Szeged, 1923. november (4. évfolyam, 249-273. szám)

1923-11-25 / 269. szám

Szeged, 1923 november 25 SZEGED 3 Az elárvult kert. \ (A Szeged tudósítójától.) Egy újsághirdetés ötlött a szemünkbe, azt mondja, hogy „elsőrendű angol, hollandus rózsatök, spárgli, eper, irisz-tövek, díszcserjék őszi ültetésre néhai Kállay Albert kertjében eladók". Ez az ujszegedi kert volt Kállay tuszkulánuma, itt pihente ki magát, ha elfáradt a város gondjaiban. Megválogatnia nem mindig sikerült, hogy kik intézzék Szeged ügyeit, de a kertészek kiválogatásában már magának tartotta fenn a döntést s épp olyan alapossággal tárgyalta le velük a virágok dolgát, mint amilyen lelkiismerettel intézte a történelmi nevezetességű sarokszobában a közügyeket. Tisza Lajos hozta Szegedre Mayer Miklóst, a hires régi főkertészt. De Tisza csak a nagy kereteket szabta meg mindenben, tartalmat Kállay öntött ezekbe a keretekbe. Együtt öltöztették díszbe a Széchenyi-tér parkjait s a „kedves Mayer" volt munkatársa az ujszegedi rózsaliget megteremtésében. Emlékszik még rá valaki, hogy mi volt régen Újszeged ? Vagy ez is feledésbe ment ebben a kegyetlen világban, amely csak a gyűlölet, az engesztelhetlenség szárnyán jut vissza a múltba? Hová lett az a sok ezer rózsatő, amely pazarul ontotta kincseit, hová hervadt a rengeteg büszke, karcsú virág, a mámoros illatú vérvörös, a göngéd álom formáival versengő rózsaszínű, a hideg kecsességü ' druske, a törékeny szárú, kislányos tearózsa, a Niel hadvezér utánozhatlan szinü remeke? És mi lett Újszegedből, amióta nem gondozza Kállay keze s ránk nehezedtek az idők? Nem lehet Kállay Albertnek portréját festeni, ha elhallgatjuk, hogy szerette a virágokat s ezt a szeretetet igyekezett beleoltani a lelkekbe. Tán arra gondolt, hogy akkor jobbak lesznek az emberek, megbékélnek és megférnek egymás mellett. De ha az "oktalan varjú is "leszedi néha a rózsaszemzést, ne csodálkozzunk rajta, hogy az ember elsajátította a szokását s elpusztítja az élet rózsatelepeit, csak a töviseket hagyva meg. Újszeged nia kopár, már rég nem látja el rózsával az országot, mint akkor, amikor julius derekán vagonszámra vitte a vonat bőséges, illatos portékáinkat. Az ünnepeket kivéve csendes volt ezen a nyáron is a királyné ligete, — a magányosan bolyongó lélek ugy tudott örülni ennek az érzéktelenségnek. Legelsőbb megtalálta a csendet s erdőnek képzelte a cserjéket, az öreg fákat, amelyek között párját csalogatta a sárgarigó. De megfogytak az énekes madarak is, az öregje itt is kidőlt a sorból, az uj generáció pedig nem kap nótára, mintha azt tartaná, amit az elszürkült élet embere: Nem érdemes! Kinek énekeljünk? A vén fák tavaly még teljes lombozattal búcsúztak a rózsák apjától, nyárvégén alkonyati szellő hozott nekik üzenetet a belvárosi temetőből, de az idei orgonavirág már csak apró fülemülék meséjéből hallott az öreg úrról, aki minden fűszálat ismert s a „gyüttment" rajongásává Iszerette a várost, becézett, ajnározott gyermekét. Az ujszegedi orgonák is sápadtabbak lesznek évről évre, akár csak a jobb életbe vetett reménység. A „főispán tulipántja" a legelsők között köhelyett pesti zsidókat irtak volna. Mert akárki mit mond, mégis csak ez a legideálisabb módja az adószedésnek. No de ne politizáljunk, mikor történelmet irunk. Érjük be azzal, hogy nagy ebéd volt a budai várban, csak a lé volt hetvenféle. De bizony már az elsőfélével baj