Szeged, 1924. augusztus (5. évfolyam, 175-199. szám)

1924-08-03 / 177. szám

Ejy»« amém Ara 2500 keroni üli Nt Fimi líd L(Pö«atlWNUvit nrabeaj T*J«OB <-II.A.Inged" •egjei*ÍM HHiO Mivíletével MladM íbjm **ím in 1808 iwI3M. UMlMtttI ánüki Eer MMfta Helyben 40000, lad»< mm *t vidéke a 45000 Ittt. A írd eted áiak i rélhasábon 1 mm. 400, egy hasábon 800 más'él hasábon 1200. Szöveg. kOzt 25 százalékkal drágább Apróhirdetés 10 szóig 0000 bor. Szövegküzti közlemények soronként 6000 korona. Családi értesítés 45000 kot. V. évfolyam. Szeged, 1924 augusztus 3, VASÁRNAP. 177-ik szám. Földrengés előtt és földrengés után. Irta: Tonelli Sándor. A mult század három utolsó évtizede az állandó békének az időszaka. 1870—71 óta igazi nagyhata'mak nem viseltek háborút egymás el en. Szüntelenül fegyverkeztek ugyan, a modern technikának és iparnak vivmányai nagyoi b változásokat Ígértek a hadviselésben, mint a taktikának és stratégiának maradi tudománya, a militarizmus kiadásai ránehezedlek ugyan az egyes ál amokra, de háborúra nem került a dolog. Az úgynevezett ellentéteknek egész sora állott ugyan fenn az imperiális politikát követő nagyhatalmak között, de ezek az ellentétek, mint az angol-orosz ellentét és az argol—francia feszültség, vagy elsimultak, vagy pedig, mint a hármas és kettős szövetség közötti ellentét, időszakos menydörgéseikkel, de 2ivatarra nem vezető villámlásaikkal, megszokottakká váltak. Ha voliak háborúk, messze a koloniákban, vagy apró csetepaték a Balkánon és a dé amerikai bastard- országokban, azok az ügyek megszokott menetére befolyást nem gyakoroltak. Még a jelen század elejéa az orosz—japán háború is, melynek Mandzsúria sárgás porondja és a Japánt Kínától elválasztó tenger szolgált a színteréül, valahogyan kívül esett az igazán felérzékelhe ő realitásoknak a körén. _ Minél erősebb volt a fegyverkezz, minél nagyobbra nőttek a hadseregek és hajóhadak s minél öldöklőbbekké váltak a harci eszközök szárazon és vízen, víz alatt és levegőben egyaránt, annál valószinütlenebbnek tűnt fel az a bizonyos sokszor megjósolt, de igazában sohasem hitt nagy háború. Ugy látszott, hogy az imperiális po itika alpjában véve nem egyéb, mint a gazdasági terjeszkedés elvének országokra és nemzetekre való alkalmazása. Már pedig a kapitalista vállalatok analógiája azt mutatta, hogy a verseny nem jelent szükség, képen gazdasági háborút, sőt ellenkezőleg, hullámai igen gyakran kartellek, trösztök, ringek és zöld internacionálék formájában a nekik kiszolgáltatott fogyasztók rovására kötött megállapodásokban simulnak el. Eppenugy, mint a nagyhatalmak folytonos súrlódásai, féltékenykedései, szövetkezései, át meg átcsoportosulásai közben elpárologni látszott a háborúnak a lehetősége és veszedelme, ugyanugy elfakult lassankint a Marx és társai által megjósolt és beígért társadalmi forradadalomnak a réme is. Mikor a nyugati államok választójogukat mind szélesebb és szélesebb körökre terjesztették ki, a polgári társadalom rettegéssel nézte a szélső szocialisták bevonulását a parlamentekbe. A világ nem fordult fel. Ellenkezőleg a parlamenti lárma sok esetben a szenvedélyek jó levezetőjének bizonyult. Először Franciaországban, azután másutt, szocialistákból is lettek miniszterek. Se jobban, se rosszabbul, se okosabban, se ostobább módon nem viselkedtek, mint az államok sorsának többi intézői. Még abban is hasonlatosak voltak polgári kollégáikhoz, hogy közülök is nagyon sokan hatalomra jutásuk után minden nagyobb megerőltetés nélkül megtagadták régi elveiket. Franciaországnak már a háború előtt volt szocialista hadügyminisztere, aki a proletárok védelmének előkészítése címén azt csinál'a, amit elődei és u!