

1924-09-21 / 216. szám

2 SZEGED 1924 szeptember 21. ket az utakat is tönkretette a háború. Egy hadsereg, rengeteg felszerelésével, autóival, ágyúival, trénjével hihetetlenül rOvid idő alatt képes a legjobb utat is járhatatlanná tenni. Mély keréknyomok, gödrök képződnek rajta, melyeket hiába töltenek ki fenyőgerendával, rőzsével, mégis zökkenős marad, rémületére minden kocsisnak, soffőrnek, akit sorsa odavezérelt. Ebbe a miliőbe méltóan illeszkednek bele a falvak. Elhanyagoltak, piszkosak és az utak a falvakban még rosszabbak, mint a falvakon kivül. Különösen esős időben a por, a piszok és az állati hulladékok ragadós masszává olvadnak Össze, melybe a gyalogos ember akárhányszor térdig belesüpped. Galíciában szolgált tisztek ugy magyarázták ennek a masszának a képződését, hogy az állati hulladékok a népvándorlás kora óta rakodtak egymásra, anélkül, hogy bárki is valaha eltakarította volna őket. így játszottunk háborúsdit a huszadik században, Attila és Batu khán nyomain. Belül a házak egy cseppet sem különbek. Nyugaton, Krakkó körül valamivel jobbak, sőt van némi berendezésük is, de minél inkább megyünk keletre, a ruténlakta vidékekre, annál szegényesebbek és piszkosabbak. Amelyikben két szoba van, az már palotának számit. Leggyakrabban egy szoba és valami konyhaféle, amit istállónak is használnak. A szobának bútorzata a nagy, padkás kemence, asztal, egy-két pad és ágy. Néha nyolcan-tizen is alszanak benne, ketten-hárman az ágyon, a gyerekek a kemence padkáján, a többiek a padokon és a puszta földön. Mikor ilyen fényes helyeken rekviráltunk magunknak „lakást" —akárhányszor öten-hatan is —, mindig csodálkoztunk a rutén, vagy lengyel „kisgazda" csodálatos ügyességén, aki aludni tud a másfél arasz szélességű padon, anélkül, hogy egyszer is lefordulna róla. A berendezést akár a lengyel, akár a rutén házakban szinte kötelező módon egészíti ki a tömérdek színes nyomású, olcsó szentkép. A nyelvet nem ismervén, mindenütt a szentképekről tájékozódtunk, hogy ruténekkel van-e dolgunk, vagy lenS

elekkel. Az utóbbiaknál a képek között okvetlül ott kellett lenni a censtochovai fekete Máriának és egy másik fehér Mária-képnek, sarkában a lengyel sassal. A ruténeknél bizánci stilusu és cirill felírású képek lógnak a falakon. A háború folyamán ezek a szentképek még a házak falára is rákerültek. A galiciai paraszt naiv hitében azt képzelte, hogy a szentkép megvédi őt akár az egyik, akár a másik fél fosztogatásaitól. De hát a háborúban még a szentkép se sokat használt. Mikor a második offenzíva során az oroszok nyomában gázoltuk végig újra egész Galíciát, a falvakban mindenütt ugyanazzal a stereotip válasszal fogadtak: — Nyima pane, moszkali secko zabrali . . . Nincs uram, a muszkák mindent elraboltak. Ez a secko zabrali valóságos szállóige lett a hadseregben. A falvaktól élesen elütnek a városok. Ahányat megismertünk, mindegyiknek van valami régies patinája, mindegyikben megmaradt valami a lengyel középkorból. Sokban hasonlatosak a mi szepességi szász városainkhoz. A históriai patinának a magyarázata az, hogy a régi Lengyelországban Galícia és a Visztulától nyugatra fekvő vidék játszotta a legnagyobb szerepet. A templom majd mindenütt művészi alkotás. Egészen kicsiny városkákban az átmódosult reneszánsz gyönyörű alkotásaira