volt, a suhantott levessel. Mit ért az, hogy telidestele szedték vele a Vendel virágos tányérját, ha kanalat nem adtak neki hozzá? Mátyás az asztalfőrül mulatoÍFTajta, hogy hogy kínlódik a Vendel az asztal végén. Ürgette-forgatta a fejét jobbra-balra, hátha valahol találna egy gazdátlan kanalat, utoljára eltolta maga elől a tányért, hiszen nem muszáj őneki levest enni. Az ám, csakhogy Mátyás, erre kiadta az ordrét az asztalfőn: — Huncut, aki a levesét meg nem eszi! Mit voit mit tenni, minden tányér mellé odavolt készítve egy öklömnyi zsemlyecipó, kapta magát a Vendel, kettétörte a cipót kiszedte a bélit, a hajával kimerigette a levest s most már ő menesztett egy indítványt az asztalfőre: — Én meg azt mondom, hogy huncut, aki a kanalát meg nem eszi! Már akkor bele is harapott a kanalába, a levesben megpuhult cipóhajba. Persze hogy az aranykanalas nagy urak közül ezt senki se tudta utána csinálni. No Vendel, kifogtál rajtam, — kacagott a király, — most már megérdemled a kenyeret. S nyomban kinevezte a csehet külügyi osztályfőnöknek, a minisztereinek pedig kiadtá a parancsolatot, hogy ők is vegyenek gyakorlati tanfolyamot a szegedi juhászoktól. Kár, hogy most már nincsenek szegedi juhászok. szönti még mindig a tavaszt, siető gyorsasággal hajtja ki húsos szirmait s körülbelül elhervad, amire sor kerül a leveleire. A temető gyönyörű síremlékén kivül talán ez a Széchenyi-téri rózsaszínű világ marad meg utolsó emlékeztetőjeként Kállay harmonikus, értékes életének. Mert a világ ! szeret felejteni, vágtatva érkeznek az uj generá\ ciók és az időmértéket a maguk életének, iniiköj désének kezdetéhez szabják. Hogy a kezdet érdeme mások verejtékéhez fűződik, azt nem szívesen tűrik. • Pedig Kállay Albert nevét jelentik itt örök időkön | át a néma ház-sorok s azok a szellemi és anyagi ; kincsek, amiknek elprédálására gyenge egy egész ; emberöltő. i Az ő nevét zengik a parkok, a kiszáradásra Ítélt, . gazzal körülfutott rózsatők, csendes kis kertjének angol rózsái, amelyek formája épp olyan finoman előkelő, mint egy telivéré; Kállay Albertről mondanak mesét hollandus országból hozott tulipántjai, kis kertészetének ápolt spárga-ágyai, eperbokrai, íriszei és cserjéi, amikor ők is ott hagyják a régi helyet s elvándorolnak szerte a város különféle helyeire, uj gazdák birtokába. Ügy érzem, hogy Kállay Albert jóságos lelke gyakran hazatér látogatóba, végigsétál az ismerős utcákon, nem szól semmit, csak néz aggódva s bólint egyet helybenhagyólag, vagy megrándul, mint kellemetlen látványon az életben tette. Aztán sietve átmegy Újszegedre s szemlét tart a kis kert fölött, amely most már egészen elárvul. Szeresse mindenki a virágjait ő helyette; legalább is ugy, ahogy mi szeretjük az emlékét. (Sz.) • í Torzsalkodás ellen való csodaszérum. (A Szeged tudósítójától.) A napokban furcsa levelezőlapot hozott szerkesztőségünkbe a postás. Első pillanatra ugyan nem láttunk rajta semmi furcsaságot és már éppen rendeltetési helyére, a papírkosárba akartuk dobni, amikor szemünkbe ötlött a nyomtatott levelezőlap alján díszelgő, vastagabb betűkből szedett aláírás: „Deresedő Szakálas Ferenc". Különös név és az egy „1"-Iel irt Szakálas bizonyos ősi patinával vonja be. Aztán elolvastuk az irást és szórói-szóra, sőt bettiről-betüre a következőket olvastuk ki belőle: Legjobb mikulási és karácsonyi ajándék! Van szerencsém tisztelettel tudomására