ódai cselekedtek a nacionalizmus és reváns nevében. Németország szocialista ¡munkássága éppenugy viselte az egyenruhát, mint a polgáriak és a szociáldemokrata parthoz való tartozás nem zárta ki a Krieger-, vagy a Veter^nen-Verein tagságát. A szociálpolitikai intézmények tok szocialistában azt a meggyőződést érlelték meg, hogy forradalom nélkül is lehet engedményeket elérni. Revideálni kezdték az orthodox marxizmus dogmáit és megszületett a revizionista, vagy reform-szocializmus, amelynek elvei átmenetet alkotnak a haladó polgári pártok programjához. Egy ideig terrorisztikus eszközekkel, tőrrel, revolverrel és bombával dolgozó nihilisták és anarchisták keltettek rémületet. Időről-időre sikerült nekik egy-egy koronás, vagy korona nélküli államfőnek, miniszternek, vagy más kiváló állású személyiségnek gyorsított eljárással a túlvilágra való expediálása s ilyenkor jeges borzongás futott végig a reggeli mellett újságját olvasó nyárspolgárnak a hátán. Néhány nap múlva azonban meggyőződött, hogy csak az uralkodó személyében történt változás, vagy az elnök helyébe más elnököt választottak és különösen megnyugodott, mikor látta, hogy a tőzsdei jegyzések némi kilengés után ismét visszatértek eredeti nyugalmi helyzetükbe. Maguk az anarchisták pedig belátták, hogy a bomba korántsem oly biztos, mint hitték s csak minden tizedik lövés talál. Derengeni kezdett bennük az is, hogy nem elég egyes személyeket elpusztítani, ha az egész társadalmat akarják akár megdönteni, akár uj alapokra fektetni. Az anarchizmustól való félelem igy lassanként megszűnt. Az angol biró gúnyos kicsinylése, aki a nagyhangú anarchistát a királynő nevében hivta fel, hogy váltsa be fenyegetését, menjen és forgassa fel egész Angolországot, a hü kifejezése ennek a hangulat-változásnak. A hosszú béke alatt, az anyagi fellendüléssel, a korlátokat nem ismerő lehetőségekkel, a külső és beLŐ Hiedelemtől való félelemnek az elmúlásával egyetemben a soha nem ismert biztonság érzése áradt szét az egész világon. Szilárd törvények garantálták, erős intézmények védték az otthon és az egyén biztonságát A jogrendnek az oltalmát érezte mindenki, nemcsak otthon, hanem idegen országokban is. Akárki a legcsekélyebb zaklatás nélkül körülutazhatta az egész világot s az útlevélre legfeljebb a személyazonosságnak igazolásánál volt szüksége, ha valahol pénzt akart felvenni. Természetesnek látszott, hogy a vonatok percnyi pontossággal futnak be az állomásokon, hogy a táviratilag feladott pénzküldemények pontosan megérkeznek, hogy a brazíliai bányavállalat hiány és késedelem nélkül javára írja az osztalékot angol vagy francia részvényesének és hogy a friss riviérai virág télen harminchat óra alatt megérkezik Bécsbe vagy Budapestre. Bizonyos mértékig az egész világ egy derűs, bizakodó hangulatu, közgazdaságilag színezett gondolkodásba idegeződött bele. És mégis voltak ennek a derűs és bizakodó világnak árnyoldalai. A föld meghódítása, a természettudományok ugrásszerű fejlődése, a találmányok gyakorlati kihasználása, a természet erőinek technikai eszközökkel való fokozatos leigázása s az általános jóllétnek addig nem ismert arányokban való megnövekedése nem töltötte ki a tizenkilencedik század egész történetét. A nemzeti eszme, amely a század közepe táján a lelkes fellángolásnak hőskölteménybe illő lobogásával söpörte el az abszolutizmus korának államrendszerét, a feudális idők politikai hagyományait, a század vége felé türelmetlen imperializmussá fajzott el. Ez az imperializmus a nacionalizmus megalomániája. A kapitalizmus, melynek ereje, széttörte a céhrendszer korlátait és a termelés fokozásának ismeretlen arányait honosította meg világszerte, az egész világot behálózó kartellekben, trösztökben és ringekben csúcsosodott ki. A liberalizmus elméletileg szabaddá tette az egyént, de nem adta meg neki a lehetőségeket, hogy gyakorlatilag élhessen a szabadságával. Az iparban egy uj hűbériség keletkezett a formailag szabad, de valójában a gép mellé leláncolt jobbágysággal. Ennek az uj hűbéri rendszernek a lovagjai pedig újfajta vértezetnek, tőzsdei papíroknak és árfolyamoknak a birtokában végezték a náluk kevésbbé szerencsés helyzetben levő százezrek és milliók rendszeres megsarcolását. A munkás, aki zsebkést vásárolt, árában lefizette adóját az acéltröszt urainak, az orosz muzsik, aki a téli estén meggyújtotta sercegő petróleum-lámpását, adót fizetett az amerikai olajtrösztnek, vagy a kaukázusi petroleum-források