Szeged, 1924. április (5. évfolyam, 76-99. szám)

1924-04-20 / 92. szám

1924 április 20. SZBQBD 5 Az államrendőrség szervezete. Az államrendőrség megszervezésekor még a legutolsó pillanatban is féltékeny titokként kezelték a kinevezéseket. Barna Dóri megtudott annyit, hogy a névsor másnap reggel jelenik meg a hivatalos lapban. Igen ám, csakhogy akkor mindenki tudja, ezért meg kell azt még ma szerezni. Huszonnégy órával előbb olvashatja a napilap publikuma. Elment hát az államnyomdába, több ismerőse dolgozott ott, diskurzust kezdett valamilyen szociális ügyben. Azalatt a szeme folyton azt kutatta, merre iehetnek a kinevezést tartalmazó betühasábok ? Hamarosan rájött s akkor kimélyítette a vitát. Olyan állításokat kockáztatott meg, hogy ellentmondjanak neki, amire ő tűzbe jött. Hadonászott, csapkodta a nyomdaasztalt s egyszer — véletlenül — lecsapolt széles tenyerével a befestékezett kolumnára. Mivel pedig az hosszabb volt, rácsapott a másik tenyerével is. Meg volt sértve, kezet se fogott, ugy rohant el a szerkesztőségbe. — Írjátok, diktálta a tenyeréből olvasva, főkapitány lett . . . A szenzáció egyszerre jeleni meg a hivatalos lappal, huszonnégy órával megelőzték a többi újságot. Azóta nem mehet be senki idegen az államnyomda ama részébe, ahol a hivatalos lap készül. Sándor cár és a zsidó nő. Ki emlékszik még az Egyetértés napilapra? Arra a hatalmas lepedőre, amely a világ minden részében tartott tudósítót, kiltínő riportergárdát nevelt éa súlyban fölért sok államférfival. Csávolszky Lajos, a szerkesztő -tulajdonosa, hol mii iomos volt, hol földhöz ragadt szegény ember. Rengeteg pénzt el tudott költeni bolondságokra, uri passziókra, de áldozatot is tudott hozni. 1881-ben lörtént, mikor II. Sándor cár meggyilkolása után halálos csend boiitotta el a muszka birodalmat és semmi hir nem szivárgott ki a gyilkosokról, azok sorsáról. Kezdték már hinni, régi jó orosz szokás szerint megfojtották őket a börtönben, mikor egy nap sürgönyöz Frtíhling, a lap krakkói levelezője, hogy küldjenek pénzt, szeretne egy kicsit szétnézni Szentpétervárott. Nem telt egy hétbe, ez a sürgöny érkezik az orosz fővárosból: Vorstellung stattgefunden ausser Halevis Oper weil guter Hoffnung. Tavaszi. Seffer László, aki korának egyik legjobb riportere volt s élete végén Szegeden keresett megélheiést, forgatja a sürgönyt, de nem érti. Félretette hát, intézte más dolgát, aztán utána nyúlt közben megint, sillabizálta, de ezúttal is eredménytelenül. Tizenegy táján megérkezik az Operából Fáy Béla. — Ugyan, kérlek, fordul hozzá Seffer, miféle operát irt az a Halévy? — Irt az többet is. — Mondj legalább egyet. Melyik a legjobb ? — A Zsidó nő, épp ma este játszották. Ebben a pillanatb n, mintha villámcsapás érte volna, tollat ragadott Seffer és írni kezdett. — KIVÉGEZTÉK A CÁR GYILKOSAIT. Szentpétervárról sürgönyzik lapunknak, hosy ott ma végezték ki II. Sándor cár gyilkosait. Az akasztófa alul csupán Heljmann Hessza menekült meg, ez a fanatikus zsidó leány, aki lelke volt az összeesküvőknek és ezer veszély közepette is közvetítette a levelezésüket. Életben maradását annak köszönheti, hogy áldott állapotban van s igy nem akarták a bitófa alá állítani. Az Egyetértésből vette