hozni, hogy sikerült hosszú és fáradságos kísérletezés után feltalálni a nyelvelés. verekedés, rágalmazás, hazudozás, kétszinüsködés társadalmi egyesületek közötti torzsalkodás, pártvillongások megszüntetését és világbék jet szolgáló kitűnő szeremet, a .Higiénikus Radior száj• és nyelvöblögetőmef. Ajánlom mindenkinek. Egyeseknek, családoknak, egyesületeknek, társadalmi osztályoknak, nemzeteknek és fajoknak. Megrendelhető minden nagyságú adagban. Szives felvilágosításokat és használati utasításokat készségesen telefonon 16—52 nyújtok. Szeged, 1923 november hava. Ügyeljünk a pontos cimre. Tisztelettel Deresedő Szakálas Ferenc. itt valami ízetlen tréfáról lehet szó. Végére akartunk járni a dolognak. — Kérem a 16—52-őt — kiáltottuk a telefonba, Néhány pillanat múlva jelentkezett: — Itt dr. Lévay Ferenc ügyvéd. Megkérdeztük, hogy van-e tudomása a nyomtatott levelezőlapról, amelynek szövegét fölolvastuk a telefon tölcsérjébe. — Nem tudtam eddig róla semmit. De sejtem, kinek a müve. — Kié ? — Azt nem mondhatom meg telefonon keresztül. — Akkor személyesen keressük fel ügyvéd urat. — Nagyon örülök, legalább alkalmam lesz az ellenem indított hajsza néhány érdekes és jellemző részletét feltárni. Szombaton délután bekopogtattunk dr. Lévay Ferencnek a Zsótér-ház első emeletén lévő lakásán. Régi igazság, hogy minden lakás magán viseli lakója lelkének és egyéniségének jellegét. Ha nem tudtuk volna, hogy hol vagyunk, a lakás képéből könnyen kiolvashattuk volna, hogy Lévay Ferenc a házigazda. A fal mellett hevenyészve megvetett rézágy, felső sarkán kopott karabély függ. Fölötte egy jóságos szemű asszony olajfestmériyü képe — Lévay Ferenc régen elhunyt édesanyjáé. A falak mellett furcsa összevisszaságban, különböző formájú szekrények, vitrinek, virágállványok, rajtuk akták, kéziratok és hadi emlékek : az orosz frontról és Nyugat-Magyarországról valók. Az asztalon nagy dobozban apróra vágott pipadohány, kártya, teleirt és üres papírlapok, néhány könyv, egy hosszúszárú tajtékpipa \ és egy kurta fapipa. — Nagyon köszönöm, Szerkesztő ur, hogy eljött — szorította meg kezemet a házigazda. — Igazán különösen érzem magam, hogy a lepocskondiázott destruktív sajtó munkatársa tartja érdemesnek, hogy Lévay Ferenc igazságáért fáradjon. Azok, akikért harcoltam, akikért véremet, életemet adtam, ma már megölnének egy kanál vízbe, ha engedném magam. Szeme sötéten villant elő a hatalmas fekete szakáiltömegből, amely kuszáitan kerekíti be érdekes arcát. Aztán rátért a tárgyra. — Amit most elmondok, azt nem az újságírónak, hanem az uri embernek mondom és nagyon kérem, ne tessék megirni, mert nem megírni való dolgok ezek, csak hozzátartoznak a helyzet teljes ismeretéhez. Szavunkat adtuk, hogy nem élünk vissza bizalmával, pedig rendkívül érdekes dolgokat mondott el és hiteles aktákkal, jegyzőkönyvekkel igazolta előadását. Lovagias ügyek, valamennyi azoknak a hírlapi nyilttér-csatáknak a következménye, amelyek néhány hónappal ezelőtt lefolytak közte és a szegedi ébredők néhány exponense között. Befejezetlen lovagias ügyek valóban nem tartoznak a nyilvánosságra. — Azért haragszanak rám és azért üldöznek — mondotta később Lévay Ferenc —, mert én nem csaholok a csaholókkal, nem uszítok a zsidók ellen és nem törődöm a politikával, hanem csak csendesen dolgozom azért, ami minden igaz magyar ember legforróbb vágya — a régi, integer Magyarországért. Azt