részvényeseinek. Ha színházi díszelőadások felvonásközeiben kigyúltak a nézőtér ezernyi villanykörtéi s vakitó fény töltötte be a kellemesen fűtött, kényelmes, nagy helyiségeket, a disz-nők pazar pompája mögött, akik valósággal kivirágzásai e korszak társadalmának, szinte felmerült a labradori szőrmevadász árnyéka, amint hómezőkön lábol az ezüstróka nyomában, a kinai kuli, aki a selyemkötegek alatt görnyed a kantoni kikötőben és az indiai fonódák páriamunkása, akinek minden vagyona egy ing és néhány marék rizs a napi tápláléka. Végeredményben mindez a pazar pompa az ő munkájuknak, a szénbányászok, vasmunkások és a közös sorsban testvéreik munkájának volt az eredménye s a pompához, a fényűzéshez és fölösleghez az igazságtalan gazdasági elosztásnak a. mellékize tapadt. A nagy anyagi fellendülés és biztonság érzése mellett mintha háttérbe szorultak volna a lelki momentumok. Nem mintha nem lettek volna ennek a kornak gondolkodói, írói, költői és művészei. Voltak, sőt frankban, márkában, fontban és dollárban jobban kerestek, mint elődeik. A római császároknak, a reneszánsz pápáinak és kalandorfejedelmeinek kivételes példáit leszámítva, akik eltartották a szolgálatukban álló művész-mesterembereket, talán sohasem juthattak el irók, művészek és a társadalmi rangsorban el nem helyezkedő egyéb elemek olyan viszonylagos jóléthez, mint a tizenkilencedik század utolsó és a huszadik század első évtizedeiben. Soha azelőtt regényírók írói honoráriumokból yachtot nem vásárolhattak, zeneszerzők és festők alkotásaik jövedelméből villákat nem építhettek. És valahogy mégis a szemlélőnek, aki a csillogó felszín alatt a mélységbe tekintett, az az érzése támadhatott, hogy ez a társadalom nagyon is anyagi lett, elfordult az igazi irodalmi, művészi és erkölcsi széptől, leszokott a mély gondolatokról, az elmélkedésnek és elmélyedésnek gyönyörűségeiről, melyek az életet igazán széppé és becsessé teszik. Kifelé élt a világ, nem befelé. Ebbe a világba süvített bele 1914 augusztusának első napján a világháború harsonája. Sok százezren, akik elmentünk az orosz síkságok, a szerb hegyek, vagy a lankás flandriai hslmok tájaira, azt reméltül*, hogy idehaza leszünk, mire a levelek lehullanak. A százezrek közül, akik felvirágozott zászló alatt a háborúba vonultak, csak kevesen olvasták Bloch orosz államtanácsosnak, a hágai békekonferenciák tulajdonképeni kezdeményezőjének a könyvét a nagyhatalmak közötti háborúnak valószínű következményeiről. Akik olvasták, bár a gazdasági összeomlást jósolta meg, azokat megnyugtathatta a jóslatnak az a része, hogy a modern háború legföljebb hetekig tarthat, azután önmagát teszi lehetetlenné. Mikor megszólalt a harsona, mikor fellobogtak a vésztjósló tüzek Európa különböző pontjain, igazában nem tudtuk, mit jelent a háború. Legkevésbbé a katonák tudták, mert hiányzott a közgazdasági iskolázottságuk. Maga Ludendorff vallotta be, hogy a német nagyvezérkar foglalkozott a háborúnak pénzügyi és katonai előkészítésével, de a gazdasági szükségleteket elhanyagolta. Ugyanez történt a többi államokban is. Mikor kitört a háború, az emberiség legnagyobb része azt hitte, hogy erős, de rövid ideig tartó megrázkódtatása lesz a megszokott életnek. Azután folytatjuk, ahol elhagytuk. Élünk, szeretünk, meghalunk. Az első ijedelem hamar megszűnt. A közgazdaság alkalmazkodott a háborús viszonyokhoz. Business as usuel. A jótékony hölgyek uj jogcimet találtak mások pénzének az eladminisztrálására. Szadista hajlamú főrangú nők tetszelegtek a vöröskeresztes egyenruhában és vérző emberi húscafatoknak a látásában. Még a mögöttes országrészek gazdasági tisztjei és a magasabb parancsnokságok is, amelyek csak láviró és telefon utján értesültek az ágyuk dörgéséről, bőséges előlegeket vettek fel az esetleges hősi halál glóriájára. Azután jött az igazi halál, szenvedés és pusztulás. Földbe ásott emberek milliói fegyverrel kezükben esztendőkön keresztül néztek ferkasszemet egymással. Csekély katonai eredmények egyik és másik oldalról is százezrek életébe kerültek. Jött a nagy összeomlás, amely nem-