át a világszenzációt a kontinens minden lapja, hivatalosan is csak egy hét muiva erősítették meg a kivégzést. Frühling táviratát azonban gyanutlanul továbbította a szemfüles cenzúra. Bob. Egymillió kétszázezer korona büntetésre Ítélték Viola Margitot. Szeged, április 19. (Saját tudósítónktól.) Néhány nap óta a szegedi színházi köröket és egyéb beavatottakat Emöa Tamás és Szirmai Albert poétikus Mézeskalácsa körül felmerült „színházi szenzáció" foglalkoztatja. Az ügyben igen fontos szerepet játszik a színházi törvényszék, amely a színtársulatoknak nagyhatalmú, szuverén intézménye, a törvényszék tagjai kizárólag színészek — igazgató nélkül —, akik „büntető ügyek"-ben ítélkeznek szinészkollégáik fölött. Az ügy előzményei, amelynek központjában a szinház jól ismert és sok tapsos primadonnája: Viola Margit áll — még arra az időre nyúlik vissza, amikor Andor Zsigmond igazgató kiosztotta a Jojó három vőlegényének szerepeit. Ez mintegy két hónappal ezelőtt történt, amikor is Viola Margit az egyik „szereposztó tárgyalásnál" az igazgatói irodában húzódozott a nem egészen megfelelő szerep eljátszásától. Andor Zsigmond igazgató azonban kapacitálta Violát, majd kijelentette, hogy honorálni fogja a primadonna áldozatkészségét egy másik jo szereppel. Már ekkor az igazgatói irodában szóbeli ígéretet tett Violának, hogy Ernőd -Szirmai daljátékában, a Mézeskalács-ban, — amelyben tudvalevőleg két fő női szerep van, azonban vérbeli primadonna szerep nincs, — a nagyobbik főszerepet ő fogja játszani. Ebben Viola Margit is megnyugodott és hűségesen, buzgalommal — anyagi áldozatot sem kímélve — eljátszotta a Jojó három vőlegényét. Jött a kritikus Mézeskalács. Egyszerre megjelent a szereposztás a kiskapu alatt a fekete táblán és azt a meglepetést tartalmazta, hogy a nagyobbik fő női szerepet, az Örzsét, a talentuinos Véghelyi | Izának, a másik, de kisebbet, a Királykisasszonyt j pedig Viola Margitnak osztották ki. Viola Margit ezután azonnal felkereste az igaz- j gatót és figyelmeztette Andor Zsigmondot szóbeli ? ígéretére. Az igazgató azonban hajthatatlan ma- f radt, a szereposztás szent és sérthetetlen. Erre • Viola a béke érdekében levelet is irt az igazgató- í nak, azonban siker nélkül. Ezután a primadonnák természetrajza szerint természetesen az következett, hogy Viola Margit kijelentette, nem játsza el a Királykisasszony szerepét. És minden kísérlet hiábavalónak bizonyult. Viola nem játszott, a próbákon sem jelent meg és a premieren — mint ismeretes — a Királykisasszonyt Gábor Mara játszotta osztatlan sikerrel. Az ügynek azonban folytatása is következett. Andor Zsigmond színházi törvényszék elé állította a „szerepet visszaadó" primadonnát, aki eddig még sohasem állott fegyelmi vétségért, vagy egyébért a törvényszék előtt — („hadsereggyalázasi bűnügyében" sem került még a valódi törvényszék elé). Rubinyi Tibor elnökletével most ült össze a színházi törvényszék és a főtárgyaláson Andor Zsigmond igazgató volt — az ügyész. A vádló előadta vádját, hogy Viola Margit megtagadta királyasszony eljátszását. A primadonna pedig hatalmas védőbeszédében utalt az igazgató szóbeli Ígéretére, valamint azokra a nagy anyagi kiadásokra, amelyeket csupán azzal vállalt, hogy