mondják rólam, hogy nem dolgozom. Hát tessék idenézni. Fölnyitott egy hatalmas szekrényt és vaskos irattömegeket vett elő belőle. — Ezek itt a Turán-szövetség iratai. Az első betűtől az utolsóig, mind az én munkám. Én állítottam össze az alapszabályokat, én végeztem a szervezés minden munkáját, én irányítottam a propagandát és dolgoztam a sajtóban. Azt mondják, hogy robbantok, hogy fel akarom robbantani a hazafias egyesületeket. Ezek az iratok megcáfolják ezt a rágalmat. í — Ez itt a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének az irattára. Nem vagyok tagja a szövetségnek, de itt is mindent én csináltam. Ez az iparosasszonyok ügye. Iparos is vagyok, a magyar iparért is dolgozom. Kezébe vette a fatális levelezőlapot és ismét elolvasta. — „Nyelvelés, verekedés, rágalmazás, hazudozás, kétszinüsködés, társadalmi egyesületek közötti torzsalkodás, pártvillongás ..." Gyalázat! Ők mondják ezt rólam, ők, akik mást sem tesznek, mint ordítanak és uszítanak a keresztény erkölcs nevében. Orditásukat és uszításukat ablakok és zsidőfejek beverése követi és ezzel elintézettnek tartják az ország sorsát. El kellene bujniok a zsidók moralitása mellett. Uram, én nem gyűlölöm a zsidókat és számtalanszor meggyőződtem arról, hogy nem szabad őket gyűlölnöm. Elmondok egy esetet, ami velem történi meg. — Amikor kitört a háború, önként jelentkeztem a frontra. A harctérre való indulásom előtti napon megkértem keresztény, katolikus barátaimat, hogy ha elesnék a fronton, hozassák haza holttestemet és temessék édesanyám mellé. Egyedül való ember vagyok, nincs senkim, akit megkérhettem volna. Keresztény barátaimnak megígértem, hogy ha vállalják a kívánságom teljesítését, minden vagyonomat keresztény intézményekre hagyom. Mit gondol, mi történt ? Megtagadták kérésemet. De jöttek a szabadkőművesek és azt mondták: Francikám, ha elesel, mi hazahozatunk. Hálásan megköszöntem és közibük mentem. Aznap felavattak és másnap kimentem a harctérre . . . — Amikor cikket irt a Szeged a „titkos fehérsejtekről" és bennük tömörült egyéni érdekhajhászókat ugy jellemezte, hogy mindenben majmolják a szabadkőműveseket, csak a titokban való jótékonyságukat nem utánozzák, mert nyíltan sem jótékonykodnak, jobban nem jellemezhette volna őket. — Elmondok még egy esetet. A szegedi intranzigens sajtóorgánum egyik munkatársának lovagias afférje támadt egy zsidó ügyvéddel. Pénze nem volt, hogy a párbajorvost megfizethette volna, de keresztény orvos nem akadt arra, hogy szolgálatait felajánlja. Egy zsidó orvos jött és elvégezte feladatát ingyen, hitelbe, pedig a keresztény újságíró ellenfele zsidó volt. Amint beszélt Lévay Ferenc, izgalma állandóan fokozódott. Egy-egy mondatánál ökölbe szorult a keze és sötét szeméből fanatikus láng csapott elő. Minden izében reszketett, amikor a következőket mondta: — Uram! Én nem ismerek politikát, amíg tizenegy vármegyéből áll Magyarország, politika néni létezik számomra. Azok irredentát üvöltenek, de az irredentát ugy csinálják, hogy táncolnak, báloznak, zsidóznak és ingyen jegyekért tusakodnak. Ha az az irredenta, amit ezek a salakok, piszkok és orgyilkosok követnek, akkor én, az első irredenta állam dupla minisztere, aki az ántántállainok képviselőivel tárgyalt és harcolt, aki egymaga ment el Szeged város százötvenezer lakosa közül NyugatMagyarországra, nem vagyok irredenta. — És ezek az utolsók jönnek ellenem.