bukkantunk. A bieczi várszerű templom például fekvésével, architektúrájával a késői középkor legszebb alkotásai közé tartozik. Galícia külső képét kiegészíti még a sok nemesi kastély és kúria. Majdnem minden falunak megvan a maga valamirevaló udvarháza; számos helyen akadni azonban hatalmas parkok közepén gyönyörű, művészi főúri kastélyokra is. Talán a háború is hozzájárult, még inkább azonban a viszonyok megváltozása: majdnem valamennyi el volt hanyagolva és inkább a múltra utalt, mikor gazdáik urak voltak és uralkodtak is a királyi köztársaságban. A háború előtti évtizedekben a lengyel főnemesség Bécsbe húzódott, az udvar árnyékába, az elszegényedett köznemesség pedig beállt hivatalnoknak, vagy lateinernek. Szórólszóra ugyanaz a processzus, amely Magyarországon is lejátszódott. Még a háborúban is, amely annyi mindennek volt a felforgatója, a külső jelek alapján szinte E

lasztikusan meg lehetett rajzolni Galícia szociális épét. Szegény parasztság, nyomorult falvak közepette hatalmas templomok, nagy udvarházak, kastélyok, nagy latifundiumok, pusztuló középnemesség, kereskedelem és ipar teljesen zsidó és külföldi kézben: ez Galícia szociális ábrázata. Maga a puszta felsorolás megmond mindent, nem kell hozzá kommentár. A háború szempontjából sokkal fontosabb volt a szociális kérdésnél Galícia nemzetiségi tagoltsága, mert a nemzetiségi kérdés ott is, mint délen, rendkívüli fontos szerepet játszott a hadmüveletekben. És mégis majdnem megdöbbentő volt az a tájékozatlanság, amely a galiciai nemzetiségi kérdést illetőleg a háború előtt uralkodott. Bécsben tudták ugyan, hogy a cári Oroszország nagy erőfeszítéseket tett a rutének megnyerésére, akik a Santól keletre a lakosság nagy többségét teszik, de alig törődött vele valaki. Ellenkezőleg hivatalos osztrák körök azt a hitet terjesztették, hogy Galícia ukrán lakosságát az orosz propaganda nem tudta megnyerni és KeletGaliciában és Ukrániában erős a moszkovitaellenes kisorosz-mozgalom. A keserű csalódást a háború hozta meg. Kiderült, hogy az ukrán mozgalom majdnem a nullával egyenlő értékű, ellenben Oroszország igenis sikeres aknamunkát végzett Ausztria ellen. A rutén népet két legérzékenyebb pontján fogta meg. Kihasználta a vallási momentumot és a mult nélküli rutén parasztságnak a históriai lengyel nemességgel szemben táplált gyűlöletét, a csekély számú korrupt intelligenciát pedig egyszerűen megvásárolta. Alig túlzás, hogy Galíciában minden kabátos rutén fizetett ügynöke volt Oroszországnak. Voltak falvak, ahol papot, tanitót, jegyzőt és korcsmárost egyformán le kellett tartóztatni árulás miatt. Egész Kelet-Galíciában az oroszok a lakosság közreműködésével valóságos optikai hirsiolgálatot szerveztek. A háború elején, ahol megjelentünk, nappal magas fűstoszlopok szálltak az ég felé, éjjel pedig tüzekkel árultak el bennünket. Akárhány templom tornya megfigyelő állomás volt ellenünk. Nem volt csoda, ha tüzérségünk felvette a harcot a templomtornyok ellen is. Ahány templomforony a harcmezőn látszott, azt a mi tüzérségünk mind összelőtte. Ds csalódlak a központi hatalmak a lengyelekben is. A lengyelek nem szerették ugyan az oroszokat, de ériünk se rajongtak, különösen attól az időponttól kezdve, mikor a különböző lengyel megoldási tervek nyilvánoiságra kerültek és a lengy;I