a/ örzse szerepet ő fogja játszani. A színházi törvényszék hosszas tanácskozás után hirdette ki ítéletét, amely szerint bűnösnek mondotta ki Viola Margitot „o szerepvisszaadás bűntettében" és ezért negyedhavi gázsivesztésre itélte. Az itélet szerint Viola Margit legközelebbi fizetéséből egymilliókétszázezer koronát levonnak. A súlyos ítéletet Viola Margit nagy lehangoltSággal fogadta, tudniillik a bűnösség megállapítása miatt és hogy az igazgató nem honorálta értékes munkáját. A sok sikert megért, népszerű primadonna most megfelebbezi az ítéletet a SzínészEgyesület tanácsához. A felebbezésben kifejti, hogy kilenc éve, amióta szinész, egyetlen egyszer sem került a törvényszék elé, — ami pedig ritkaság a primadonnák között. (vj Olcsó fürdőkádak, gyermek- és űlőkáda'i Fogel Edénél, Szeged, Takaréktár-utca 8. 21 Nyakkendőket készít és javít legszebb kivitelben Sándor Ibolya Szeged, Mérei-u. 7., I. em. Találkozások Tömörkénnyel. Irta : Juhász Gyula. Hét sovány esztendő ment el már fölöttünk, (még ió szerencse, hogy elmentek), amióta Tömörkény István szivéből virágok nőnek a szegedi temetőben. Ez a hét esztendő bizony nem mult el nyomtalanul előlünk, de Tömörkény emlékének és nagyságának nem ártott. Neki is meg kellett előbb halnia, élete virágában, alkotó ereje gyümölcsös idejében, hogy az irodalmi mandarinok és egyéb földi uraságok is föltétlenül és végérvényesen elismerjék. Alig hunyta le szép csöndesen szemlélődő szemeit, az a modern folyóirat, amely soha egy sorát sem közölte, írásait ellenben megbántotta, azonnal a legjobb nevekkel tartott zomotort a halott fölött: első ember lett és páratlan tehetség a vidéki nagy magyar iró, aki soha se kilincselt és soha se pajtáskodott ott fönn. A tulajdon pátriájában is igen megbecsülik ma már, egész uccát neveztek el róla, asztaltársasagok koccintanak az emlékére, hangos vezércikkekben a magyarságát vágják az élő utódai fejéhez, de a lányától már egyszer megtagadták a szukös tanítói állás kenyerét és a könyveit (amelyek egész kis könyvtárat tesznek) nem igen látom a hangos magyarok kezében és szivében. Olyan az ő kultusza valahogy, mint a Petőfi-kultusz volt Pekárék alatt, ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes. Magam is ugy érzem, hogy még sokkal tartozom neki és amikor a forradalomban a színpadon kijelentettem, hogy a földműves szegénység legnagyobb költőjét nem fogjuk és nem engedjük elfelejtem, nem is gondoltam, hogy az ellenforradalomnak földműves gazdagsága lesz az, amelyiknek leginkább erkölcsi kötelessége volna ajnározni és fölkarolni a magyar és különösen a szegedi föld és nép prózai Arany Jánosának emlékezetét. Én most csak egy-két szál nefelejcset hozok erre a hétesztendős csöndes sirhalomrafa magam emlékeit, eg es amelyek talán néhány melq. magam bensőséges vonással járulnak hozzá Tömörkény István emberi és írói arcképéhez. * Először a Somogyi-könyvtár lakályos olvasótermében találkoztam vele, magam még kis diák nagy salabaktereket olvasó. Haraszti Gyula müvét kértem a naturalista regényről, amely az akadémia kiadásában jelent meg. Stendhalról akartam megtudni valamit. Tömörkény roppant udvariasan sietett föl az emeletre és rövid keresés után elém tette Bodley A