intelligencia látta, hogy a mi külpolitikánknak a célja nem a lengyel önállóság helyreállítása, hanem a legjobb esetben a közpon i hatalmak győzelmét Lengyelország negyedik felosztása követheti. A lengyel légiók alig voltak egyéb katonai humbugnál és a lengyel intelligencia a legjobb esetben közömbösen viselkedett. A helyzetet lrgjobban Debica visszafoglalása után egy kaftános öreg zsidó jellemezte, aki félre nem érthető kézmozdulattal mutatta: — Herr Oberleutnent, wie Sie nicht da waren, habén gemacht die Polen e-so I Aki ehhez a mondáshoz a hullámszerű gesztust hozzá tudja képzelni, az tisztában van a helyzettel. Kele<-nyugati irányban és visszafelé két nagy végigvonulás fűződik galiciai háborús emlékeimhez. Tönkrement utak, felrobbantott hidak, felszaggatott vasúti pályatestek, drótsövények, lövészárkok, fedezékek s a vonuló hadsereg elölt és nyomában pusztulás és halál. A lövészárkokban emberek, akik tudják, hogy leselkedik rájuk a halál és mégis a nyomoruságaihoz viszszavonzódó ember bizakodásával emlegetik, hogy visszajönnek még egyszer, megnézni szenvedéseik színhelyét, ha — béke lesz. A lövészárkokból mintha ködszerű alakok korvonalai emelkednének az őszi levegő kékségébe. A kis hadnagy, aki a háború kitörésekor került ki Bécsújhelyről és első tiszti halottunk volt. Varovics közvadász, aki megajándékozott egy Szent Antal-éremmel, hogy megóvjon a veszedelmektől, de miga ottmaradt Lezsajszk alatt. Cajus Perathoner, a bozeni franciskánus, aki elkísérte a más dik tiroli vadászezredet a háborúba és télen se viselt egyebet, csak szandált és szőrcsuhát A linzi latin professzor, aki sirva fakadt, mikor egy szétlőtt korcsmában a grammofon a barkarolt játszotta Hoffmann, mjfr séiből. A kapitány, aki üiközét előtt ne&em ajándékozta cigaret áinak felét, mert hiúnak találta a földi gazdagságot. Emberi momentumok, melyek elvesztek és emberek, akik azóta már elmentek oda, ahonnét nincsen visszatérés. Az alkonyi égen pedig megjelenik a fekete varjaknak töméntelen serege. Esztendőkön át nekik volt Galíciában a legbőségesebb aratásuk és mindig csodálatot pontossággal jelentek meg az ütközetek szinterei fölött A szegedi Gárdonyi. Irta: Móra Ferenc. II. Tessék megvigvázni: különös egy riporter ez a Gárdonyi, aki a Hasznos Mulatságok 1817-es évfolyamából idéz. A riportereknek minden időben az volt a különös ismertető jelük, hogy a saját lapjukat se olvasták, nemhogy százesztendős újságokat olvastak volna. De más ilyen furcsaságai is voltak ennek a fiatal embernek. La Roche foucauldot is ismerte, noha az abban az időben szintén fényüzésszámba ment egy vidéki riporternél. La Roche foucauld volt a világon a legszellemesebb ember, — kezdi egyszer egy cikkét, — de azért ő is belebutult volna, ha mindennap délután 5-től 6-ig kellett volna neki szellemesnek lenni. Ennek a cikknek a cime: Ma. Állandó rovat volt, naplószerü reflexiók a nap eseményeihez, szerepelnek benne Bismarck és Gyömbér Pál, Tisza Kálmán és Kovács papus, Rampolla biboros és Zombory Tóni, mikor ki állt az események homlokterében. Nem volt az örök életnek szánva ez a napok krónikájára szórt porzó, nincs is valami finomra őrölve, de valószínűleg La Roche foucauld se csinálta volna jobban, ha muszájból csinálta volna a maximáit és szentenciáit három esztendőn keresztül, mindennap