jelenkori Franciaország cimü munkáját. Én persze jelentettem alássan, hogy nekem a naturalista regény kell és nem a jelenkori Franciaország, de Tömörkény, megint csak roppant udvariasan és mély meggyőződéssel válaszolta: — Kérőm szépen, ez sokkal tanulságosabb lösz magának, ebbe még a parlament is benne van. Én is elolvastam, csak olvassa el maga is! Meg kellett hajolnom ilyen komoly tekintélyi érvek előtt és később, hosszú évek múlva, a fehér asztal mellett fölvilágosított Tömörkény, hogy ő igyekezett a fiatalokat a való igazságok olvasásához szoktatni, azért gondolta, hogy a jelenkori Franciaország politikai bírálata hasznosabb mulattató lesz számomra, mint az úgynevezett naturalista regény. Bevallom, hogy ifjúi fővel egyszer én is megbántottam a Vizenjárók és kétkézi munkások íróját. Az egyik helyi lapban bizony szigorú véleményt mondottam a magyar népiességről és Hauptmann Bernd Rózáját vágtam a Tömörkény Halbür Förgetege fejéhez. Igaztalanság volt ez és oktalanság is, de hát a fiatalság szeles és nem igen tud kegyeletes lenni. (A kölcsönkenyér, jobban mondva a kölcsönkő. persze később kamatostul visszajár.) Akkor se Tömörkény haragudott meg, aki talán el sem olvasta az egész titánkodást, (egyszer emiitette, hogy okosabb dolog pénzt olvasni, mint kritikát), hanem helyette Bob állt ki a porondra és alánosán elintézte az ügyet a szomszéd újságban. {Bánom, hogy ifjút teremtettem — j gondolhatta magában, mert hiszen i volt az, aki hetedikes gimnazista koromban másodszor fölfedezett a Szegedi Naplóban. Először Móricz Pál volt az irodalmi Kolumbuszom.) A Hauptmann hasonlatról azért mégis csak hallhatott valamit harangozni Pista bátyánk, mert amikor egyszer kis drámáját a magyar Hauptmannak nevezte ki valaki, szép csöndesen csak annyit mondott a bajusza alatt: — Nono, hát azért az se kutya, hogy némöt Tömörkény t * Leginkább a fehér asztal mellett találkoztunk, ámbár hiszen volt az némelykor piros is. — Te is Schiller fordító lettél ? — mondotta tréfás komolysággal, mikor egyszer az Ónozóban megpillantott. Mert itt szeretett ő leginkább darvadozni a zöld rácsos padon, Kossuth Ferenc arcképe alatt, szemben a Tiszával, a vizecskével, itt hallgatta, hogy a szomszédos söntésben a célszerű szögény embörök, hajósok, fuvarosok, zsákhordók, kubikosok és mindenféle népek mint vélekednek a világ sorjáról, az időjárásról, a magas politikáról, háborúról drágaságról, életről, halálról. 0 ott ült magánvo^ san. fehér mellényben, mint valami vidéki ur iddogált és írdogált, vezércikket soha, csak vasárnapi tárcát, pontosan, gondosan, mint egy törekvő fiatal kezdő és csodálatos bőséggel gazdag?á al könnyűséggel és kedvvel, mint csak a 'teremtő nagyok. Egyébként a legderekabb polgár t »£íobb családapa, példásan buzgó hivatalnok.'És vasárnap délben gyakran láttam az öreg Sz^nt Demetertemplomból kijönni, komoly és mély áhítattal, mint jó keresztény aki az Isten nevét soha nem veszi hiába, de mindig a szivében hordozza. • Ha egy előkelő idegen, mondjuk egy kultuszminisztériumi osztálytanácsos hallgatta volna őt, például a Stefánia kioszk hétfőesti összejövetelein, amikor is Bárdoss Bélával (akt leghűbb cimborái és legkedvesebb emberei egyike volt) és az öreg