öttől hatig. De ezzel még nem volt készen a mindennapra rendeltetett evangélium. A rendőri riportot is meg kellett irnni s ha anyag nem volt, akkor kitalálni. Ez jobb volt, mert ezzel biztosan le lehetett marasztalni a konkurrens lapot. Például itt egy mutató a rendőri riportból. Harcsa bajuszu magyar keszegel be Rainer fő! kapitányhoz. Egy pár vadonatúj csizmát lógáz a karján. — Itten adják a jutalmat? — Micsoda jutalmat? — Hát a böcsületes mögtalálónak. — Itt. — No hát ehun-e, — teszi le a csizmákat az asztalra, — Réndben van bátya, rendes ember kend. Meg is kapja a jutalmat, mihelyst a káros itt jelentkezik — Kicsoda? A károsult? — No igen, aki a csizmát elvesztette. — No né, hát nem is tudtam, hogy az igy mén, — komorodik el a magyar és föl akarja nyalábolni a csizmákat. — Hohó, — mondja a főkapitány, — a csizmát nem lehet elvinni. — Hát mán hogy a ménkübe né lőhetne, — mordul el a becsületes megtaláló, — mikor most vöttem két pöngőért itt a városháza előtt Azt hittem, hogy mint böcsületös mögtalálónak itten mögtéritik a pénzömet. Ez már a Göre-féle burleszk csirja, amely olykor novellákká is levelesedik. De Don Vigole, ez a leggyakoribb ujságiró pszeudonimja a szegedi Gárdonyinak — mint tárcaíró, nem nagyon kedveli a parasztot. Hátborzongató históriákat talál ki gyanús nevű egyiptomi fáraókról, akik semmiféle históriai lexikonban fel nem fedezhetők és hátborzongató humorral teríti szőnyegre az írnokok, segédjegyzők és más uri emberek családi eseteit, amelyekben rendesen az anyós viszi a főszerepet. (Csak én mondom, hogy anyós, Don Vigole sohase emliti ezen a néven a végzet emez eszközét. Ahol azt kellene mondani az anyós, ő mindig azt mondja, hogy: a mosolygó hiéna.) Mi már se savát, se borsát nem érezzük ennek a sanyarú humornak, azonban az az időbeli közönség, ugy látszik kedvelte és Gárdonyit bizonyos cári nimbusszal vette körül. Ugy értem, hogy amint Oroszországban időnként támadtak ál-cárok, a vidéken is támadtak ál-Don Vigolek. Valamelyik bácskai újság bele is vette az előfizetési felhívásába, hogy „befelé magyarok, befelé, mert nekünk minden vasárnap Don Vigole irja a tárcát". Ezt a szemtelenséget aztán nem is állta meg szó nélkül a szegedi Don Vigole. — Engedelmet kérek — adott ki egy nyilatkozatot a Szegedi Napló-ban —, ezt az álnevet én eszeltem ki, tiz év óta hurcolom télbe-nyárba, tiz év óta mindig ilyen névre kapom a pesti szerkesztői üzeneteket, hogy a dolgaim nem közölhetők, hát én ezt most nem engedem közprédának. Megvagyok róla győződve,hogy egykor az utókor szobrot emel Don Vigolenak, előkaparja minden sor irását, — hát azért én már most kijelentem, hogy más Don Vigolék szamárságaiért a felelősséget nem vállalom. Mi volt ez? Prófécia, jövőbelátás, jövendőmondás? Azt hiszem, inkább marcangoló öngúny. A szobor még nagyon messze volt és addig nagyon sok tintafolyón kellett átgázolni. Attila urunkhoz Szekula rendőrbiztoson és Vadász basán keresztül vezetett az ut, aki majd akkora ur volt a maga idejében, mint Attila. Adóbasa volt ez a Vadász basa, magyarul pénzügyigazgatós ha Don Vigolénak hinni lehet, gonosszabbul sarcolta a szegedi magyart a néhai Hobiárt basánál. Ebben persze most már nehéz igazságot tenni, hanem azt látom, hogy Gárdonyi minden vasárnapra szijat hasított a basa hátából.